brbeszél

 nálam legalábbis. Tehát kis szünet a blogírásban, meglátogatom Grúziát és Örményországot, megízlelem a szabadság levegőjét :) Majd írok.

Ez most itten klasszikus blogbejegyzés, semmi politika, inkább magánközlét. Életem első vitorlásversenye véget ért. Kicsit idő előtt, kicsit drámaian, de hősies küzdelemben. A verseny hetekkel ezelőtt kezdődött és hatodik csapattagként asszisztensem és irodavezetőnk, Réka érdeme, hogy a versenyrészvétel egyáltalán összejött – ezer papír, szervezés, keverés-kavarás után – érkeztünk meg a füredi kikötőbe csütörtök este. A csütörtöki vitorlázás és csapatépítés – a fedélzeten három ős-kékszalagossal (barátaim, a Horváth testvérek korábban egy 70-es cirkálón versenyeztek, míg Zolnai Gyuri barátom a moszkvai GE Bank vezére általában Asso-val indul, Ron pedig a navyblue-tól a tengerek nagy ismerője, vagyis itt is érvényesült régi elvem, hogy csak nálam jobbakkal érdemes kapitányként versenyezni) – már jelezte, kemény versenynek nézünk elébe, ugyanis a vitorlázás egy fontos kelléke, a szél hiányzott. Elsőrangú helyet kaptunk Füreden, mellettünk egy 40-es katamaránnal és az egyik Liberával – minden jó startot ígért. Nyolckor kinn voltunk a vízen – három napi élelem és italtartalékkal – taktikát egyeztetünk, sőt, a kis spinakkerünk helyett még Zolnai Gyuri utolsó pillanatos telefonálásának eredményeképp az egyik Asso-ról átdobták nekünk az ő hatalmas spinakkerüket. Taktikánk az volt, hogy partközelből indulunk, felkreuzolunk és tóközépről támadjuk a kenesei bóját, abban bízva, hogy ha valahol lesz szél, az csakis a tó közepe felől jöhet. 9-kor elstartoltunk, rövid ideig az első tízben, majd egy fordulóval keresztbe indultunk a mezőny előtt. Röviden mondom: hiba volt. Legbelül haladtunk, szépen csúsztunk vissza, szél egy szál sem, 40 fok viszont igen, de lelkesek voltunk, bíztunk taktikánkban – stratégaként én erősködtem, hogy stratégiát nem váltunk, hanem hiszünk benne – és haladtunk vesztünk felé. A szél persze a part felől jött, a mezőny jól elhúzott mellettünk, 4 felé értünk Kenesére a bójához – szélben Füred-Kenese kb. 3 óra, ez most 7 órába telt –, ahol persze a fiúk rutinja segített, hogy legálabb három hajót lenyomjunk (ezzel biztosan bekerülve az első hatszázba). Kérlelhetetlen lelkesedéssel sodródtunk tovább Siófok felé, újabb órák a tűző napon, még mindig remény, ezúttal jó takkon, kb. 100 helyet hoztunk a mezőnyön, Siófoknál forduló, este 6 felé vagyunk, irány Tihany. Körülöttünk kb. 200 reménytelen hajó, közben sokakkal telefonkapcsolatban, barátaink valamivel előttünk, más barátaink Tihanyhoz közeledve egy gyors Nauticon, az Asso-k ekkor haladnak át a szoroson, a vezető katamarán most indul vissza Keszthelyről. Közben a mezőny egyre fogy, körülöttünk is sokan adják föl, mi elhatározzuk: kitartunk. 8 körül sms: Nauticos barátaink feladták, nem látnak reményt, hogy 48 óra alatt befutnak. Mi is elgondolkozunk – egyeztetés a még versenyben lévő ismerősökkel – ők már közel Tihanyhoz. Sebaj, jön egy erősebb hátszél bríz, spinakker föl, hirtelen 3 csomóval száguldunk. A spi-t jókor húztuk, újabb hajókat hagyunk el, már látjuk a tihanyi kikötő fényeit. Visszatér a lelkesedés, a hátszél átránt minket a szoroson, a túlsó medencében a hajnali széllel száguldunk majd. És tízkor elhal a szél, helyére százezer szúnyog érkezik, a víz tükörsima, kb. száz hajóval együtt sodródunk ide-oda, Tihany semmit nem közeledik, állunk reménytelenül. Itt nem segít sem a felelős magatartás, sem a reputáció, nincs brand, lobbizni nem lehet: a szél az úr. Ő dönt, mi a nagy eszünkkel, rengeteg szendvicsünkkel kis, jelentéktelen és tehetetlen pont vagyunk a végtelenségben. Egyre többen kapcsolnak motort, mi ülünk, csapkodjuk magunkat, éjfél, reménység, reménytelenség váltakozik. Szél nincs. Ekkor Ron gyors fejszámolása: ha eddig 15 óra alatt tettük meg az út egyharmadát, reggelre sem leszünk túl Tihanyon, onnan még az út kétharmada hátra: nincs esélyünk negyvennyolc óra alatt beérni – ez a szintidő. Szomorú döntés: vége. Motor, forduló, pár perccel éjfél után irány Aliga. Körülöttünk még néhányan kitartanak, mi telefonálunk a versenyirodára, már több mint 200-an adták föl. Fél háromra érünk vissza, közben beszélünk még barátokkal, ők fél kettőig bírták. A győztes ekkor ér be, a rekord ’55 óta 10 óra 40 perc, ezúttal a világbajnok 40-es katamarán közel 17 óra alatt csinálja meg. 632 indulóból negyvennyolc óra alatt 238-an értek be. Mi 239-ikek lettünk. Kb :)

