brbeszél

Mikor Ösztreicher József huszonnyolc évesen, 1870-ben beleszeretett Berger Linába, még nem tudta, mi minden vár rájuk az elkövetkező száz esztendőben. Két leánygyermeküket tisztességben és szegénységben nevelték és komoly fiatalemberekhez adták hozzá. Sarolta Braun Simonhoz ment hozzá, ki később kis divatáru-boltot nyitott Győrött, a főutca mellett. Janka, a fiatalabb Ösztreicher lány Steiner Árminhoz ment hozzá, aki szintén Győrben lett kereskedő. A századforduló gyarapodást hozott a családnak, Saroltának hat gyermeke született, míg Janka megelégedett kettővel. Imre ’904-ben, Rózsi pedig ’912-ben látta meg a napvilágot. Imre bohém ember volt, a hagyomány tisztelete helyett a szíve vezette, így a családból először nem zsidó lányt hozott a házhoz. Hlavati Erikával közös gyermekük, a kis Steiner Imre ’31-ben született, ám a döntés Imrét eltávolította a családtól. Más szokások voltak akkoriban. Az unokatestvérek közül Braun Jenő még a harmincas évek elején Lugosra költözött, Lajos pedig Pestre ment a szociáldemokrácia ügyéért harcolni. Az üldözés mégis összehozta a családot, hisz a Győrött maradtak együtt kerültek gettóba, majd onnan hurcolták el őket, többnyire Auschwitzba. S bár Erika a gettót elkerülte, a gyerek Imrét pedig a család Pestre küldte, Steiner Imre nem kerülhette el sorsát. József és Lina ekkor már nem éltek, Simon és Sarolta, valamint Janka és Ármin, valamint a győri gyerekek – Steinerek és Braunok –, és unokák mind koncentrációs táborba kerültek, ahonnan csak Steiner Rózsi és Perl Miklós, Braun Janka kamasz fia jött vissza. Miklós Jenőhöz került Lugosra, míg az még a háború előtt megözvegyült Rózsi Pestre költözött, hisz Győrött nem maradt senki és semmi. Testvére fiát, Imrét magához vette, és – míg a fiatalember a Műegyetemet végezte az ötvenes években –, varrónőként dolgozott egy kis üzemben és kereste meg a kettőjükre valót. Rózsi szabadulni akart a múlttól, Imrét – aki bátyjára emlékeztette – Ferencnek nevezte el. A negyedik generáció különböző utakon indult. Braun Jenő fia, Tibor tudós lett és bár a vallástól eltávolodott, a hagyományt őrizte, Miklós, Janka fia nagytermészetű élet után a vallás felé fordult, és a temesvári hitközségben dolgozott, míg Feri messze került a hagyománytól. Az egyetem idején népi táncolt, s itt ismerkedett össze Terivel, akivel közös életet terveztek. Feri úgy érezte révbe ért. Ám Teri nem egészen így gondolta és egy napon inkább egy tanárával kötötte össze életét a szociológia karon, Feri pedig maradt Rózsival a Bajcsy Zsilinszky úti kétszobás lakásban. A Steinerek története – épp száz évvel József és Lina szerelme után – akkor ért véget, mikor Feri úgy döntött, apja nevét végleg elhagyva Sátorira magyarosít, hogy megfeleljen új jövendőbelije, Lenke elvárásainak.

 Gerényi Tibor negyven évesen találta meg otthonát a revük világában. Weisz Olgával való találkozása ’44-ben valószerűtlen volt, de akkortájt nem ez volt az egyetlen, ami valószerűtlen volt a világban. A háború, deportálások közepette szeretett bele a pesti éjszaka hercegnőjébe, aki dobosként és táncosnőként is ismert és elismert volt. Így még ’45-ben elvált feleségétől és Olgával kötötte össze az életét. De hosszú út vezetett idáig. Kassán született és Bártfán nevelkedett, majd – apja, Gerényi Jónás nyomdokába lépve – bátyjával együtt jött Pestre a húszas évek elején, hogy megkezdje a jogi egyetemet. Lóránd, a legidősebb testvér ’27-ben agyhártyagyulladásban meghalt, így egyedül marad a nagyvárosban. Nővére, anyai nagybátyjuk, Klein Viktor textilgyáros közvetítésével kerül Temesvárra, ahol beleszeret a gyárban dolgozó ígéretes focikapusba. Az egyedüllétet oldandó első feleségét – Erzsit – még Bártfáról választja, ám az éjszaka nagy kihívás és Tibor nem tud, s nem is akar ellenállni. Jogászként biztos egzisztenciával rendelkezik, kalandvágya nem csak a könnyűvérű hölgyek, hanem a dalszövegek és egyéb könnyebb műfajok irányába is nyitottá teszi. Állandó tag a FÉSZEK-ben, kettős életet él, nappal elismert jogász, éjszaka a csepűrágók barátja, néha szponzora. A deportálások, a gettó ebben is szünetet rendel, családját – Klára kivételével – Auschwitzba deportálják, ahonnan még érkezik ál-levelezőlap azzal, hogy az idő szép – a többi azonban néma csend. Az üldözést a gettóban bujkálva vészeli át, ám még húga, Klára is nyomát veszti. Így ’45-ben Klára a hódító szovjet csapatokból bérel némi készpénzért alkalmi fuvarost és egy teherautóval Pestre hajtat, hogy megkeresse Tibort. Tibor tudott élni, így Klára Tibort sokféleképp felszabadulva már Olga karjában találja meg. A rendszerváltás sem zavarja, szlovák nyelvtudását használva azonmód orosztanárnak áll, így a rendszer is befogadja, az éjszakát is finanszírozni tudja. Hamarost visszatér korábbi életéhez, nappal az Alkotmány utcában ügyvéd, éjszaka Szenes Iván és mások szerzőtársa, verseket ír szép és még szebb hölgyekhez, sőt a hetvenes években egy krimivel is megpróbálkozik, ami Olga revükalandjainak színhelyén, Egyiptomban játszódik. Dalszerzői karrierjénél ügyvédsége sikeresebb, az ötvenes-hatvanas években sikerrel képviseli a szilikózis miatt leszázalékolt bányászokat a szocialista állammal szemben, az 50%-os sikerdíjak jómódot és további éjszakákat eredményeznek. Olgától hetvenöt évesen, ’79-ben elválik, hogy új kalandokat keressen és találjon. A szerelem nyolcvan évesen is megtalálja, halála méltó volt életéhez. Utolsó éveit egy ifjú színésznő, Marsek Gabi karjaiban töltötte, kinek méltó jutalma az örökség, Tiboré pedig az igaz és önzetlen szerelem volt. Ő legalábbis így hitte, s ez a lélek békéjéhez egy hosszú élet után épp elég volt.

Friedmann Zsiga és Erzsi találkozása valószerűtlen volt. Zsiga textiles, Erzsi dolgozó nő volt, kis üzletet vitt, mely fogtechnikai kellékeket árult. Friedmann Lipót, a kiszetói pék és Schlinger Riza gyermekei a huszas években költöztek Lugosra és ott keresték a boldogulásukat. A gyerekek biztos egzisztenciát kaptak. Miután Zsiga testvérei, Etus és Celus életét biztonságban tudta, a harmincas évek elején újdonsült feleségével Lugosról Kolozsvárra költozött, a nagy lugosi textilgyárnak lett egész Erdélyt felölelő kereskedelmi megbízottja. A gyár és az erdélyi kereskedés is jól ment, fogytak a pamutruhák, Zsiga pedig hatalmas villát épített Kolozsvárott, a keresztény temető mellett. A túlvilág látványa nem zavarta, hisz a telek szép és olcsó volt. Zsiga gyakran látogatott haza Lugosra, ahol az unokatestvérek, Tibor – Celus és Jenő fia –, valamint Zsiga gyerekei, Jancsi és András a gyár udvarán önfeledten játszottak együtt. A brünniek – Árpád gyerekei, a később Mauthausenben elpusztult Robi és Alíz – ritkán jöttek, így a gyerekbarátság inkább a három fiú unokatestvérnél vált szorossá. A harmincas években minden boldognak tűnt, sofőr vitte, hozta őket saját autójukon, Vida bácsi, a lugosi sofőr gyakran ment értük a Bega parti strandra egy-egy szép nap végén. Az idilli évek véget értek, a lugosiak megmaradtak, a kolozsváriak és a brünniek útja a pusztulásba, Auchwitzba és Mauthausenbe vezetett. Senki sem maradt. Zsiga, Erzsi és a gyerekek, mindenki odaveszett. A házat Cecília örökölte, aki ’49-ben eladta azt. A megmaradt berendezést pedig Etelka fiának, a Kolozsvárott korrepetitor Lacinak adta. Végül az ottaniaknak sem volt maradása, A három Grünwald gyerek - Laci és gyerekei, Jolán és lánya Ági, Rózsi férjével Istvánnnal és fiával Gyurival - végül mindenki Izraelbe költözött. Laci fia nagy karriert futott be, a Moszad tábornoka lett, de nem szabadott róla beszélni, hisz minden családban vannak titkok. Ez a hatvanas évek Romániájában kicsit nagyobb volt, mint a többieké, így a tábornok a legendák világában él, minden más: valóság.

Friedmann Etelka már nem volt fiatal, mikor Grünwald Izsóval találkozott és örök hűséget esküdött. Etus a legszebb lugosi lány volt, de nem tudta elkötelezni magát senki mellett.  Sokan csapták neki a szelet, de az igazi csak nem jött el. Testvére, Celus már rég hozzáment Braun Jenőhöz, gyereke is született, ám Etelka nem tudott dönteni. A testvérek összetartottak, ám Zsiga, a legidősebb testvér – aki szintén házasember volt már – szerette volna biztonságban tudni a Friedmann lányokat. Friedmann Lipót, a kiszetói pék és Schlinger Riza gyermekei a huszas években költöztek Lugosra és ott keresték a boldogulásukat. A gyerekek biztos egzisztenciát kaptak. Etus varrónő lett, kis varrodát nyitott, ahova a lugosi úriasszonyok jártak szép ruhát csináltatni. A harmincas évek közepén találkozott Izsóval, az akkor már ötvenkilenc éves özvegy textil-nagykereskedővel és úgy döntött, itt az idő. Izsónak a háború előtt jól ment, biztos életet és stabil jövőt kínált a gyönyörű menyasszonynak. Etust az sem zavarta, hogy Izsó három gyermeket hozott a házasságba, Jolánt, ki majd a háború után Izraelbe vándorol, Rózsit, valamint Laci, aki a Kolozsvári magyar opera korrepetitoraként dolgozott a háború után. Ám a háború itt is pusztulást hozott, a nagykert fel kellett számolni és az összes árut az állomás melletti gyönyörű és hatalmas lakás sarokszobájába kellett zsúfolni. Az angolok az állomást bombázták, ám Etusék házát találták el, így a lakás, az árukészlet, a biztos egzisztencia -- minden odalett. Testvérénél, Celusnál és férjénél kezdtek új életet, a kis gyár melletti villában kaptak szállást. Izsónak jó kézügyessége volt, kaleidoszkópokat és xilofonokat rakott össze, fia, Laci pedig, mikor Kolozsvárról hazajött, felhangolta őket. Etus sógora, Jenő gyárában, a Merkúrban dolgozott, mindaddig, míg volt gyár. Izsó igen hosszú életet élt, 91 éves korában 1967-ben halt meg, Etus 86 évig élt. Izsó mindent látott, a kiegyezés után virágzásban született, a századforduló Magyarországán lett felnőtt, a huszas-harmincas évek Romániájában alapított családot, majd túlélte a háborút, a pusztítást, a román kommunizmust, majd a nélkülözés szocializmusát, gyermekei, unokái és dédunokái lettek – a hosszú huszadik század tanúja volt. Ám 1962-ben, mikor az első modern frizsider a házba került, azt a csodát, hogy jég nélkül is hideg van, már nem értette teljesen. 

