Hétfőn fél egy körül Stump Etelka Kolontáron éppen ebédelni készülődött. Fél egy után öt perccel hatalmas robajjal beszakadt az ajtó és vörös iszap öntötte el a házat. Negyvenöt percig tartott, míg kimenekült, a ház, benne a család teljes vagyona odaveszett. A MAL Zrt. tulajdonában álló zagytározó fala átszakadt, az alumíniumgyártás mellékterméke, a vörös iszap elöntötte a környéket. A világ rendje helyreállt.

Annak a vagyonnak, amely a MAL tulajdonosait a leggazdagabb magyarok listájára helyezte, részben Stump Etelka háza, értékei, élete a forrása. Egyszerű matek, még ha a számtan időrendje itt fordítva is működik. A MAL ZRt. tulajdonosai Stump Etelka – és még néhány ezer kolontári, devecseri lakos – házát ajánlották zálogba. S bár erről elmulasztottak Etelkának és a többieknek szólni, a hitelt adó természet most lehívta a fedezetet.

Egyszerűbben: e házakat, vagyont, jövőt előre elvették, csak eddig senki nem tudott róla. A helyzet még rosszabb: Etelkát és a többieket nagyobb fedezetrész sújtotta, ám kisebb részben mi magunk – ajkaiak, győriek, budapestiek – is ott állunk mögöttük vagyonkánkkal. Halak pusztulnak, földet kell cserélni, adóforintokból fedezett kártalanítás és környezet helyreállítás következik majd, az állásukat vélhetően elvesztők közterhei hiányoznak a közös költségvetésből, ráadásul szociális támogatásukért is közösen felelünk majd. A MAL tulajdonosai ebből a pénzből gazdagodtak meg. Bár az időrend felcserélődött, a MAL tulajdonosai tőlük vették el házukat, értékeiket és ebből lehetnek különlegesen gazdagok. Kegyetlenül hangzik, mert az is. 

Mindez azonban megelőzhető lett volna úgy, hogy a MAL tulajdonosai is jól járjanak – ha nem is annyira jól, mint hétfő délig jártak – és ház, tiszta föld, közpénz is megmaradjon.

Amint azt Hargitai Mikós a Népszabadságban pontosan írta le, a magyar alumínium előállításnak a rendszerváltás idején ki kellett volna halnia. A magyarországi alumínium kis sűrűségű, rossz minőségű, drágán kitermelhető, aligha lehetett versenyképes a világ alumíniumpiacán.

Miközben azonban másutt az alumínium előállítás során termelődő veszélyes anyagok biztonságos tárolásával, semlegesítésével, a környezetterhelés csökkentésével kapcsolatos gyártói költségek – annak érdekében, hogy a devecserihez hasonló katasztrófa és egyéb, ma még nem felmérhető környezetkárosítás ne történhessen – radikális megemelkedtek, Magyarországon ezen költségek nem épültek be az előállítás árába. Így maradt a magyar alumínium Stump Etelka és sorstársai élete árán versenyképes.

A gazdaság működése tízezer méterről nézve nem agysebészet: vagy van hozzáadottérték-teremtés – és fenntartható haszon –, vagy a résztvevők nulla összegű játszmát folytatnak. És, ha a játszma nulla összegű – mint történik ez a magyar alumíniumipar esetében –, akkor, ha valaki keres, akkor valakinek veszítenie is kell. Most már tudjuk, ki veszített.

De hiba lenne azt gondolni, hogy a MAL tulajdonosai az egyedüli felelősök. A devecseri eset pontosan mutatja meg, hogy a gazdaság felelős működése és működtetése – a nulla összegű játszma elkerülése – közös feladat.

A MAL tulajdonosainak az állam – hivatalnokai és politikusai – tették lehetővé, hogy ne kelljen alkalmazkodniuk olyan szabályozókhoz, melyek előírták és ellenőrizték, hogy a szükséges beruházások megvalósuljanak. A helyi önkormányzat befogadta a MAL-tól származó, az évek során nyilván milliárdos helyi iparűzési adóbevételt, ám nem járt el annak érdekében, hogy közös erővel vegyék elejét a veszélynek.