Hogy egyik szavamat a másikba fűzzem, Szőcs Gézával történt első találkozásom áttételes, ám izgalmas volt. 1989. december 21-én felhívott Ara-Kovács Attila, hogy azonnal indulnunk kell Romániába, kitört a forradalom, és tudósítanunk kell a Szabad Európa rádiót. Béreltünk autót, vettünk elemózsiát, és másnap reggel épp átcsusszantunk a később lezárt határon. Voltunk Kolozsvárott, Váradon, volt mindenféle háborús kalandunk, megható találkozásunk és félelmetes élményünk, féltünk és merengtünk, néha unikumot ittunk és megnyugodtunk, majd hosszas vonalravárakozás után felhívtuk Münchent, a Szabad Európa központot, hogy tudósításunkat Attila leadhassa. Alig másfél nap - ha jól emlékszem - kolozsvári várakozás után egyszer csak megszólalt a telefon, volt nemzetközi vonal, lehetett tudósítani. Akkoriban Szőcs Géza volt a müncheni iroda irodavezetője, a hívás kora reggel vagy késő este, vagy talán épp ebédidőben érkezett, így Géza azt közölte velünk, hogy egyedül van az irodában. Attila próbált neki instrukciókat adni, ám Géza a stúdióba lépve a keverőpultut túl bonyolult szerkezetnek találta, így közölte: "Én sajnos ehhez nem értek, technikus most nincs itt, hívjatok később" és ezzel letette a telefont. Mi pedig ott álltunk a kész tudósítással, saját szemünkkel láttuk, amit látni lehetett, ám erről - legalábbis a Szabad Európán keresztül - akkor a világ nem értesült, Géza nem értett a keverőhöz és a magnóhoz.

Végül is államtitkár lett, nem pedig stúdióvezető, technikus mindig akad, ha kis késéssel érkezik is és addigra már Géza letette a telefont, de hát úgyis az a cél, hogy a forradalmat elkerüljük, vagy más eszközökkel vívjuk meg :)  

 A korábbi posztban emlegetett Demokrata cikk egy másik velem kapcsolatos legendája, ami persze már említett úton Czike+Csurka szivárgott át a Demokratába (ami persze azért mégis a mainstream határain belül van), hogy "1982-ben, l6 évesen Amerikába disszidált. Ennek keretében dzsungelharcos kiképzésben részesült Srí Lankán. (Ezt most hasznosítja az MNB-ben?) Húszévesen hazajön, és az ELTE-n folytatja a tanulmányait, nyilván a dzsungelharcos érettségivel. Komoróczy – a magyar őstörténet és a nemzeti hagyományunk megszállott ellensége – tanszékén tanul hebraisztikát. 89-ben Bukarestbe rohan, és részt vesz a Ceausescu-rendszer megdöntésében és Tom Lantos stábjába, a romániai forradalmat vizsgáló bizottságba kerül. Az egyik fő kifogása az új romániai rendszer ellen, hogy Bukarestben nincs kóser hús." http://www.miep.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3185:braun-robert-es-neje&catid=41:hirek&Itemid=63