Braun Lajos 45 éves volt, amikor az örök szerelemmel találkozott. Az kis nehézséget jelentett, hogy szerelme, Rózsi épp legjobb barátjának volt a felesége. De minden megoldható volt, már akkor is. Lajos a felvidéki Alsónyárasdon született, Braun Simon és Ösztreicher Sarolta harmadik gyermekeként. Falusi zsidók voltak, kis kereskedők, egy olyan alig ezer lelkes településen, hol ők voltak az egyetlen zsidó család. Simon és Sarolta a háború után úgy döntöttek, hogy az ország másik végén, Győrben nyitnak divatüzletet,  mert haladni kellett a korral. Lajos Győrből ’25-ben került fel Pestre, a munka és a mozgalom hozta a fővárosba. Textilesként nagykereskedést nyitott Budapesten, s – mivel hitt az általános választójogban – a szociáldemokrata párt tagja és szervezője lett. Agglegényként nem kellett a politika miatt féltenie a családot, a nagyker pedig elég jól ment ahhoz, hogy anyagi gondjai se legyenek. Visszahúzódó ember volt, nem élt nagyvilági életet, de hitt és tett is eszméiért. 1944-ben őt is bevagonírozták, ám szerencsével elkerülte a halált. Családja – szülei, Simon és Sarolta, testvérei, Júlia, Irma, Janka és Árpád, s Árpád gyermekei, közöttük az 1935-ben már Brünnben született Braun Róbert – Mauthausenben pusztult el. Egyedül Jenő, a Lugoson élő testvér élte túl. Lajos egyedül maradt, nagyon. Ezért is költözött hazatérése után barátjához, és bár később önálló lakást vitt a Bajcsy-Zsilinszky úton, Rózsival tudva-tudatlanul hármasban éltek tovább. ’51-ben immár sokadszorra vitte be az AVH – akkor már egyesült a két párt, neki pedig viszonylag alacsony sorszámú tagkönyve volt –, s addig verték míg lélegzett. A halál oka a papírokban: öngyilkosság, nyitott ablak a hatodikon, szétvert, összeroncsolt test az Andrássy hatvan előtt. Mindent túlélt, két világháborút, a szocdemek üldözését, Holocaustot, családja elvesztését. A kommunizmust nem tudta. Rózsi egyedül temette el.

Szepessy Lajos mindig finom úriember szeretett volna lenni. Bátyjával, Szepesi Sándorral egy ifjúkori nézeteltérésből fakadóan halálukig magázódtak, Tischbergerből magyarosított nevét – családjával ellentétben – két-s ipszilonnal használta, s a hölgyeknél sikereit gyors motorbiciklijével érte el. Fiatal korában motorversenyző volt, így gyakran vitte aktuális barátnőit motorozni. Getrúddal, jövendő feleségével is így találkozott, az már az emlékezet ködébe vész, hogy az amerikai hölgy hogyan is keveredett Brassóba az első világháború után. De, ha már odakeveredett, beleszeretett a fess temesvári motorbiciklistába, aki mindent meg tudott szerelni. Lajos Brassóba is azért költözött ’32-ben Temesvárról, mert motorkerékpár- és villamoskellék üzletet nyitott. A bolt jól ment, így egy gyönyörű bauhaus villa alsó szintjén laktak, a kertben úszómedencével. Trude nagyasszony volt – az amerikai –, aki whisky-t ivott és füstszűrő nélküli Marlboro-t szívott a helybeliek legnagyobb ámulatára. A háborút átvészelték, ám utána nem volt maradásuk és az első hullámmal, még idejekorán Izraelbe vándoroltak. Lajos egy nagy gyárban lett fő-fő villanyszerelő s jó ügyvédjeik révén jelentős jóvátételre tettek szert. Gertrúd a hatvanas évek elején meghalt, így Lajos egyedül maradt. Gyerekük nem volt, s minthogy takarékos – mások szerint sóher – életet éltek, jelentős vagyonuk lett. Lajos továbbra is jóképű és sportos volt, így, bár egyedül volt, mégsem volt magányos. Élete alkonyán már betegen az utcán összefutott egy brassói hölgyismerősével, aki legott meglátogatta és – meglátva a lehetőséget – beköltözött a volt bonvivánhoz. Ahogy lenni szokott, az aggkori szerelem gyakran a pénzről szól, s az ismerős végrendeletileg mindent magára írt. S bár a volt brassói ismerősök felháborodtak, Lajos szegényen halt meg. Családja csak a Cornavin órát sajnálta, melyet bátyja örökségéből kapott, emlékként. Az órát még bátyja veje vette Darvasnál, egyik első bécsi útján, hetvendolláros útlevéllel, a Stephanskirche mellett az árkádok alatt, az ’56-osok boltjában, az úgynevezett “Csalóközben”.

Perl Miklós ’45-ben soványan és összetörve érkezett nagybátyjához Lugosra. Nem látogatóba jött, mint a háború előtt oly sokszor, hanem új életet kezdeni. A bori koncentrációs táborból a győriek – apja, anyja, nővére, nagynénjei és nagybátyjai, azok gyerekei – közül egyedül ő tért csak vissza. Győrött korábban szabónak tanult, így Braun Jenő a húszéves fiút a Darvasi Úri Szabóságnál helyezte el – ő maga is ott csináltatta az öltönyeit. Miklós nem volt a munka hőse, később a lemezjátékgyárban próbált szerencsét, ám egy gép levágta egyik ujjának legutolsó percét, így maradt a családi textilgyár, ott legalább nem voltak présgépek. Voltak viszont csinos szövőlányok, nem is kevesen. Miklós barátjával, Friedman Bandival minden kisasszonyt levett a lábáról – a szó szoros értelmében. Hosszabban a könnyűvérű Holczer Klárival időzött, majd olthatatlan szerelembe esett Holcner Ágival, ki azonban szüleivel hamarost Chilébe emigrált. Braun Jenő Lugoson vezető virilistának számított, nem engedhette meg magának, hogy saját fiaként nevelt unokaöccse miatt szájára vegye a város. Szó szót követett és Jenő megegyezett a boltos Reisz bácsival, hogy Miklós frigyre lép Reiszék eladósorban lévő, akkor sem nem sovány, sem nem szép lányával, Sárával. Az üzlet és a házasság már majdnem megköttetett, mikoris az akkor már a városi textilgyárban mesterré vált Miklós beleszeretett a szövőszék mellett robotoló román Rosus Victoriába, kinek férje épp – holmi katonai bűnök okán – börtönben raboskodott. A fiatalok legott Temesvárra szöktek, Reisz Sári pártában, Braun Jenő pedig meglehetős szégyenben maradt. Miklós nyugdíjas koráig szolgálta a roman textilipart, élt boldog házasságban Vicaval, ki ekkor már magyarul beszélt és – román ortodox vallása ellenére – kóser konyhát vitt. Miklós rosszul tűrte a nyugdíjas éveket a kora nyolcvanas évek Romániájában, ezért a helyi hitközségnél helyezkedett el. Bizalmi állásba került: ő lett a felelős a JOINT által biztosított havi ökör kóser vágásáért és elosztásáért. A bizalmi állás és a hiánygazdaság Miklósból valóságos kisvárosi Corleonét csinált, a hús remek valutának bizonyult. S mivel Miklós szerző-mozgó ember volt, a hús mellé további feladatok kerültek, volt kantinos, hagyatékos, könyvtáros, s az Izraelből érkező segélyszállítmányok elosztásáért felelős előljáró. Nevelő családja időközben hazatért Magyarországra, ő azonban a román állampolgárságot és a helyi szerelmet választotta. Vica 1995-ben halt meg, Miklós élete végén öregek otthonába került. S bár hölgyekben gazdag élete volt, asztalkáján három leányképet őrzött csupán. Felesége, Vica, ’44-ben megölt imádott nővére, Rózsa képét, és nevelőapja, Braun Jenő dédunokájáét, Nóráét, ki a legújabb generáció elsőszülöttjeként a családi hagyományt viszi tovább.

Szepesi Sándor a húszas években tehetséges futballkapusnak indult, a legenda szerint egyszer egy felette átrepült labda ívét oly pontosan becsülte meg, hogy az a felső lécről épp a kezébe pattant.  Nem volt profi, ezért a temesvári Isla textilgyár irodistájaként volt kénytelen kenyerét keresni. Szerencséjére a gyár tulajdonosánál gyakran vendégeskedett bártfai unokahúga, a huszonéves Gerényi Klára is. A fiatalok ’31-ben a gyárban találkoztak, s a gyáros, Viktor bácsi óvó pillantásai mellett találtak egymásra. A fiatalok sorsát szívén viselő nagybácsi Sándor-t azonmód Bukarestbe küldte kereskedelmi képviselőnek, s ott a kapcsolat leánygyermeket hozott a házhoz, ki majd a sportkarriert folytatva egészen román válogatottságig vitte egy másik labdajátékban. Egy év múlva beütött a krach, így a képviseletet Temesvárott textil nagykereskedésre váltották. A nagyker jól ment, a háború kevésbé. A munkaszolgálatot Sándor s a család is túlélte, miközben a bártfaiak útja Auschwitzba vezetett. A gyár, a nagyker a háború után az államé lett, s a család inkább Svédország felé vette volna útját. ’61-ben a bedobozolt lakásban készülődtek a nagy útra. Sándor – humoros ember lévén - fityiszt mutatott a rendszernek, s még egy utolsó sört ivott rég nem látott barátjával, az akkori bukaresti izraeli követtel. A sör s a fityisz drágának bizonyult, a titkosrendőrség még aznap éjjel elvette a kivándorlási engedélyt s a svéd reményt. A sors nem várt fordulata okán az elkövetkezendő két, Romániában töltött esztendő lehetőséget teremtett az akkor már nagylánnyá cseperedett kosaras hölgynek, hogy megismerkedjen jövendőbelijével, akivel majd Magyarországon találják meg régi-új hazájukat. De ez egy másik történet. Sándor és Klára pár évre rá Németországban kezdett új életet. Sándor rajztehetsége banktisztviselői állást hozott, Klára Frankfurtban ruhaszalonban dolgozott. A ’74-es németországi focivébé döntőjét – Gerd Müller eldőlős góljával – Pesten szurkolta végig. Teste Palma de Mallorca temetőjében, sírja Pesten, a Kozma utcában van, egyik helyen sem élt, oda a halál, ide az élők kötik. 