Kolontárról sokan vélhetően életükben először hallanak, pedig civil szervezetek, watchdogok feltárhatták volna, ismertethették volna a veszélyeket, követelhették volna a beruházásokat vagy a zagytározók bezárását. Tiltakozhattak volna, akár ellehetetlenítve az üzemszerű működést. A sajtó nem csupán a katasztrófa kapcsán írhatott volna Kolontárról, Stump Etelkáról és családjáról, hanem azalatt a harminc év alatt is, amíg Etelka a bauxitgyárban dolgozott és kockáztatta mindazt, amit most elvesztett.

És persze a MAL tulajdonosai behívhattak volna környezetvédelmi szakembereket, tanácsadókat, hogy miként lehetne minimalizálni a kockázatot, hogyan lehetne a nem létező előírásokon túl is megfelelni a tisztesség és a fenntarthatóság feltételeinek.

Nincs ingyen ebéd, idézhetem a gazdaság közhelyet. Ám az a feneség, hogy itt más fogyasztja az ebédet és más fizet. Fizetnek a kolontáriak és devecseriek, fizet valamennyi adófizető, és fizetnek a még meg nem születettek, mert a most kiömlött vörösiszap az ő jövőben életminőségüket befolyásolja. A fenntarthatóság és a társadalmi felelősség elvont fogalmak, általában nem sokakat érdekel. A fogalmak mögött álló életek, a pénz és a kockázat most előttünk áll, itt van. Nem adományozásról, környezettudatosságról, érintetti párbeszédről beszélünk, hanem Stump Etelka életéről.

A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának szisztematikus, a vállalatirányításba és az üzleti alapértékek közé történő beépülése másutt is – sajnos – katasztrófákkal, botrányokkal kezdődött. A Union Carbide mérgesgáz-katasztrófa Bhopalban, az Exxon Valdez nevű hajójának széttörése Alaszka partjainál, a „sweatshopok” Kambodzsában és Kínában megmutatták, hogy ha valaki nyer, akkor valaki mindig veszít.

Lehettünk volna okosabbak az elmúlt években és nem kellett volna a saját kárunkon tanulni. Még most sem késő, mert ezernyi Kolontár van szerte az országban, és a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának hiánya miatt mindannyian elzálogosítjuk vagyonunkat, esetleg életünket a felelőtlen üzleti szervezetek fedezet nélküli hitelfelvételéhez. A vállalatok mindezt önmagukban nem tudják megoldani. Sokan kellünk hozzá.

Az állam, hogy legyenek szabályozók és ösztönzők, a civilek, hogy merjenek és tudjanak megszerveződni és nyomást gyakorolni, a média, hogy feltárjon és rámutasson, és persze vállalatvezetők és tulajdonok, akik – éppen úgy, mint ahogyan azt az egyetemen számvitelből tanulták – az ún. puha kockázatokra és passzívákra is odafigyeljenek és azt beépítsék az üzleti működésbe.

A kockázatkezelés másik oldalán pedig jelentős és tisztes haszon állhat, hisz, ha elég sokan megértik, hogy minden értékteremtés nélküli árelőny mögött emberi életek vannak – néha közeliek, mint Stump Etelkáé és családjáé, néha távolabbiak, mint a rabszolgasorban tengődő kínai és vietnámi munkások, néha pedig még távolabbiak, mint meg nem született gyermekeink – akkor jelentős és tisztes előnyhöz juthatnak.

Az pedig, hogy Devecser beépül-e a hétköznapi közbeszédbe és az ottaniak nem önként vállalat áldozata csupán lábjegyzet lesz-e a magyarországi korakapitalizmus történetében, vagy elindítója a fenntartható, a felelős, átlátható, egyenrangú üzleti működésnek, csak rajtunk múlik. A tragédia és a válság lehetőség arra, hogy másképp csináljunk dolgokat és ezzel kicsit hozzájárulhassunk ahhoz, hogy jobb és boldogabb országban éljünk.