Ismét csak leleplezem magam: 1988-ban, Ara-Kovács Attila közvetítésével turistaként mentem Amerikába, ahol megismerkedtem Hámos Lászlóval és az általa vezett HHRF-el [A Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) -- eredetileg Committee for Human Rights in Rumania -- 1976 óta nemzetközi erőket mozgósít a Kárpát-medencében kisebbségben élő hárommilliós magyarság megsegítésére, támogatására és emberjogi helyzetének javítására. A HHRF folyamatosan tájékoztatja az Egyesült Államok kormányát, a fontosabb nemzetközi emberjogi, kulturális és társadalmi szervezeteket valamint a sajtóközvéleményt. Bő negyedszázados munkássága első felében (1976-1989), a HHRF legfontosabb célja volt a kisebbségben élő magyarság elleni jogsértésekre irányítani az amerikai és nemzetközi döntéshozók figyelmét] Attila segítségével Hámosék New York-i lakásában laktam és László kérésére tanuskodtam az amerikai képviselőház Emberi jogi bizottságában, a romániai falurombolásról, a magyar kisebbség elleni jogsérelmekről, amiről Temesvárott élő nagybátyámnál tett gyakori látogatások okán személyes tapasztalataim is voltak.

Tom Lantost is ismerem persze, először a nyolcvanas évek végén - valamikor valóban a romániai forradalom környékén - találkoztam vele, én épp a Wallenberg Egyesület egyik vezetője voltam. Meghívásunkra Budapesten járt Per Anger, Wallenberg segítője, és szerveztünk egy vacsorát a tiszteletére Lantosékkal, hisz feleségét Wallenberg mentette meg. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor a vacsorára "véletlenül" meghívott Isaac Stern - aki épp Budapesten vette föl egy lemezét - a vacsora után elővette hegedüjét és spontán eljátszott egy hegedűszólót Angernek, csak annyit kért, utána ne tapsoljunk. Én ilyen csendet még nem hallottam soha. Hat éve találkoztam vele utoljára, épp Líbiába indult Bush elnök kérésére Kadhafival tárgyalni, és indulás előtt nagyon kedvesen meghívott reggelizni és beszélgetni a magyarországi helyzetről, nagyon komoly, ritka befolyásos ember volt, mindenki - republikánusok és demokraták egyaránt - hallgattak rá és figyeltek a szavára.

A romániai forradalomról persze eszembe jut Szőcs Gézával való "találkozásom", következő posztban majd erről...

Itt az idő néhány legendát eloszlatni. Az elmúlt napokban ismét a jobboldali média egyik kedvenc témájává váltam, és itt-ott dzsungelharcosi múltam is pertraktálva lett. Bár nyilván megtisztel mind a médiafigyelem, mind a lassan legendává cizellálódás, itt az idő, hogy leleplezzem saját magam.

Az eheti Demokrata két teljes kolumnát szentel szerénységemnek, benne mindennel, ami legendámat építi, dzsungelharc, amerikai disszidálás, Tom Lantos barátsága és még sok más. A dzsungelharc mítosz nyilván azért kerülhet elő, mert a Demokratában valóban csak legenda vagyok, hús-vérként nem ismernek, ezért szegény Balogh Endrével (a Prae portál szerkesztőjével) kevernek össze [http://mandiner.blog.hu/2010/06/24/braun_elvtars]. Ha ismernének, tudnák, piknikus alkatom aligha mehetett volna át a dzsungelharc kiképző felvételi bizottságon. A mítosz eredete a Magyar Fórum egy rólam szóló cikke http://mandiner.blog.hu/2010/06/24/braun_elvtars, sőt előzményét volt feleségem Czike Klára méltatlanul Miépessé vált édesapja blogjában kell keresni http://www.czl.gportal.hu/gindex.php?pg=2932111&nid=882421, már ha érdekel ez egyáltalán valakit. És mint minden legendának, ennek is van némi köze a valósághoz.