Amikor Braun Jenő, a 32 éves ifjú gyáros megismerkedett Friedmann Cecíliával, már túl volt néhány kalandon. Brünnben végezte a textilipari egyetemet és 1925-ben Győrben, szülővárosában kapta az ajánlatot, hogy menjen Lugosra, akkor az Isten háta mögötti kis bánsági mezővárosba, hogy az ottani malmoknak segítsen apró textilüzemeket létrehozni. Olcsó volt az egyiptomi gyapot, a helybéli románok pedig pamutingben jártak, volt tehát piac bőven. Néhány textilgyár felépítése után félrerakott annyi pénzt, hogy maga is megpróbálkozhatott egy negyvenkét szövőszékes apró üzem létrehozásával. Barátja, Radó Lajos szüleinél bérelt szobát, s a szülők mindent megtettek, hogy az ifjú kis "gyárosnak" illő feleséget találjanak. A szomszédban lakott a gyönyörű Aranka – őt szemelték ki ifjú arának. Ám Aranka Jenőt kissé soványnak, tüdőbajosnak látta, így inkább Lajost választotta. A sors iróniája, hogy Lajos tizenévvel később, de még a háború előtt tüdőbajban halt meg, miközben Jenő '31-ben összeismerkedett a Lugos melletti kis faluból, Kiszetóból származó Friedmann pék lányával, aki ekkortájt épp Mosonmagyaróvárott dolgozott banktisztviselőként. Jenő tehetséges üzletembernek bizonyult, az üzemet bővítette, kékfestőt vásárolt mellé, a gyárbéli kommunistákra is vigyázott. Virág Vencelt és Komlósi Rózsit rendre kihozta a börtönből, kellettek a szövőgyárban. Jenő és Cecília a megismerkedésüket követő évben fiúgyermeknek adtak életet, akit majd ’51-ben, az akkor már államosított Merkúr Mechanikai Szövőgyár vezérigazgatója, Rózsi ajánlására vesznek vissza a Babes egyetemre, miután apja kapitalista múltja miatt rövid úton eltávolították onnan. Jenőtől a gyárat elvették, rövid időre börtönben is volt, de magyar állampolgárságát nem adta föl, így 1963-ban családjával hazatérhetett, hogy a MAFC-nál szertárosként emlékezzen a szebb és rosszabb napokra. Jenő és Cecília előrelátó emberek voltak. 1933-ban Lugoson, a kis bánsági városban, utazó ügynököktől telket vettek Palesztinában – mintha a Holdon lett volna –, ebből egyik unokájának több mint hatvan évvel később kis Szent István parki lakása lett. A lugosi temetőben, Fischer bácsi sírjánál még ’51-ben elásott Lajos aranyakból pedig másik unokájának lett lakása, a Kertész utcában, a volt gettó határán, hogy minden és mindenki hazaérjen.

Hiszünk abban, hogy szükség van Magyarországon elfogulatlan hír-, információ-, és tartalomszolgáltatásra. És hiszünk a versenyben; abban, hogy a vetélkedés alternatívát teremt és választást kínál, jobb teljesítményre ösztönöz. Hiszünk továbbá abban is, hogy a huszonegyedik században az információ érték, és ezt az értéket – ha hatékonyan és innovatívan állítjuk elő – akkor el is lehet adni. A szűkülő média- és reklámpiac egyre kevésbé tudja megfizetni a sokhelyütt, sokak által párhuzamosan előállított tartalmat. Szükség van tehát olyan hír- és információszolgáltatásra, amely a jelenleginél hatékonyabban szolgálja ki a médiumokat és ezzel segíti, hogy azok is hatékonyabban és eredményesebben versenyezzenek, mutassák meg egyediségüket és sajátos értékeiket.

Hiszünk az emberek információhoz fűződő jogában. Most arra szegődünk, hogy minél többek szavát juttassuk el minél többekhez: nem közvetlenül, hanem mások keze alá dolgozva, segítve az újságírókat, a szerkesztőket, médiumokat és a kommunikációs ipar egyéb szereplőit. És persze szeretjük a kalandot és a kihívást.

Mi, média és kommunikációval foglalkozó szak- és üzletemberekként cselekvéshez vagyunk szokva. Nap, mint nap döntünk, s ezzel üzleti kockázatot és üzleti felelősséget vállalunk. Ezt tesszük most is.

Az elmúlt húsz évben számos ügyet és vállalkozást vittünk sikerre. Ezek részben a sajátjaink voltak, amelyeket az alapoktól magunk építettük fel, részben pedig olyanok, amelyekben nemzetközi és hazai cégek megbízásából tanácsadóként dolgoztunk. Nagy rendszereket alakítottunk át, működésmódokat változtattunk, hírből építettünk várat és a várból várost. Megtanultuk, hogy a siker öt pilléren áll: erős vízió, végiggondolt stratégia, következetes megvalósítás, elkötelezett (munka)társak, kikezdhetetlen szakértelem.

Gyakorló marketing- és kommunikációs szakemberként látjuk és ismerjük is a piac működését, s éppen ezért rendíthetetlenül hiszünk benne. Újságíróként, szerkesztőként, főszerkesztőként, kiadói vezetőként, laptulajdonosként megtapasztaltuk a média varázsát, megéreztük az erejét és megértettük nélkülözhetetlenségét. Munkaadóként nap mint nap rácsodálkozunk munkatársaink teremtő erejére. Így gondolunk azokra is, akik egy úttörő médiavállalkozást teremtve nyitottak új fejezetet a hazai hírügynökségek történetében, s így kértük fel azokat a szakembereket is, akiknek vezetőként hamarosan meghatározó szerepük lesz a cég életében.

Mindezek alapján joggal kérdezhetünk vissza: miért ne vettük volna meg a Független Hírügynökséget?

Meggyőződésünk, hogy szükség van kis, hatékony és rugalmas, független hír- és információszolgáltatóra Magyarországon. Nem csupán a jelenlegi kormány központosító és korlátozó szándékai miatt. Ezért is persze, hiszen szükség van arra, hogy valaki – még – kérdéseket tegyen fel, feltárjon, utánamenjen, oknyomozzon, megbízhatóan és hitelesen biztosítsa a körülöttünk lévő világról és világban való általános tájékozottságunkat. És megpróbáljon segíteni olyan hangoknak is hallatszani, amelyek még gyengék és halkak. Számos olyan rés van a jelenlegi információs piacon – és ez egyáltalán nem csupán pártpolitikai értelemben igaz –, amelyet egy független hír- és tartalomügynökség hatékonyabban tud betölteni, mint állami társa vagy az önálló médiacsatornák. Számos olyan csoport, szubkultúra, réteg van még egy olyan kis országban, mint Magyarország, amely igényli, hogy hangját meghallják mások is, illetve, akiknek a saját hír- és információs igényét csak egy hatékony és versengő hír- és információszolgáltató tudja a fősodorba terelni. Ez is a FH feladata lesz.

Ma nem azért van szükség hír- és információszolgáltatóra, hogy a való világ eseményeiből közvetíthető és befogadható információt csináljon. Ma mindenből információ lesz tizedmásodpercnyi idő alatt. Google-on, blogokon, twitteren, facebookon, tublr-en, foursquare-en, iwiwen minden esemény, vágy, gondolat és remény közvetítődik és befogadódik valakik által. A ma hír- és információszolgáltatójának három feladata van: képviselet, hitelesítés és aggregálás.

A képviselet: információ nem csupán akkor keletkezik, amikor az esemény hírré válik, hanem akkor is, ha a hír iránti igény eseményt teremt. Lehet elmenni sajtótájékoztatóra és lejegyzetelni az elhangzottakat; lehet elmenni és kérdezve képviselni, de lehet az elzárkózó, titkolózó, bizalmatlan, ám életünket befolyásoló cselekvőket – politikusokat, hivatalnokokat, üzletembereket, mindenkit, aki hat ránk, és akire hatunk – hírré és információvá, vagyis közvetíthető és befogadható tartalommá változtatni. Mert elzárkózni, titkolózni csak a való világban lehet. Az információ világában ahol nincs hír, ott keletkezik. Világos munkamegosztás működik a média szereplői között. Egyre kevésbé az információ exkluzivitása, sokkal inkább a tálalás módja, az értelmezés és elemzés adja a médiumok egyediségét. Persze szükség van exkluzív információra is, ám az internet azonnaliságában az exkluzivitás pillanatnyi csupán. Inkább hatékonyságra, gyorsaságra, alaposságra, hitelességre és következetességre van szükség ahhoz, hogy a médiumok sikeresen szolgálják ki fogyasztóikat.

A második feladat a hitelesítés. Ha minden információ, akkor szükség van egy olyan szervezetre, amely érdekmentesen hitelesíti az információt: világos szabályok, etikai normák és – természetesen egyértelművé tett – üzleti érdekek mentén állítja elő, válogatja, ellenőrzi, közvetíti az információt. Ez teremti meg az alapot ahhoz, hogy minden médium egyediségének és fogyasztói közössége igényeinek megfelelően dolgozhassa fel, tálalhassa, csoportosítsa, alakíthassa azt. Miközben sokan temetik a hagyományos médiumokat, mi hiszünk abban, hogy a közösségi média alternatívát kínál, de nem helyettesíti a hagyományos médiumokat. Szükség lesz arra, hogy az információ végtelen tengeréből kiválasszák, összekapcsolják, kiegészítsék, értelmezzék azt az információt, ami kulturális, politikai közösségeink számára fontos. A mikroközösségek mellett megmaradnak a kulturális azonosságon, közös hagyományon, érdeklődési körön, fogyasztási szokásokon, politikai meggyőződésen, közös nagy érdekeken alapuló makroközösségeink. A tömegmédia ezeket a közösségeket szolgálja.

A harmadik feladat az aggregálás. A média – különösképpen a szöveges túlsúlyú, ám konvergens – szöveges, hang és képi információt kínáló csatornák – a mainál hatékonyabban, más üzleti modell alapján kell működjenek, mert különben fenntarthatatlanná válnak és elveszítik olvasóikat. Az ellenőrzött és feldolgozott tartalom előállítása drága. Hatékony és sokféle együttműködésre van szükség a hír- és információ-előállító, a tartalomszolgáltató, a médiatulajdonos, a közvetítő csatorna birtokosa között, hogy kulturális és politikai sokszínűségünk fennmaradhasson.

Mindez nem csupán a mi feladatunk. Ám egy kis és hatékony hír- és információszolgáltató ügynökség sokat tehet ezért. Sokak támogatására van szükség. Ez nem csupán a médiumok, hanem a politikai, kulturális és gazdasági közösség egészének ügye és érdeke lehet. Különösképp akkor, ha az állam mesterségesen korlátozni igyekszik a versenyt, szabályozni azt, amit nem kell, csorbítani a fékek és egyensúlyok rendszerét. Hisszük, hogy ez a kommunikációs és politikai iparon túl a gazdaság valamennyi szereplőjének érdeke. Ez nem a média magányos aktusa S ennek az érdeknek az érvényesüléséhez számítunk rátok, kedves olvasók, hisz mindenki – üzletember, politikus, újságíró, szerkesztő, kiadó és médiatulajdonos és ki mindenki más még – olvas. Mint most. 

Hétfőn fél egy körül Stump Etelka Kolontáron éppen ebédelni készülődött. Fél egy után öt perccel hatalmas robajjal beszakadt az ajtó és vörös iszap öntötte el a házat. Negyvenöt percig tartott, míg kimenekült, a ház, benne a család teljes vagyona odaveszett. A MAL Zrt. tulajdonában álló zagytározó fala átszakadt, az alumíniumgyártás mellékterméke, a vörös iszap elöntötte a környéket. A világ rendje helyreállt.

