Reggel Ararát a szállodaszobából, hibátlan ébredés, séta a városon keresztül, hatalmas kínai piac, innen öltözködik a város, mellette stadion, kicsit szebb mint Puskás, pedig neki milyen jobb lába volt... Utána megszenvedés a hegyre, Jereván közepén hegyen emlékmű, nyilván mi vagyunk az egyetlenek, akik gyalog megyünk, de legalább fizikailag is megszenvedünk a lelkiekért.
Az örmény genocídium drámai elfeledett eseménye a világnak, 1915 és 1923 között másfél millió örmény kiirtása -éppenúgy iparilag és a helyi törökök támogató együttműködésével, mint a Holocaust, Attatürk támogatásával és Enver Pasa utasítására - drámai képek és a teljes világ tudomása mellett, persze nem előzmények nélkül, New York Times címoldalon, borzalmas szenvedés, megerőszakolt, éhező, deportált emberek, a múzeumban képek minderről, sok-sok mikrotörténet, családok, akik már nincsenek. Az 1967-es múzeum maga is zseniális építészetileg, emlékmű és emlékhely, kiállítótér a föld alatt, megrendítő és megdöbbentő, a végén az emlékezés csarnoka, mindez 1967-ben épült, százezeres tömegtüntetés hatására. Tudatlanságunk az égig nő, tankönyveinkben minderről semmi, és a múzeum nem kronológiát ad, ahogy várnánk, hanem arcbavág a szenvedés, az értelmetlenség, az abszurditás bemutatásával, nincs időrend, nem érdekesek a 1880-as évek pogromjai, a korai Adanai mészárlás - mint Kamenec Podolsk -, majd a törvényessé váló gyilkolás és kiírás a történelemből, később a gyilkolás és emberhiány tagadása török oldalon, felfoghatatlan és érthetetlen. Hitler mondása '939-ből - ...és ki emlékszik még az örményekre? - előkép a holocausthoz, borzalmas, szörnyű huszadik század. Mi emlékszünk és ők emlékeznek - április 24, 250 örmény értelmiségi kiirtásának napja '915-ben emléknap minden civilizált nemzetnél, Magyarországon nem, bárcsak -, érdemes lenne facebookon megpróbálni, megérné.
És persze mindez után 70+ év szovjet uralom, előtte a török elnyomás, az örményeknek minden szenvedés megvolt, mit mondhatnánk, ma boldog emberek, csodás város, riszpekt a legkevesebb, amit mondhatunk. Szerénységre és miheztartásra int, ha saját szenvedéseinkről beszélünk, és ők boldogak, élő város, gyönyörű szövet, távol az Ararát, közelebb a csodálatos táj és kultúra. Örülök, hogy itt lehetek, tényleg.
Este vissza Tbiliszibe, szálloda a hegyoldalban, szemben a domb tetején évezredes templom, itt minden szerénységre int - kik vagyunk mi, miért vagyunk, hol vagyunk? -, ez a világ egyik közepe, főhajtás a csodálatos középázsiai kultúra és mindezek mellett a borzasztó szenvedés előtt, alázatot, hitet, belső meggyőződést tanulni érdemes, riszpekt ismét.
Vacsora persze ismét csodás, vodka megszépíti az emlékezést, kilátás a folyóra, hegyen minden kivilágítva, ez a kép lefényképezhetetlenül a miénk, bennünk van, ide kell jönni, látni kell.