A nyolcvanas évek közepén, talán '86-ban egyszer szólt a telefon - nem nálam, mert akkor én Pesterzsébeten laktam egy telefon nélküli kis lakásban - hanem a szüleimnél, hogy egy filmhez azonnal tolmácsot keresnek. Rövid hezitálás után igent mondtam, mert kiderült, hogy a forgatás Sri Lankán lesz. A film Kabay Barna és Gyöngyössy Imre Cirkusz a Holdon című produkciója https://www.youtube.com/watch?v=yN3DREppQoc volt, s bár a film méltán nem szerepel a film annales-kban, én kellemes közel három hónapot töltöttem Sri Lankán, előbb mint tolmács, majd rendezőasszisztens három (az ő feladata a statiszták ide-oda terelgetése, a forgatás helyszínének biztosítása, sok kiabálás, sok rohangálás, nagy izgalom és sok tanulási lehetőseg filmezésről. Dzsungelharc is igaz persze, mert egyszer elefántot mentünk bérelni a dzsungel mélyére, ahol skorpiókkal kellett megküzdenünk; helikoptert pedig attól a cégtől béreltünk, aki az Indiana Jones filmeket is kiszolgálta. A film elkészült, szegény Gyöngyössy Imre meghalt, a legenda maradt. Baloldali gyökereim nyilván Sri Lankán szökkentek szárba: azokban az években Sri Lanka épp szovjet befolyási övezet volt, rossz nyelvek szerint a tamil-szingaléz konfliktus mögött is nagyhatalmi érdekek álltak. Azóta is vágyom vissza, emlékeimben egy gyönyörű érintetlen ország él, fantasztikusan kedves, mosolygós emberekkel, eszelősen finom és borzalmasan erős ételekkel, budhákkal, templomokkal, tiszta tengerrel. Ám hazai dzsungelharcaim miatt még nem jutott időm a visszatérésre.

Maradjon még némi izgalom a jövőre is: mesélek még majd amerikáról, "disszidálásom" történetéről, meg Tom Lantosról is.

A gyűlölködő Braun közpénzből segített az MSZP-s Tóthnak?
5 190 000 forintot fizetett a XIII. kerület a brandépítőnek
2010. június 17. 11:23  

MNO - PL 
Braun Róbert baloldali brandépítő, kommunikációs szakember cége tavaly jelentős összegű pénzt kapott a XIII. kerületi önkormányzattól – írja az angyalfold.blog.hu. Az internetes fórum városházi forrása szerint a B&P Social Branding Kft.-nek „márkastratégiai tanácsadás” néven kifizetett összesen 5 190 000 forint nem a kerület érdekeit szolgálta, hanem valójában Tóth József 2010-es tavaszi kampányának megtervezését fizették ki ezen keresztül. [http://www.mno.hu/portal/719596?searchtext=braun]

Comment ezúttal Tóth Józseftől:

Magyar Nemzet online

Néző László

főszerkesztő

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Önök 2010. június 17-én 11.23 órakor megjelent közleményükben ismét nemtelen eszközökkel, hazug módon, durva támadást intéztek Budapest Főváros XIII. Kerülete és polgármestere ellen. Ezúton kérjük, hogy az alábbi tényekkel olvasóikat ismertessék meg.

XIII. Kerületi Önkormányzat a B&P Social Branding Kft-t bízta meg egy márkaépítési feladattal, melynek tényét nyilvánosságra hozta. A folyamat hónapokon keresztül, nyilvánosan, sokak bevonásával, köztük gazdasági élet vezetői, közéleti személyek, politikusok – a FIDESZ országgyűlési képviselő jelöltje - diákpolgármester, díszpolgárok részvételével zajlott. A hírben említett Tóth Péterrel a cég vezetője - az érintettek egybehangzó állítása szerint - sem a program során, sem a kampány időszaka alatt nem találkozott.

Az önkormányzat visszautasítja azon állítást, hogy az elvégzett szakmai munka mögött politikai tartalom lenne. Nyilvánvaló, hogy az őszi önkormányzati választásokra készülve próbálják egyesek az értékteremtő munkát negatív színben feltüntetni. Elfelejtették, hogy az alaptalan vádakkal korábban sem értek el eredményt.

Tájékoztatom, hogy amennyiben helyreigazítási kérésünknek nem tesznek eleget, úgy az illetékes bíróságon sajtó-helyreigazítási eljárást kezdeményezünk.

Budapest, 2010. június 17.