Annak a vagyonnak, amely a MAL tulajdonosait a leggazdagabb magyarok listájára helyezte, részben Stump Etelka háza, értékei, élete a forrása. Egyszerű matek, még ha a számtan időrendje itt fordítva is működik. A MAL ZRt. tulajdonosai Stump Etelka – és még néhány ezer kolontári, devecseri lakos – házát ajánlották zálogba. S bár erről elmulasztottak Etelkának és a többieknek szólni, a hitelt adó természet most lehívta a fedezetet.

Egyszerűbben: e házakat, vagyont, jövőt előre elvették, csak eddig senki nem tudott róla. A helyzet még rosszabb: Etelkát és a többieket nagyobb fedezetrész sújtotta, ám kisebb részben mi magunk – ajkaiak, győriek, budapestiek – is ott állunk mögöttük vagyonkánkkal. Halak pusztulnak, földet kell cserélni, adóforintokból fedezett kártalanítás és környezet helyreállítás következik majd, az állásukat vélhetően elvesztők közterhei hiányoznak a közös költségvetésből, ráadásul szociális támogatásukért is közösen felelünk majd. A MAL tulajdonosai ebből a pénzből gazdagodtak meg. Bár az időrend felcserélődött, a MAL tulajdonosai tőlük vették el házukat, értékeiket és ebből lehetnek különlegesen gazdagok. Kegyetlenül hangzik, mert az is. 

Mindez azonban megelőzhető lett volna úgy, hogy a MAL tulajdonosai is jól járjanak – ha nem is annyira jól, mint hétfő délig jártak – és ház, tiszta föld, közpénz is megmaradjon.

Amint azt Hargitai Mikós a Népszabadságban pontosan írta le, a magyar alumínium előállításnak a rendszerváltás idején ki kellett volna halnia. A magyarországi alumínium kis sűrűségű, rossz minőségű, drágán kitermelhető, aligha lehetett versenyképes a világ alumíniumpiacán.

Miközben azonban másutt az alumínium előállítás során termelődő veszélyes anyagok biztonságos tárolásával, semlegesítésével, a környezetterhelés csökkentésével kapcsolatos gyártói költségek – annak érdekében, hogy a devecserihez hasonló katasztrófa és egyéb, ma még nem felmérhető környezetkárosítás ne történhessen – radikális megemelkedtek, Magyarországon ezen költségek nem épültek be az előállítás árába. Így maradt a magyar alumínium Stump Etelka és sorstársai élete árán versenyképes.

A gazdaság működése tízezer méterről nézve nem agysebészet: vagy van hozzáadottérték-teremtés – és fenntartható haszon –, vagy a résztvevők nulla összegű játszmát folytatnak. És, ha a játszma nulla összegű – mint történik ez a magyar alumíniumipar esetében –, akkor, ha valaki keres, akkor valakinek veszítenie is kell. Most már tudjuk, ki veszített.

De hiba lenne azt gondolni, hogy a MAL tulajdonosai az egyedüli felelősök. A devecseri eset pontosan mutatja meg, hogy a gazdaság felelős működése és működtetése – a nulla összegű játszma elkerülése – közös feladat.

A MAL tulajdonosainak az állam – hivatalnokai és politikusai – tették lehetővé, hogy ne kelljen alkalmazkodniuk olyan szabályozókhoz, melyek előírták és ellenőrizték, hogy a szükséges beruházások megvalósuljanak. A helyi önkormányzat befogadta a MAL-tól származó, az évek során nyilván milliárdos helyi iparűzési adóbevételt, ám nem járt el annak érdekében, hogy közös erővel vegyék elejét a veszélynek.

Kolontárról sokan vélhetően életükben először hallanak, pedig civil szervezetek, watchdogok feltárhatták volna, ismertethették volna a veszélyeket, követelhették volna a beruházásokat vagy a zagytározók bezárását. Tiltakozhattak volna, akár ellehetetlenítve az üzemszerű működést. A sajtó nem csupán a katasztrófa kapcsán írhatott volna Kolontárról, Stump Etelkáról és családjáról, hanem azalatt a harminc év alatt is, amíg Etelka a bauxitgyárban dolgozott és kockáztatta mindazt, amit most elvesztett.

És persze a MAL tulajdonosai behívhattak volna környezetvédelmi szakembereket, tanácsadókat, hogy miként lehetne minimalizálni a kockázatot, hogyan lehetne a nem létező előírásokon túl is megfelelni a tisztesség és a fenntarthatóság feltételeinek.

Nincs ingyen ebéd, idézhetem a gazdaság közhelyet. Ám az a feneség, hogy itt más fogyasztja az ebédet és más fizet. Fizetnek a kolontáriak és devecseriek, fizet valamennyi adófizető, és fizetnek a még meg nem születettek, mert a most kiömlött vörösiszap az ő jövőben életminőségüket befolyásolja. A fenntarthatóság és a társadalmi felelősség elvont fogalmak, általában nem sokakat érdekel. A fogalmak mögött álló életek, a pénz és a kockázat most előttünk áll, itt van. Nem adományozásról, környezettudatosságról, érintetti párbeszédről beszélünk, hanem Stump Etelka életéről.

A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának szisztematikus, a vállalatirányításba és az üzleti alapértékek közé történő beépülése másutt is – sajnos – katasztrófákkal, botrányokkal kezdődött. A Union Carbide mérgesgáz-katasztrófa Bhopalban, az Exxon Valdez nevű hajójának széttörése Alaszka partjainál, a „sweatshopok” Kambodzsában és Kínában megmutatták, hogy ha valaki nyer, akkor valaki mindig veszít.

Lehettünk volna okosabbak az elmúlt években és nem kellett volna a saját kárunkon tanulni. Még most sem késő, mert ezernyi Kolontár van szerte az országban, és a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának hiánya miatt mindannyian elzálogosítjuk vagyonunkat, esetleg életünket a felelőtlen üzleti szervezetek fedezet nélküli hitelfelvételéhez. A vállalatok mindezt önmagukban nem tudják megoldani. Sokan kellünk hozzá.

Az állam, hogy legyenek szabályozók és ösztönzők, a civilek, hogy merjenek és tudjanak megszerveződni és nyomást gyakorolni, a média, hogy feltárjon és rámutasson, és persze vállalatvezetők és tulajdonok, akik – éppen úgy, mint ahogyan azt az egyetemen számvitelből tanulták – az ún. puha kockázatokra és passzívákra is odafigyeljenek és azt beépítsék az üzleti működésbe.

A kockázatkezelés másik oldalán pedig jelentős és tisztes haszon állhat, hisz, ha elég sokan megértik, hogy minden értékteremtés nélküli árelőny mögött emberi életek vannak – néha közeliek, mint Stump Etelkáé és családjáé, néha távolabbiak, mint a rabszolgasorban tengődő kínai és vietnámi munkások, néha pedig még távolabbiak, mint meg nem született gyermekeink – akkor jelentős és tisztes előnyhöz juthatnak.

Az pedig, hogy Devecser beépül-e a hétköznapi közbeszédbe és az ottaniak nem önként vállalat áldozata csupán lábjegyzet lesz-e a magyarországi korakapitalizmus történetében, vagy elindítója a fenntartható, a felelős, átlátható, egyenrangú üzleti működésnek, csak rajtunk múlik. A tragédia és a válság lehetőség arra, hogy másképp csináljunk dolgokat és ezzel kicsit hozzájárulhassunk ahhoz, hogy jobb és boldogabb országban éljünk.

A múlt héten meghalt Wermer András, a Fidesz korábbi stratégája. Fájdalmasan rövid ideig élt.

George W. Bush Karl Rove-ot 2004-es győzelmi beszédében „the architect of victory- nak”, a győzelem mérnökének nevezte. Wermer András a Fidesz 1998-as győzelmének mérnöke volt, ám sokkal többet tett ennél. Elfogadottá és elismertté tette Magyarországon a politikai marketinget, pontosabban azt, hogy a stratégiai marketing/kommunikáció szabályai, eszközei, megalapozása érvényes a politika világában is. Nem ő volt az első, aki csinálta a politikai marketinget. Előtte Bruck Gábor Demszkynél, külföldi tanácsadók Antall-nál és a kezdeti SZDSZ-nél, Ron Werber Hornnál már alkalmazták mindazokat a technikákat, amivel a nyugati kampányipar szerte a világon dolgozott. Mindez akkor még azonban eszköz volt a politikusok számára, szükséges és gyakran lenézett rossz, amivel a sikert el lehetett és gyakran kellett is érni. A kampány csinálói technikusok voltak, akik működtették a masinériát, siker esetén kaptak pénzt, elismerést, vállveregetést. Ám nem voltak alkotó és egyenrangú részesei a politika világának.

Wermer András volt az, aki a politikusokkal felismertette, hogy a politikai kommunikáció és cselekvés befogadója fogyasztó, aki épp úgy gondolkodik, érez, dönt, mint a fogyasztó általában. A kampányok nem a választó- vagy állampolgároknak szólnak, hanem a politikai fogyasztóknak. Ők pedig nem a terméket keresik – egy jobb porszívót, ami jobban porszív, mint a régi, nem a finomabb italt, ami édesebb, mint a Pepsi – hanem egy érzést, jobb jövőt, boldogságot, nyugalmat, békét. Saját maguk és gyermekeik álmait vetítik bele a politikusba és pártjába, és ezen álmokat féltik az ellenféltől. A politika világa a közösségi szimbólumok világa, az életvilág elképzelt terepe és nem a rögvalóság küzdelme. A politikai csatákat nem a hétköznapok kézzelfogható nyomorúságában, hanem a fejekben, a szabad szárnyalás és vágy világában kell és lehet megnyerni. A politikai csaták elképzelt világokban zajlanak, melyeket szabadon – de persze nem korlátok és akadályok nélkül - lehet formálni. A formálás eszköze a szó, a (köz)nyelv, a fogalmi terep meghatározása és a helyes kérdés kijelölése, melyből a helyes válasz már következik. Eszköze nem az információ eljuttatása a megfelelő befogadóhoz, hanem az ismétlés, ahogy Bill Clinton mondta volt, „ha elmondtad egyszer, akkor mondd el még egyszer, majd harmadszor és negyedszer is, és mikor már nagyon unod, akkor tudhatod, hogy még mindig nem mondtad elégszer.” András mindezt tudta, ám, ami a legnehezebb, képes volt minderről meggyőzni azokat a politikusokat is, akikkel együtt dolgozott. És hittek neki, elhitték, hogy teremthetnek egy új világot, ahol az általuk és híveik által elképzelt jövő elkezdődött. Sőt: nem csupán hittek neki, hanem csinálták, ismételték, új nyelvet tanultak, új szavakat és fogalmakat használtak és ismételték, míg mindenki, akit szerettek volna meghallotta, megérezte, ismerte és saját álmait látta bele. András persze tudta, hogy a politika, bár a tömegkultúra része, nem (csak) Hollywood: az álmok álmodása csak addig működik, ameddig az álmok politikai cselekvéssé, a hétköznapi életet befolyásoló, ott is megélhető, tapintható változássá alakulnak. Az álom különben rémálommá változik, a szép szavaknál csak egy rosszabb van: az üres szó.

Wermer András azt is tudta, hogy a kampány nem ér végett a választóurnák lezárásának vagy az eredmény kihirdetésének pillanatában. A politikai fogyasztót körülvevő tömegkultúra forrong tovább, az álmokért újabb hősök jelentkeznek, és az új kampány az előző kampány végének pillanatában kezdődik. Az álmokat előbb vissza kell kicsit nyesni, majd új és még újabb álmokat kell építeni és kínálni, közben megőrizni a kényes egyensúlyt a politikai lehetőségek és a szabad szárnyalás, egyéni vágyak és közösségi célok között. Ez, mint sokaknak, néha sikerült, sokszor nem. Wermer András persze nem politikai kommunikációs ember volt, hanem marketingstratéga. Tudta azt is, hogy a politika fogyasztója és a kereskedelmi termékek/szolgáltatások fogyasztója ugyanaz az ember; él, szeret, dolgozik, vágyódik és elvágyódik, kapcsolatokat ápol és mindezt – saját kultúráját és identitását – vetíti bele márkákba, termékekbe, szolgáltatásokba. Ugyanazokon a csatornákon érhető el, hasonló eszközökkel mozgósítható annak érdekében, hogy ne pusztán belevetítse álmait a politikába, hanem vágyait fogyasztói döntésekké, identitássá, saját életévé változtassa. Néha szavazzon, máskor boltba menjen, vásároljon, utazzon, szórakozzon. A marketing stratégia a fogyasztói kultúra – mai, késő modern világunk – és benne saját életvilágunk alakítása, formálása. Néha politikával, máskor termékkel, szolgáltatással, szóval, képpel, hanggal. András ismerte a kommunikáció lehetőségeit és ismerte a korlátokat is. Mert és tudott ellentmondani, tudta mit lehet megvalósítani és tudta azt is, hol húzódnak az álmok, az elképzelt világok határai.

Wermer András ebben a világban, ezért a világért élt. Álltunk szemben, volt, hogy ő volt a győztesekkel, másszor én. Később sokszor vitatkoztunk egymással, mosolya megnyugtató, kisugárzása átható volt akkor is, mikor nem értettünk egyet. Kritikusai – köztük én is – sok apróbb és nagyobb tévedést rótak a szemére, döntései, saját szerepének értelmezése nem mindig állta ki az idő próbáját, erkölcsi zsinórmértékünk nem volt azonos. Ám a nagy, közös életünk kereteit meghatározó dolgokban igaza volt. Mindannyian, akik e szakmában – a politikai és üzleti marketing-stratégia területén – dolgozunk, az ő köpönyegéből bújtunk ki. RIP.

A nyár, mint mindig, ezúttal is arra volt jó, hogy eltávolodva a hétköznapoktól távolabbra is lehessen tekinteni.  Kiszakadva a megszokott környezetből, más országokban járva, többet olvasva lehet merengeni megint, hogy miért épp ott tartunk, ahol tartunk. Miért van az, hogy a boldogságlistán [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.htm] a 103. helyen tanyázunk, hogy a WWS-ben miért tértünk le a nyugatias fejlődődés trendvonaláról [[http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf], miért van az, amit Török Gábor is ír ma, hogy sokan képtelenek lelassítani ott, ahol lassítani kellene [http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/08/23/232_ki_gepen_szall_folebe], hogy miért van az empátia teljes hiánya azzal kapcsolatban, hogy én is lehetek a másik helyzetében, aki nem az előnyben (kocsi, motor, hatalom, közért bármi), hanem a hátrányban van épp.

Távolról fogom kezdeni. Lehet és érdemes siránkozni a politika nyomorúságán, a gazdaság sanyarúságán, az autoriter és paternalista társadalmi strukturák iránti vágyon, a pénzügyi kultúrával vagy az adók felhasználásával kapcsolatos tudatlanságon, a társadalmi szövet és közbeszéd roncsoltságán, a hétköz- és mindennapokat megkeserítő, a közjó megvalósulását megakadályozó jelenségeken. Mindez nem a magyar néplélek vagy nemzetkarakterisztika (bármi is legyne ez) ármánya, hanem annak a kulturának a terméke, amiben élünk, és amiben a mindket körülvevő és bennünk meglévő kulturális értékvilág vált. A politika kultúra, írtam már sokszor és máshol, ahogyan a politika nem egy másik - a gazdaságtól és üzlettől, a hétköznapi személyesen viszonyoktól, értékektől, a szakmától /?/ [na ettől mindig felháborodom] elkülönböző dolog -, hanem mindezek és még sok más összessége. Nem lehet "kívül" lenni a politikán, nem lehet "szakmaiságot" képviselni, nem lehet csinálni valamit és várni, hogy a "politika" távol maradjon tőle és egyéb blődségek. Politika mi vagyunk, egymás közötti interakcióink, kulturánk szervezője, közös céljaink és értékeink megjelenítője és mindennek megvalósítója, ideiglenes és időleges konszenzusaink terepe. Gazfickóink és jófickóink is mi vagyunk -- nem azért mert választottuk őket, hanem, mert nem kerülhettek volna oda, hogy válasszuk őket, ha mi (együtt) mások lennénk.

Ennek a közös kultúrának a lenyomata és egyszersmind szervezője a nyelv, a közösen használt kulturális kód arra, hogy (el)boldoguljunk vagy (el)bánjunk egymással. Inkább szervezője, mint lenyomata, hisz amiképp a mai filozófia/társadalom-elmélet mainstreamje állítja, "nincs semmi a nyelven kívül" (Derrida), nyelvjátékaink (Wittgenstein), nyelvi "Állami Elnyomó Aparátusaink" (Althusser), a társadalmat alkotó interperszonális "tér" (Arendt), narratív strukturák (White), nyelvileg is meghatározott intézményeink (Foucault) mind-mind azt mutatják, későmodern világunkban közös nyelvünk formálja kultúránk és nem közös nyelvünk tárja fel kultúránk elsüllyedt mélyrétegeit, valódi társadalmi valónkat.

Vagyis, ha változtatni akarunk a nyelvvel, közös anyanyelvünkkel kell kezdeni. Itt van a kutya elásva [http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/030217/kutya.htm], a nyelvünkben tettenérhető elnyomás, türelmetlenség okozza (részben) mindazt, amiről fentebb írtam. Azt javaslom hát, előbb gyűjtsük össze azokat a köznyelvi szavainkat, amelyek szimbolikus jelentés-auráját (hú ez szép) e kultúra alakítójának, formálójának tartjuk, majd keressünk rá alternatívákat, ami egy kivánatosabb irányba terelheti nyelvünket, ezen keresztül köz- és magánbeszédünket, kultúránkat, politikánkat -- életünket. Viccesnek hangzik, de valahol el kell kezdeni, mert, ha nem kezdjük el, akkor bizony nem lesz elkezdve :)

Tehát az én első szavaim: 

"szabadság" -- mint "szabadságra mentem", "most jöttem vissza a szabadságból" [vagyis: mindaz, ahol élek, amit csinálok évi 50 héten keresztül az a szabadság ellentéte, börtön, ahonnan elvágyódunk, amit  nem szeretünk, ami bezár, korlátoz, megfoszt].

"adóbevallás -- mint "benyújtottam az adóbevallásomat", "ma van az adóbevallás határideje" [vagyis: én eleve bűnös vagyok, vallanom kell, elkövettem valami adóügyi bűnt és erről most a hatóságnak beszámolnom kell, vagy valami bűneset történt -- kerestem pénzt -- és most erről kell vallomást tennem]

"terhes" -- mint "a feleségem terhes", "terhes vagyok, kérem adja át a helyét" [vagyis: szörnyű dolog történt velem, gyerekem lesz, egy újabb elkárhoztatott sorsot hozok e szörnyű világra, ami ráadásul nekem is csak nyűg s baj, az odavezető út meg szörnyű..]

Szóval így, várom a kommenteket, javaslatokat facebookon vagy itt, aztán meglátjuk, hogyan tovább. 

 Visszatértem. Addig, míg nem voltam itt, egy - többé-kevésbé - másik Magyarországban voltam. Ott, ahol mitológia nélkül nyaldosta sok víz a partjainkat, ahonnan elindulni és megérkezni is öröm. Ahol - kevés kivételtől eltekintve - csak azokkal találkoztunk, akivel akartunk, és nagyon örültünk nekik. 

Vitorláztunk a Balatonon. Gyerkőceink önfeledten ugráltak a vízbe, mi sokat fröccsöztünk, reggeliztünk a cockpitben, Kriszta majdnem körbefutotta a Balatont (ha Tihanynál nem esik jól hasra :), ringatóztunk, és csoda helyekkel és emberekkel ismerkedtünk meg. A révfülöpi volt pénzügyminisztériumi kikötő apró ékszer, vörösköves épülettel, alig 50 hajóhellyel, ősfás parkkal, hatalmas terasszal és ott vendéglővel - bundás kenyér és rántotta hosszúlépéssel reggelire -, olyan kikötőmesterrel, aki ha hajó érkezik, kikerekezik a mólóra, hogy segítsen kikötni - mindig -, és mesélik, ő már egy mogorva, mert az elődje, az volt az igazán kedves. A tihanyi hajóegylet kikötője a félszigetcsúcson, a móló végén bárral, előtte kis stranddal a gyerekeknek, a látvány jobbra-balra olyan, mint bárhol a világon, ahol öröm és élvezet élni. És Szigligetig el se jutottunk most. De jártunk Bogláron, ami olyan,mint amilyennek egy balatoni kikötőnek lennie kell, 50-es és 70-es régi hajókkal, balaton 31-esekkel és szépen felújított házzal, Füreden, a Silver-ben, bár háromágú az árambekötés, de ez legyen a legnmagyobb bajunk, mert víz felől megérkezni pont olyan, mint amilyennek lennie kell és a Sekli nevű vendéglőben mindig friss a pizza és a saláta, és akkor még nem is említettem a világ leglassabb, ám kedves és édes, valamint nagyon finom tai vendéglőjét, a Snidlinget Almádiban, épp a volt Videoton kikötővel szemben.

Találkoztunk vizen és földön jó barátokkal és kedves vitorlástársakkal, akik rohannak egymásnak segíteni elindulni-kikötni, kölcsönadnak mindent, amilyük van, kedvesen köszönnek egymásnak reggel, és figyelnek egymásra éjszaka. Egyszer találtam az egyik helyen egy három napos Blikket, belenéztem, nem volt jó.

Persze ide is türemkedik be a másik Magyarország, például Almádiban, Nobilis Kristóf kikötőjében, ahol az úri közönség táncol, és épp ötször annyit kérnek a kikötésért, mint bárhol máshol - és nem is titkolják, hisz a kikötő biztonsági őre mondta - azért, hogy ne is jöjjön oda senki. És, tette hozzá már a kikötőmester, a külsős vacsoravendégeknek se örülnek, ő inkább a Liget vendéglőt ajánlja két lépéssel arrébb. Vihar, szél nem számít, pedig csak annyit kellene kiírni a víz felől: magánterület, csak klubtagoknak. Ez egyértelmű beszéd, nem kell sunnyogni és eloldalogni. Persze, lehet, hogy csak mindenkinek rossz napja volt.

Hát így. Napbarna, kisimult, nemideges. Reggeli hosszúlépésről le kell csűrödni, az ágy se ringatózik, de lehet nevetni rajtuk. 