                                                                                Tisztelettel

                                                                   Gellért Lajos sajtóreferens

Érdekes, ami körülöttünk zajlik, és nagyon tanulságos is. Tehát a jelenlegi kormány támogatta MKP (Csáky Pál) nem került be a szlovák parlamentbe, ezzel szemben a Magyarországon szinte agyonhallgatott, Bugár Béla vezette Híd viszont igen. Fico szerezte meg a legtöbb szavazatot, ám minden valószínüség szerint elvesztette a kormányzást; visszatér a hatalomba a volt reformpárt, Dzurinda Kereszténydemokrata Uniója. A kampány során Bugárék szinte végig a bejutási küszöb alatt voltak, Csákyék fölötte. A világ nem akarat és képzet, hanem társadalmi folyamatok pontos értékelése és befolyásolása. 

Románia után Szlovákiában is kormánypárt lehet egy - itt: liberális - magyar párt; a parlamentbe - és vélhetően kormányra - került SaS és a Híd együtt Európa egyik legerősebb liberális parlamenti erejét jelenti. Kiegészülve a reform és nyugat-elkötelezett kereszténydemokratákkal Szlovákia ismét a régió egyik mintaországa lehet. Külön nagyszerűség, hogy Meciar bal-nacionalista pártja nem jutott be, a Szlovák Nemzeti Párt éppenhogy.  

Rengeteg tanulság, ami talán a legfontosabb: ismét látható, hogy körülöttünk nagyobbrészt a nyugatias, demokrata, a liberális minimum értékeit magukénak valló pártok szerzik meg a választók bizalmát; különösen igaz ez a kisebbségi kérdésre. Ismét: két országban is kormányalkotó erő lesz a magyar párt. Emellett e két országban erős nyugatias, liberális párt(ok) vannak, Romániában erős harmadik a korábban Tariceanu miniszterelnök, ma Antonescu pártelnök által vezetett - konzervatív-liberális - román Nemzeti Liberális Párt, Szlovákiában a korábban Dzurinda gazdasági miniszterének tanácsadójaként és a szlovák gazdasági reform egyik atyjaként tekintett Richard Sulik - alig pár éve alapított - liberális SaS pártja lesz vélhetően kormányalkotó tényező. Azt már csak alig merem mondani, hogy a SaS egyik fontos programpontja a könnyű drogok dekriminalizálása... 

Tanulságos hetek, hónapok. Ehhez már csak annyit: Lengyelországban a konzervatív-liberális miniszterelnök Tusk Marek Belka korábbi szocialdemokrata miniszterelnököt jelölte a lengyel jegybank élére - hat évre -, vannak példák körülöttünk, érdemes körbenézni. 

 Megint kis magánnyavalygás, csak for the record:

Magyar Nemzet, 2010. június 10. 7. o. Szabó Anna: A kettős beszéd korának alkonya -- "Csak hát úgy látszik, az új irány nem pusztán egy éles kanyart jelent. Aki nem látta tisztán Simor szándékainak jellegét, azt eligazíthatta egy aprócska tény: bizonyos Braun Róbert, Gyurcsány Ferenc egykori hűséges politikai főtanácsadója, aki éppen az őszödi beszédben említett „végighazudtuk az elmúlt másfél-két évet” periódusban állt a volt kormányfő szolgálatában, a jegybank alkalmazásába került. Az, hogy Simor éppen egy ilyen nagy múltú embert vett magához, erősen megkérdőjelezi az elnök kooperációs szándékának komolyságát, amelyről az új kormánynak amúgy sem voltak illúziói. Nem tudni, mit keres Braun a független jegybankban, mire ad tanácsokat, ha egyszer egy valóban profi sajtóosztály segíti évek óta a kommunikációt? Miféle együttműködés várható egy olyan MNB-alkalmazottól, horribile dictu az elnök személyes tanácsadójától, aki saját blogján „újundokoknak” nevezi a Fidesz-kormányt, nyilvánvalóan sértve ezzel a jegybank saját etikai normáit?"