Nemrégen jelent meg a Forbes listája a különböző országokban élők boldogságáról [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.html]. Nincs benne meglepetés, Magyarország 103. helyen, Kirgizisztán, Azerbajdzsán, Albánia mellett. Az összes környékbéli ország jóval előttünk. Mindez nem gazdagság, nem fejlettség, nem demokrácia, nem jövőképfüggő. Nincs semmi "valóságalapja": nem attól függ, mennyi pénzünk, milyen életkörülményeink vagy -kilátásaink vannak. Vagy nagyonis valóságos, hisz ez mutatja igazán saját társadalmi valóságunkat.

Miközben épp a "Nemzeti Együtműködés Rendszerét" építik, az ok -- szerintem -- az együttműködés és a közösségi szolidaritás teljes hiánya. Egyszerű dolgokról van szó: az utakon való viselkedés jó indikátor. Azért előz valaki az autópályán dugóban a leállósávon, mert azt gondolja, hogy nekem előre kell jutnom, mások nem érdekelnek. Azért nem áll meg senki a zebrán átigyekvő gyalogos előtt, mert az autós azt gondolja, én vagyok az erősebb, én sietek, nekem jogom van menni. Magyarországon dugóban nem működik a "zippzár elv", egy megy, egy besorol, mert aki a főáramban van, azt gondolja, neki már joga és lehetősége haladni. Hiányzik az a képesség, mely el tudja képzelni, hogy én is lehetek a másik helyzetében, ezért - ha előnyöm van, lemondok róla, mert bízhatok abban, hogy más is ezt teszi majd. Ha nincs előnyöm, akkor nyugodt vagyok, hisz bízhatok abban, hogy valaki majd lemond az előnyéről a javamra, mert tudja, máskor majd ő kerül hasonló helyzetbe. Nincs közösségi szolidaritás, akin segítenek, az utána nem segít a másikon, hisz a segítség neki "járt", ezt nem kell viszonoznia. Nem is lehet, hisz hiányzik a tudat, hogy a biztonságot, a boldogságot, a szabadságot nem más - az állam, a hatalom, az intézmények -, hanem mi magunk - a bátor és szolidáris, szilárd értékviláűggal rendelkező én - teremtjük. Hiányzik az, amit Marcell Mauss francia szociológus a harmincas években rögzített maori törzseknél: az a felismerés, hogy nem azért érdemes ajándékot/hozzájárulást vinni a közös étkezéshez a közösség egy másik tagjának, mert az majd közvetlenül nekünk viszonozza, hanem azért, mert az majd másnak ad ajándékot, és ez előbb-utóbb visszaér hozzám, és ez építi fel a közösséget, mint hálózatot [http://en.wikipedia.org/wiki/The_Gift_%28book%29].

Hiányzik a közösségi és egyéni elismerés kultúrája - a valós teljesítményt értékelni és elismerni tudó közösségi tudás -, hiányzik a szilárd közösségi értékvilágon alapuló önálló véleménynyilvánítás bátorsága. Mindez széttépi a közösségi összetartás szövetét, ez pedig növeli az egyéni szorongást. Vagyis a közösségi összetartozás nyújtotta enyéni biztonság és az ezen alapuló boldogság helyett az egyéni "angst" az úr. Bizonytalanság, idegesség, jöjjön valaki, aki megvéd. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

Ez a lista együtt értelmezendő a Tárki World Value Survey eredményével, mely Magyarországnak a nyugati útról (nyitott és szekuláris, magabiztos és non-autoriter) való fokozatos és folyamatos letérését mutatja [http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf].

A boldogsághiány következmény, az értékvilág romlása, a közösség végletes roncsolódása az ok. Ma úgy tűnik, a közösségben nemigen bízhatunk, marad az, amit Bibó a szabadság kis köreinek nevezett, már ha marad. Mert ez sem lesz magától, rajtunk múlik, mennyit őrzünk vagy teremtünk meg magunknak.

Az elmúlt napokban egy autós üldözés közben meghalt egy rendőr [http://index.hu/bulvar/2010/07/23/halalra_gazoltak_egy_rendort_budapesten/] A konkrét eset pontos történéseit nem ismerve bár, fontos lehet az, amit Malcolm Gladwell Blink című könyvében ír az ilyen esetekről. A könyv a "nem gondolkozva születő döntések" helyességéről, az implicit és tudattalan döntési folyamatok előnyeiről szól. Ugyanakkor számos olyan esetet említ - és ezek között több rendőrökről szól - ahol a tudattalan döntések drámai, sőt tragikus eredményhez vezettek. Az egyik ilyen példa épp az autós üldözés, ahol az üldözők a hatalmas adrenalin sokktól, az életveszélytől, a drámai feszültségtől olyan tudatállapotba kerülnek (175 feletti szívveréssel), ami az agyközpont döntési részeinek összeomlásához vezet, a külvilág hangjai és így orientációs támpontjai megszűnnek, a fókusz beszűkül, a döntések előítélet alapúak lesznek és gyakran - mint vélhetően a magyar esetben is - tragédiához vezetnek. Az egyetlen lehetőség az "időnyerés" vagyis az üldözés végének, a megállás pillanatában az agynak tudatosan időt adni arra (ez pár másodperc), hogy visszanyerje tájékozódási képességét, visszakapcsoljanak a tudattalant is segítő agyi részek, és ezzel adjunk időt magunknak, hogy helyes döntéseket hozzunk. A másik lehetőség természetesen a gyakorlás, az olyan helyzetek mechanikus begyakorlása (és aztan e tanult folyamatok lépésről-lépésre történő elismétlése vészhelyzetben is), amelyekben akkor is működni tudunk, ha az agyunk nem mindenben engedelmeskedik.

Két érdekes szempontot ad Gladwell: az egyik, hogy tesztek és külső megfigyelés alapján a rendőrök hibárlanul és eljárásszerűen működnek a letartóztatás utáni pillanatokban, és 20% alatti eljárásteljesítés figyelhető meg a letartoztatás előtt pillanatokban (vagyis ekkor összevissza csinálnak mindent). Félek, itt is ez történhetett. Ebből az következik a magyar rendőrségre nézve is, hogy gyakran nem több pénzre, és különösen nem újabb börtönökre van szükség ahhoz, hogy nagyobb legyen a közbiztonság, hanem több gyakorlásra és több gondolkodásra. A másik, amit Gladwell említ, az az, hogy mindezen kutatások alapján Amerikában bevezették az egy rendőrös járőrszolgálatot (vagyis, hogy egy rendőr és nem kettő ül az autóban), és ezzel radikálisan csökkent az ilyen tragédiák száma. Ok: az egyedül lévő rendőr megfontoltabban cselekszik, kivár, tovább marad az őt védő rendőrautóban, mint, ha lenne társa, akivel "hamis" biztonságot adnak egymásnak.

 Immár itthon, de hát aligha kell mondani, hol jobb. Ezért kis emlékezés, és a szavak ereje után a képek élménye: http://picasaweb.google.hu/104136793207946408948/Gruzia#

Utolsó nap: lányok maradnak Tbilisziben strandolni, mi felkerekedünk, hogy megnézzünk egy másik Grúziát. Reggel még nagy az eltökéltség, hogy kipróbáljuk a marsrutkát (helyesírási kommentet [http://www.facebook.com/home.php#!/profile.php?id=808120969&v=wall&story_fbid=143813252296837&ref=notif¬if_t=share_comment] köszönöm), leintünk egy taxit, minimum huszonöt éves golf, elindulunk a masrutkaállomás felé, ám útközben elgyengülünk - csak kérdezzük meg az árat, miheztartás végett. 150 larival nyit a sofőr - a szállodában 220-at mondtak -, gyors alku, 130-ért mehetünk. Kiderül sofőrünkről, hogy Kazbeghiből származik, mindent ismer, ráadásul agrármérnök, kedves, értelmes ember, jó dolgunk lesz. Nekiindulunk a hegyeknek, lassan mászunk 2500 méterre és elénk tárul egy másik ország. Háromezer méteres hegyek körben, hatalmas tavak, szakadékok, csodálatos vegetáció, minden zöld, nem sziklás, hanem élő és gyönyörű. Közben az idő megváltozik, hűvös lesz, az út elgyengül, itt már simitás sem segít, vélhetően nem nyúltak hozzá azóta, hogy német hadifoglyokkal megépítették, és alagutakat csináltak hozzá. Hadifoglyok temetőjét is megtaláljuk, legtöbben odavesztek. Közben beérünk Grúzia síparadicsomába, bizonyos szögből nézve tiszta Ausztria, alpesi házak - már amelyik új -, felvonók a csúcsokon, közben persze elhagyott szovjet épületek, itt lehetne helisízni szinte mindenhol, utána folytatódik a csodálatos táj, majd benne egy szovjet kilátó, három méter magas félkör, szakadék fölé nyúlik, viszont az egyetlen a világon, ahova autóval is be lehet hajtani.

És akkor tovább Kazbeghibe [http://en.wikipedia.org/wiki/Stepantsminda], álmos és lepusztult hegyi falu, az utolsó az orosz határ előtt, a hotel előtt két szürke koca röfög csendesen, fölöttük nagy betűvel: internet connection. A főtéren egy angol dzsip, korábban láttunk két lengyel motorost és egy hős - láthatóan nyugati - kerékpárost. Ennyit a turizmusról. Mi megyünk tovább, megnézzük az orosz határt, grúzoknak zárva, csak örmény kamionok mennek át rajta, és néhány vízummal rendelkező orosz, a határ mellett közvetlenül új építésű kolostor néz bátran szemben Oroszországgal: ez a határ, eddig és ne tovább. A huszonöt éves golf, a német ipar dicsőségére remekül bírja, visszafordulunk, újra megcsodáljuk a természetet, pásztorokat, akik évszázadok óta élnek itt, ez az út lehetett az egyetlen keresztül a kaukázuson, régi elpusztult kastélyok, bástyák, őrtörnyok és templomok maradványai, legtöbbjük a negyedik századból - bárhol Európában erre önálló iparágat építenének. Újabb három óra alatt visszaérünk a nyárba, újra harminc fok, sofőrünk elvisz még minket enni egy helyi csodába, grúzok törzshelye egy hegyi patak mellett, már közel Tbiliszihez. A rendelés egyértelmű, saslik van, meg khinkali, lavas természetesen, vodkát minimum literes üvegben adják - mi most kihagyjuk -, bort ötliteresben, egy hatalmas téren műanyag asztaloknál nagy társaságok, és végre tósztot is látunk, hallunk, tényleg minden korty előtt, körben boldog családok és barátok esznek, isznak, tósztoznak. Fogalmunk sincs, honnan tudják, ki mit rendelt, sofőrünk bemondja egy pultnál, fizetünk, majd keresünk egy asztalt és várunk. Később megjön minden, kazbeghi sör, saslik remek papadicsomszósszal (paradicsom, paprika, kis hagyma, koriander), körülöttünk a hegyek, mellettünk tósztok, ez itt a világ, ennyi volt, ennyi van. Nem kevés.

Megyünk haza.    