A szerző nem mond igazat és ezt ő is tudja, mert korábban telefonon beszéltünk egymással minderről. Tehát: Nem vagyok "hűséges politikai főtanácsadó", hiszen a miniszterelnök kinevezését követően 6 hónappal, 2005 április 6-án lemondtam, és azóta nem beszéltem Gyurcsány Ferenccel. Hasonképpen: nem igaz, hogy "az őszödi beszédben említett „végighazudtuk az elmúlt másfél-két évet” periódusban állt[am] a volt kormányfő szolgálatában", hiszen lemondásom a fenti időpontban, az un. 100 lépés program bejelentése előtt történt, épp azért, mert nem értettem egyet azzal, amit Gyurcsány Ferenc tenni tervezett. Ezen túl az elmúlt öt évben politikai kommunikáció helyett mással foglalkoztam, aki tudja, tudja - www.braunpartners.hu - Szabó Anna épp ilyen, hisz erről is beszéltünk.

Szerintem ahhoz, hogy valaki egy, a jegybankelnökkel kapcsolatos politikai állítást igazoljon, felesleges az általa is ismert igazságot előítéleteihez igazítani. 

Brown gyönyörű lemondása után [http://www.mediaite.com/tv/gordon-brown-to-resign-as-uk-prime-minister/] nyilván a következő lépés az új Labour vezető megválasztása. A jelölési folyamat most zajlik, érdemes követni. A két kiemelkedő jelölt a Miliband testvérpár, különösen David, a volt külügyminiszter, aki a legtöbb jelölést kapta. A "mozgalom" megújításáról van szó: twitter és facebook a minimum. A két Miliband testvér a legprofibb, náluk már most teljes kampányengine működik (Diane Abbot - aki nő és az első fekete képviselő volt 1987-ben - csak ma kapta meg a jelöltséghez minimálisan szükséges 33 képviselői jelölést), saját honlap, elvek és program pontosan, testimonial-ek, a szlogen mi más lehetne mint a változás, a jelölés június 10-én zárul, utána kampány teljes hévvel, szeptember 22-én a választás és 25-én a bejelentés - ki lesz a Labour új vezetője, aki - ahogy David fogalmaz - visszaviszi a Labour-t a hatalomba.

A Miliband-ek igazi politikai família, lengyel és belga zsidók leszármazottjai, anyai nagyszülők a varsói zsidó negyedben laktak, apai ágon a huszas években vándoroltak ki Lengyelországból Belgiumba, papa jelentős marxista gondolkodó lett, Highgate-ben a temetőben a sírja nem messze van Marx-étól. Két fiú korán elkötelezte magát a politikával és a századelő óta esetükben fordult elő ismét, hogy egy testvérpár egyszerre volt kormánytag, David külügyér, Ed kancelláriaminiszter.

Az új Labour vezető feladata nem kicsiny, nem csupán szervezeti, hanem ideológiai és politikai (policy) értelemben is meg kell újítsa a baloldalt, le kell zárni vagy másképp kell folytatnia a Clinton/Blair/Schröder harmadik utas korszakot, hasonlítani és elkülönbözni kell az Obama kínálta poszt-Bush alternatívától, példát és mintát kell mutatni Európa valaha erős baloldali pártjainak Franciaországtól Dániáig.    

Nekem persze David a kedvencem, ki más is lehetne, hisz a kedvenc könyve: a Graffalo :)

Pali halála - drámaisága és kegyetlen befejezettsége mellett - szép és közös emlékeket idézett fel, így lehet a közös boldogságra emlékezés "helye", ahogy Pierre Nora írta volt a Les Lieux de mémoire című sok kötetes művében. 

Palival Heller Ágiékhoz voltunk hivatalosak vacsorára. Találkoztunk a Broadway-n, vettünk virágot és kerestünk borárust, de nem találtunk - ekkor még ifjak voltunk New Yorkban [1992-ben vagyunk], és nem tudtuk, hogy vasárnap az alkoholboltok (bort csak itt lehet venni) vasárnap kötelezően zárva tartanak. Ezért bor helyett egy nagy és gyönyörű ananászt vettünk és ahogy kifordultunk a boltból, egyszercsak Woody Allen állt előttünk. Szemüveg, szokásos szembehúzott sapka-kalap, zakó könyökfolttal - mintha az Annie Hall forgatásán látnánk. Álltunk földbegyökerezett lábbal, ő persze megvette, amit akart a koreai árustól - neki semmi földbegyökér, hisz számára napi élmény lehetett, meg talán nem is volt fontos - mi meg egy pillantra megéreztük New York csodáját: itt minden megtörténhet és meg is történik. Utána vacsora, jó beszélgetés négyesben, Ágiék  haza/visszatérése, szép emlékek, Pali így emlék és örökké valóság, blogon innen és blogon túl.

Sommás álláspontomra - idiotizmus - kettős állampolgárság ügyben kaptam hideget és meleget, így aligha hagyhatom magyarázat nélkül. Álláspontom szerint a kettős állampolgárság történetileg hamis, politikailag hibás, kulturálisan avitt. Ráadásul az egészhez le kell számolnunk a "Trianon hazugsággal".

Tudom, hogy lehetséges más értelmezés is. Azt itt mondottak nem elsősorban politikai, hanem inkább eszmetörténeti szempontból értelmezik a dolgot. Fontos ugyanakkor, hogy a jelenlegi parlamentben és a társadalomban - sajnos - konszenzus látszik lenni az itt kifejtettekkel ellentétes és nagyon más szempontú megközelítésben. (Gyurcsány és kevés szövetségese szembeállását nem elvi, hanem politikai haszonlesésből kiinduló szavazatnak tartom, ha a szocik másképp szavaztak volna, akkor ő a Fidesszel lenne, csak, hogy politikai másságát hangsúlyozza). 

Hosszú és sokszintű beszélgetésre van szükség egy új konszenzus kialakításához. A Trianonnal és a kettős állampolgársággal kapcsolatos vélemény, mint lehetséges kulturális szempont nem lenne zavaró - el voltunk eddig is -, problémává akkortól válik, mikor normatív és közjogi aktus lesz belőle, melynek közpolitikai, kulturális, és külpolitikai következményei is vannak. 

Először tehát Trianonról. A Magyar Országgyűlés törvényt alkot "a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez." 

A szomorú hír az, hogy mindez nagyobbrészt nem igaz. A Trianonban elfogadott béke nem igazságtalan diktátum volt, hanem egy elveszített háborút lezáró jogi aktus, amelyben politikai döntést hoztak a győztes felek arról, hogy a háború után milyen politikai feltételek mellett óhajtják újrateremteni Európát. 

A háború nagyhatalmi törekvések miatt tört ki, a magyar döntéshozók tettestársak voltak a Szerbia ellen megindított támadásban. Négy tenger mégiscsak szebb, mint egyse. Kétségtelen: a háborús rendezést összehozó magas felek hibás politikai döntést hoztak - nem csupán ezzel, hanem sok mással kapcsolatban is -, részben ennek lett következménye a II. világháború. 

Ugyanakkor az ország, amit "történelmi Magyarországnak" szoktak nevezni, 1526 óta nem vagy csak igen rövid ideig létezett – inkább virtuális eszmeként, mint államként –, közvetlenül a békekötés előtt, a vesztes háború után. Előtte a Monarchia, más határokkal és politikai berendezkedéssel, még előtte pedig különböző államalakulatok, a Magyar Királyság változó területe, a hódoltság korának határai vagy a lengyel-magyar perszonálunió. 

A Trianont történelmi tragédiának nevező hagyomány a vesztes háború revizionista logikájának szüleménye; a magyar történelemnek vannak szép lapjai és vannak kevésbé azok, Trianon, ha valami, akkor egy kevésbé szép történeti esemény - a Németország szövetségeseként nagyhatalmi illúziókat tápláló Monarchia háborús veresége - politikai, közjogi következménye, olyan, mint Rákóczi száműzetése, Kossuth emigrációba kényszerítése vagy a szabadságharc vezetőinek aradi vagy Martinovics vérmezei kivégzése. 

A magyar kulturális közösség sokat változott az évszázadok során, ehhez Trianon és sok minden más hozzátett és elvett, alakított, ahogyan a kultúra és a politika összefügg az évszázadok során. A tragédia megnevezés hibás jelkép, épp olyan, mintha az angolok politikai krédójukat a gyarmatbirodalom széthullásából, a spanyolok Latin-Amerika "elveszítéséből", a franciák és az oroszok Lousiana és Alaszka "igazságtalan alkujából" vezetnék le. Azt már ide se hozom, hogy lehet - amint az egyes népcsoportoknál ma is szokás - a klitorisz kivágását is hagyományelvű rítusnak tekinteni, amihez való ragaszkodás növeli a nemzet/törzs egységét. Abszurd, ugye? 