 Reggel Ararát a szállodaszobából, hibátlan ébredés, séta a városon keresztül, hatalmas kínai piac, innen öltözködik a város, mellette stadion, kicsit szebb mint Puskás, pedig neki milyen jobb lába volt... Utána megszenvedés a hegyre, Jereván közepén hegyen emlékmű, nyilván mi vagyunk az egyetlenek, akik gyalog megyünk, de legalább fizikailag is megszenvedünk a lelkiekért.

Az örmény genocídium drámai elfeledett eseménye a világnak, 1915 és 1923 között másfél millió örmény kiirtása -éppenúgy iparilag és a helyi törökök támogató együttműködésével, mint a Holocaust, Attatürk támogatásával és Enver Pasa utasítására - drámai képek és a teljes világ tudomása mellett, persze nem előzmények nélkül, New York Times címoldalon, borzalmas szenvedés, megerőszakolt, éhező, deportált emberek, a múzeumban képek minderről, sok-sok mikrotörténet, családok, akik már nincsenek. Az 1967-es múzeum maga is zseniális építészetileg, emlékmű és emlékhely, kiállítótér a föld alatt, megrendítő és megdöbbentő, a végén az emlékezés csarnoka, mindez 1967-ben épült, százezeres tömegtüntetés hatására. Tudatlanságunk az égig nő, tankönyveinkben minderről semmi, és a múzeum nem kronológiát ad, ahogy várnánk, hanem arcbavág a szenvedés, az értelmetlenség, az abszurditás bemutatásával, nincs időrend, nem érdekesek a 1880-as évek pogromjai, a korai Adanai mészárlás - mint Kamenec Podolsk -, majd a törvényessé váló gyilkolás és kiírás a történelemből, később a gyilkolás és emberhiány tagadása török oldalon, felfoghatatlan és érthetetlen. Hitler mondása '939-ből - ...és ki emlékszik még az örményekre? - előkép a holocausthoz, borzalmas, szörnyű huszadik század. Mi emlékszünk és ők emlékeznek - április 24, 250 örmény értelmiségi kiirtásának napja '915-ben emléknap minden civilizált nemzetnél, Magyarországon nem, bárcsak -, érdemes lenne facebookon megpróbálni, megérné. 

És persze mindez után 70+ év szovjet uralom, előtte a török elnyomás, az örményeknek minden szenvedés megvolt, mit mondhatnánk, ma boldog emberek, csodás város, riszpekt a legkevesebb, amit mondhatunk. Szerénységre és miheztartásra int, ha saját szenvedéseinkről beszélünk, és ők boldogak, élő város, gyönyörű szövet, távol az Ararát, közelebb a csodálatos táj és kultúra. Örülök, hogy itt lehetek, tényleg.

Este vissza Tbiliszibe, szálloda a hegyoldalban, szemben a domb tetején évezredes templom, itt minden szerénységre int - kik vagyunk mi, miért vagyunk, hol vagyunk? -, ez a világ egyik közepe, főhajtás a csodálatos középázsiai kultúra és mindezek mellett a borzasztó szenvedés előtt, alázatot, hitet, belső meggyőződést tanulni érdemes, riszpekt ismét.

Vacsora persze ismét csodás, vodka megszépíti az emlékezést, kilátás a folyóra, hegyen minden kivilágítva, ez a kép lefényképezhetetlenül a miénk, bennünk van, ide kell jönni, látni kell.

Yerevan calling. Aki nem tudja, annak mondom -- hihetetlenül jó hely. Andrásék szerint kicsit Barcelona, ez talán túlzás, de semmi esetre sem abszurd összehasonlítás. Vannak persze izgalmak: Robi's Lonely Planet szerint ne bízz a hivatalosságban, bízz az utca emberében. Taxit leinteni, hosszú útra bérelni csak az utcán szabad, szállodában megkérdezni tilos. Reggel ez történt, gyors alku, majd irány Geghard [http://en.wikipedia.org/wiki/Geghard], viszonylag modern hely, a harmadik században éltek itt az első keresztények, a mai templom 1215-ben épült. Odavezető út csoda, hegyek, szakadékok, kis falvak, megcsodáljuk az Ararátot, út nem hibárlan, símítóbiznisz jól menne. Előzések eseménytelenek, sofőrünkkel számos nyelven beszélünk, de megértjük egymást.

Csak úgy mellékesen: a világ egyik legrégebbi kultúrájában vagyunk, Örményország elsőként vette föl a kereszténységet a negyedik században, nem a lakosság egy részét vesztették el az elmúlt évszázadokban, hanem a háromillió örmény mellett nyolcmillió él külföldön, szent hegyük és szimbolumuk, az Ararát Törökországban, akik 1915-ben kiirtottak 600 000 örményt, az évszázadok során hol szétosztották, hol felszabadították az országot, vagy egyszerűen csak elfoglalták, 80 év szovjet elnyomás, mellesleg Tbiliszi két évszázaddal ezelőtt még virágzó örmény kulturális központ volt, ők boldogak, fejlődnek -igaz, hogy kicvsit háborúznak Azerbajdzsánnal Karabahért -, csodálatos világ, természet, emberek, a város él, pörög, itt van rotácia, az már biztos.

Geghard után Garni [http://en.wikipedia.org/wiki/Garni], egy első századi római templom, fürdő, hihetetlen kilátás, persze könnyű sör az árnyékban, beszélgetés sofőrünkkel, immár barátunkkal. Jövedelme kb. 120e HUF havonta, kemény élet, kis gyereke van, imádja a hazáját, de nehezen boldogulnak. Megpróbálkozott Németországgal, nem sikerült, bízik benne, hogy nemsokára jobb lesz. Visszafelé a városba elmegyünk a helyi rózsadombra, kik laknak itt? - kérdezzük. Üzletemberek, parlamenti képviselők, kommunisták, a teljes maffia, mondja, érti a dörgést. Kis kanyarral elvisz magukhoz, kemény szocialista lakótelep, várjunk, mondja - beszalad és nyolchónapos kisfiával tér vissza. Tiszta apja, mondja: együtt nevetünk. 

Minden remény megvan, hogy ez - Grúziával együtt - a világ egyik legjobb helye legyen, ha már nem az.

Megyünk vacsorázni, egyetlen kérdésem magamhoz: mit tegyek, hogy ne egyek annyit? 

Kutaisiben igen kellemes délelőtt, előtte Giorgi homestay éjszaka+reggeli amint az várható volt nagyon kellemes, bár Andráséknál a műszálas ágynemű okozott némi álmatlanságot. Robi's Lonely Planet azt tanácsolja, hogy ha valaki Giorgi-hoz vetődik, akkor ne a bejárattal szembeni, hanem az oldalsó szobát válassza, ott csak matracügyi nehézségek vannak, de alapvetően cool hely. Reggeli hibátlan, vettünk hozzá kaukázusi kefírt - hol máshol? - de egyáltalán nem volt szénsavas, vélhetően valahol át vagyunk verve. Délelőtt Kutaisi, kávézás a belvárosban, lanovka a hegyre - lanovkasofőr nagyon örült magyarságunknak: Ikarus, Ikarus, hajtogatta -, majd újabb meglepetés off-Lonely Planet: hegytetőn vidámpark, könnyű dodzsemezés után remek ebéd egy grilles helyen, szokásos helyi nyelvű étlap, ezúttal saslik, khinkali, dinnye, chacha persze.

Taxi vár kettőkor, indulás Tbiliszibe, alig 4 óra tömény életveszély, előzéstechnikailag dráma, út szintén, amúgy gyönyörű táj és igazi poszt-szovjet vidék, mérhetetlenül lepattant gyárak, vonat, igazi látható szegénység, közben persze megálláskor tömény kedvesség, a drámai előzések kapcsán nagy együttműködés, mindenki húzódik, ahova tud. Rendes magyar ember ilyenkor dudál, villog és marad az út közepén, itt mindenki ismeri a közös szabályokat: működik. Gori mellett csak el, Sztálin szobor ledöntve, rendszerváltás itt is, forradalom szinte, csak Papcsák úr hiányzik [http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/07/15/halallista_keszult_az_mnv-nel/], talán örömmel fogadnák, megkérdem majd valahol van-e neki hely. Tbiliszibe megérkezni szívet melengető, (meg)ismerjük a várost, ez melengeti szívünket, szinte hazaérünk, aztán persze tovább.

Rövid repülés Jerevánba, vízum, majd irány a város. Erős poszt-szovjet beütés, autóparkcsere alig-alig, amúgy tervezett város - még a szovjet korszak elején helyi nagyság - Alexander Tamanian [http://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Tamanian] tervezte, neki se könnyű, történelmi emlékek kampo, ehelyett szerinte modern város, kinda szép körút, kisebbfajta birodalmi tudat, éjszaka nagy élet. Újabb meglepetés, vacsorázni indulunk, Caucasus nevű helyi vendéglő sétatávolságra szállodától - Ani Palace, igazi szovmodern -, zseniális kaja. Kérjük a szokásos kaukázusi startereket, oliva, padlizsán, khinkali, majd a főételek bárány saslik és a legzseniálisabb: szív, máj, tüdő ragú: hagyma dinsztelve, kis paprika, só, bors, lágyan főzve kevés folyadékban, majd rengeteg koriander. Alig van szó, grúz borok, helyi gyümölcsvodka, has tele, Jereván csodálatos.  

 Nekiindultunk a nagykalandnak: masrutkával Batumiból Kutaisiba. Előbb persze taxi a szállodánál, kis merci hosszú élete során sok mindent látott már, befészkelődés, majd a hirtelen ötlet a lányoktól: mi lenne, ha megkérdeznénk, mennyiért visz el Kutaisiba. Rövid alku – nem voltunk jó helyzetben Andrással, hisz a döntés már megszületett -, irány taxival, masrutka marad. Az persze kicsit minket is elbizonytalanított, hogy a Ford Tranzit masrutkába épp 200-an szálltak föl, egyiküknél egy komplett PC – András szerint korai GPS, még a fejletlenebbek közül –, maradt a taxi. Sofőrünk a nagy lehetőségtől felbátorodott, s bár az utak és előzéstechnikai képzettsége ezt nem indokolták, jelentősebb sebességre kapcsolt. Nekünk nem maradt más, egy-egy korty vodka a tartalékból, egymás és az ülés markolászása, néha szemben egy kamion emelkedőn, hajtűkanyarban, de látszik nem először csinálta meg az utat, és a mi jelenlétünk a bizonyíték, hogy mindig sikerrel visszatért szeretteihez. Kb. 100 km és két óra után álltunk meg először az út mentén, nagy lelkesültség, mindent el akartak adni, ami volt – mi ellenálltunk. Tovább Kutaisiba, újabb órák, amúgy gyönyörű tájakon, jól karbantartott házak és falvak között, nagyobbrészt jobb állapotban, mint a magyar vidék, nyomor nem látszik, sőt, inkább csendes közép-lét, néha jólét, alig van szovjet érából származó autó, vegyesen jobb és balkormányos viszonylag új dzsippek, ezt persze az utak állapota indokolja. Láttam már ezt Kazahsztánban is, a magánimport nem válogat, Japántól Németországig jön autóban minden, szépkorukat az aútók kellemes mediterrán környezetben töltik.

Kutaisi érdekes, egy rossz állapotú Toscana, hegyek, dombok között, ugyanaz a mediterrán, kissé trópusi hangulat, mondhatatlan korú – háromszáz és ötven között bármi – balkonos házak, mosolygós emberek. Itt igazi bekpekkerlét, Georgi’s homestay fenn a hegyen, Georgi vár, lelkes, körbemutat, igen ő is itt lakik, együtt eszünk, iszunk majd. Georgi itt végzett egyetemet, jelenleg a Motorolánál dolgozik, kiválóan beszél angolul és jól ismeri Kutaisi-t. Itt egy kicsit fesleni kezd a Lonely Planet szövete, kiderül, a Lonely Planetesek is nála laknak, háromévente jönnek, szállásért, kajáért elhallgatják Georgi beszámolóját a városról, majd odébbállnak. Ezért némileg mi is szívóágra kerültünk, végigjártuk a három említett vendéglőt – megszűnt, valójában nem is vendéglő, és egy kifőzde, pizzával. Sebaj, ékes orosz nyelvtudásunkkal tájékozódunk, előbb persze irány a piac – úgy tűnik Kutaisiban mindenki vagy taxis vagy paradicsomot és uborkát árul a piacon – zseniális, helyi, van minden, Jabulanitól pacalig, utána séta a főtéren, kissé kihalt, merre a pörgés kérdezzük magunktól? András már indul is megkérdezni – Ggye rotacia? -, ám rálelünk egy Benetton boltra, ez megnyugtatja a kedélyeket.Utána vendéglőkeresés, nincs, bezárt, nem is volt, de ha jót akarunk enni, menjünk az Imperiálba, tanácsolja egy helyi erő. Irány a taxi, ablak kissé spidermen-es, visszapillantó nincs, hosszú út, 2 lariban (240 HUF) megállapodunk, tényleg elvisz messze, majd megáll egy tegnap épült kastély előtt, timpanon, nagy kert, márványok mindenütt, belépünk és feltárul a grúz valóság. Boldog emberek buliznak, mi valakit kérdezünk, lehet-e enni, persze,vendéget nem zavarunk el, épp egy születésnap, ha akarunk táncolunk – ez külön vonzó nekem -, amúgy „különterem”, kinyit, megterít, étlap – grúzul, ami nem sokat segít -, ékes orosz és grúztudásunkkal: jázik, salat, saslik, vodka természetesen, málenkij (ez fél literre sikerült), barbidzsani (padlizsán – ez könnyű), hrén nincs – köszönöm a kommentet a facebookról –, szir – pillanatok alatt terülj-terülj asztalkám, csodálatos kaja, a második legjobb – Batumi után -, amit itt ettünk, utána még marozs, majd szuszogás, számla, nem hiszünk a szemünknek, 61 lari, talán 7000 HUF, degeszre ettük magunkat. Tánc elmarad, ám jön értünk taxi, ezúttal Grúzia legintrovertáltabb sofőrje, vélhetően ő a taxisok doyenje, a grúz taxiszövetség tiszteletbeli elnöke, nem kapkod, viszont nem is beszél vagy mozog, néha ránézünk, hogy él-e, élnie kell, mert a gázt nyomja finoman, megérkezünk a hegyre, pénzt leszámoljuk, többször kérdezzük, ok?, semmi mozdulat, ez a hosszú élet titka, ökonomikusan élni.

Este még kapunk kóstolót Giorgi borából, gyümölcsös, félédes vörös, egynek jó, csend, hegyek, néha egy-egy volga föl a hegyre, amúgy homestay, mint zimmer feri mindenütt, jó.   

 Kihasználom a luxusbekpekkerség értékeit, van internet és légkondi, így a blogírás feltételei adottak. Tegnap körséta a városban, hihetetlen fejlesztések: minimálprojektek, mint az utcakő és burkolatok, a tizenkilencedik századvégi épületek felújítása mellett drámai ingatlanberuházások, a parton egy washingtoni építésziroda által tervezett, osztrák tulajdonban lévő, török kivitelező által épített megaresort, hullámot formáló épület, képeken gyönyörűnek látszik.  Van a városirányítás részéről - mármint Batumiban - hosszútávú gondolkodás, a leendő szálloda előtt a közinfrastruktúra már kiépített, lámpák, kis pálmák elültetve a leendő boardwalk mellett. Érdemes lesz visszajönni tíz év múlva. Közben persze még albánia is itt van, a helyiek a kis lepukkant kikötő mellett fürdőznek, nagy betontömbökről ugrálnak a gyerkőcök, felnőttek a bakon álló elhagyatott Lada árnyékában ejtőznek, szétesőfélben lévő lakókocsiból osztják a chachát és a helyi sört, múlt és jövő egyben.

Végre megtanultuk mi a köszönöm - madluba - szép szó, el is gondolkoztunk kinek melyik a legszebb külföldi szava. Épp naplementét néztünk egy teraszon, így Kriszta a Götterdämmerungot javasolta, nekem örök kedvencem a Vergangenheitsbewältigung, András - focivb, ugye - citta del capo, míg Marossy Kriszta a magyar lány: a legszebb mégiscsak a vajassütemény. A helyi szavak között aligha lehet keresgélni, elolvasni se tudjuk persze - hihetetlen, hogy a grúzok török hódoltság, szovjet megszállás ellenére megőrizték saját írásképüket -, a mássalhangzók viszonylagos túlcsordulása nemigen teszi lehetővé a mi hangképző szerveinkkel, hogy beszálljunk a közbeszédbe. 

Amúgy béke és nyugalom, rá is szóltam magamra, mikor sokat emaileztem a medence partjáról, hogy hagyjam már abba, hisz szabadságon vagyok. Ám épp ekkor értem Seth Godin [http://www.ted.com/talks/lang/eng/seth_godin_on_the_tribes_we_lead.html] Tribes című könyvében az alábbi részhez, ez is egy "idea worth spreading", úgyhogy idemásolom:

"It's four am and I can't sleep. So I am sitting in the lobby of a hotel in Jamaica, checking my emails. A couple walks by, obviously on their way to bed [...] < Isn't that sad? That guy comes hereon vacation and he is stuck checking his email. He can't even enjoy his two weeks off.> I think the real question - the one they probably wouldn't want to answer - was, < Isn't it sad that we have a job where we spend two weeks avoiding the stuff we have to do fifty weeks a year?>" Hát így.

Este persze a szokásos vacsora, ezúttal kis kompromisszumot kötve a turistico tengerparti naplemente és az autentikus kaja között, kis vita a számlával, András - a vodka segíti a nyelvi képességeket - "kalkulata jiso raz", ám sajnos csökkenti a matematikaiakat, így fizettünk mint az egyszeri orosz turista, ezzel is harcolva a megszállás ellen.

Ma újabb kísérlet: masrutkával Kutaisiba, két és fél óra út a hegyeken keresztül, majd Giorginál - from Lonely Planet - reménykedünk egy homestayben, meglátjuk. 

 Továbbra is van élet az EU-n kívül: most épp Batumi, a Fekete tenger partján, apró üdülőváros, partisétány, kövespart, hotel Inturist -- valaha katedrális volt, aztán úgy alakult, hogy Sztálin lerombolta és '36 óta szálloda. Sztálinból itt mára a múzeum maradt, 1904-ben élt itt egy évig, és - a legendárium szerint -- a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a helyi azbesztmunkásokon tesztelte: emlékeznek rá. A helyben van valami abbázia fíling, közben meg albánia és dubai között félúton, építkezés mindenütt, meg a legszebb épületek között legdurvább panel, két lépésre a tengerparton már jelentősebb szegénység -- ok ez Törökországban is így van. Tegnap nagykaland: átvergődtük magunkat a városon, hogy Lonely Planet-et követve a legjobb helyi vendéglőbe menjünk, és tényleg. Tulaj ajtóban köszönt: "no problem" (hisz ebben az évben mi vagyunk az első turista), és még hozzáteszi: super gosti -- jó kiszolgálásra számíthatunk. Kaja isteni, padlizsán, kebab, töltött tészta, saláták, saslik, hozzá vodka (menüt kiszótáraztuk, csak grúzul, meg oroszul volt, sokév tanulás nem sokat segített) -- malenkijt kértünk, így  csak kétdekás üveget hoztak, szomszéd asztalnál literesből nyomták. András revelációja rendelés közben -- vajon mi lehet a főtt nyelv? -- beszarsz mondja: "jázik", mint a "ruszkij jázik" -- megrendeljük, isteni, puha, csípős paradicsomszósszal (szótárunkban nincs torma). Közben nyolcvanas évek zenéje szól, hihetetlenül kedves mindenki, az Opus zenekar nevén sokáig gondolkozunk, de a vodka segíti az emlékezést. Utána tenger, majd a helyi Che Gevara csajokkal körülvéve, biztonsági őr el akarja kergetni, de mi nem hagyjuk, eltapsoljuk onnan, Che pedig tiszteletünkre a "No woman, no cry-t" játsza, elismerése a társaság legszebb lányának szerelme -- itt tényleg lehet és érdemes élni, majd mesélünk lányainknak, ahogy Batumiban ültünk a tengerparton, hallgattuk a hullámok csobogását, kétdecis üvegből ittuk a vodkát és barátai voltunk mindenkinek.

Mellesleg itt, Batumiban a Grúz alkotmánybíróság -- nyilván rendesen választják, nem úgy mint majd otthon -- Kósa képviselő javaslata otthon persze megbukott a közintézmények vidékiesítéséről. Ebben is lehet példát venni, Grúzia nyilván messze, idáig nem terjed a szemhatár, ott van viszont Csehország, Legfelsőbb Bíróság Brünnben, Alkormánybíróság Osztravában, ha jól emlékszem, Versenyhivatal is vidéken. Lehet így is.

Ja: negyven fok árnyékban, fröccs jó, nincs miért aggódni. 

 Az van, hogy itt: jó. Kaja, italok elsőrangú, Léderer nem is mondta, hogy csodálatos fekvésű város, domboldalon erőd, benne

 templom, ma épp - hisz vasárnap - istentisztelet - külön erre szakosodott taxis viszi fel az embereket. Nyilván kocsiban kevés kilométer, ha majd eladja, úgy hirdeti, "csak templomba jártam vele" - ez valójában Wiszkidenszky András poénja, egyszerűen elloptam -, igaz, hogy templom egy 80%-os emelkedőn van felfelé, földút, szakadékok benne, lengéscsillapítót naponta kell cserélni. Grúzia infrasturkturálisan Bulgária és Törökország határán, kajailag legjobb mediteráneum, sok kiülős hely, még több templom, két zsinagóga (a nagyobbikat 1904-ben építették, még kb. ötezer zsidó van, többiek jól kivándoroltak Izraelbe a hetvenes években).

Orosztudásunk csekélyke, grúz betűket nem ismerjük, így tájékozódási képességünk elsősorban vizuális, de az is elég. Néha térképnézegetés közben odalép valaki, legutóbb két rendőr, és jó angolsággal segítséget ajánl -- tiszta skandinávia. Meccseket kivetítőn, hangoskodva, mohito és hatalmas szöcskék között, meleg komoly, alig több mint 45 fok árnyékban. Ásványvíz sós, ez volt Lenin kedvenc itala, én azért a chachát jobban szeretem (60 fokos pálesz, a tölgyfahordós különösen jó). Fröccsöt nehéz elmagyarázni, nomeg, hogy ne a sós vizet hozzák hozzá, de már megy, úgyhogy az élet kerek, otthon messze és ez jó így. Valakinek szabadnak is kell maradni, mint a szöcske :)