A kettős állampolgárság tehát történetileg azért hamis, mert összekeveri a kulturális nemzet és a politikai nemzet fogalmát, ráadásul egy olyan történeti "valóságra" utal, mely részben nem létező, részben elnyomó volt. 

Ez a történeti "valóság" - az egységes magyar politikai nemzet - nem létezett, ahogyan az egységes és kizárólagos magyar kulturális nemzet sem: Janus Pannonius egyaránt része a magyar és a horvát kulturális örökségnek, Liszt az osztrák és a magyar zenei hagyománynak, Báthory István a lengyel, Zrínyi a horvát történeti emlékezet része (is). 

Hamis, mert a mai határon túl élő magyarok csak annyira voltak tagjai a modern magyar politikai közösségnek, mint a Monarchikus határokon belül élő románok, horvátok, szerbek vagy szlovákok. E politikai közösség a kiegyezéssel jött létre - osztrák-magyar monarchikus keretek között - a korábbi politikai közösség határai legalábbis kuszák és képlékenyek voltak, etnikai és kulturális viszonyai hasonképp. A Monarchia sokszínű és soketnikumú formáció volt, nem pedig nemzetállam. A modern magyar politikai közösség - ez a kiegyezés egyik fő értéke - nem nemzetállami, hanem közjogi liberális alapon jött létre - hála Deák Ferenc bölcsességének és politikai tárgyalási rutinjának, tekintélyének és befolyásának. A tizenkilencedik századi, a modern Magyarország megszületéséhez vezető politikai fejlődés fájdalmas adóssága és drámája a kisebbségekkel kapcsolatos amodern álláspont és politika; a kettős állampolgárság ügye e téves és hibás tizenkilencedik századi politika folytatása. 

Politikailag azért értelmezhetetlen, mert ahelyett, hogy kitörne a maga - illetve Patrubány Miklós - teremtette politikai csapdából, amely csapda már leharapta a Fidesz fél lábát korábban a kettős állampolgárságról szóló népszavazás elvesztésével, ma pedig mélyebbre tolja magát egy avitt és az uniós magyarsághoz méltatlan politikába. 

Politikai előnyt nem hoz, hátrányt viszont sokat - kirekeszt itthon és határon túl egyaránt, politikai konfliktust kelt, rossz számos határon túl élőnek és nevetségessé tesz minket Európában. Mindezt akkor, amikor Romániában az RMDSZ épp kormányalkotó erő - utaltam erre már a korábbi posztban - képzeljük el ezt fordítva: nem Szőcs Géza a kulturális államtitkár, hanem a méhkereki román általános iskola igazgatója. 

A határon túl élőket sokféleképp lehet segíteni: elsősorban a kulturális értékőrzés anyagi, erkölcsi és nyilvános politikai támogatásával, kulturális szimbólumokból való azonos részesedésből (Kossuth díjtól az érdemes művészig, akadémiai tagságtól az utcanévvé válásig), valamint a kedvezményes és gyorsított áttelepülés lehetőségével. 

A jelképek alkalmazhatóságának van/lehet közjogi következménye (pl. az Akadémia esetében a határon túl élő magyar tudósok nem a külföldiek számára létrehozott tiszteletbeli, hanem levelező vagy rendes tagságot kaphatnának). Az állampolgárság a politikai nemzethez való tartozás eszköze - tartozhat valaki több politikai nemzethez, ám ez nem etnikai/nemzeti, hanem a politikai közösségben a jogok és kötelességek vállalásán és az ilyen közösség vállalásán nyugszik. Ráadásul e jogoknak és kötelességeknek kölcsönösnek kell lenni: állampolgárként nekem is tennem kell valamit a közösségért, nem pusztán deklarálni, hogy én oda tartozom, mert beszélek magyarul. Nem a kettős vagy többes állampolgárság fogalmával van baj – lehet több politikai közösséghez tartozni, ilyen van és lesz -, hanem az etnikai alapú állampolgárság-kiterjesztéssel.

Az állampolgárság-kiterjesztés kulturálisan azért avitt, mert a késő modernitás korában a nyugati világban a kulturális azonosság réges-rég nem etnikai/nemzeti, hanem ennél jóval komplexebb módon jelölődik ki: egyszerre vagyunk tagjai a hagyomány, a magas- és tömegkultúra, a lokalitás, a munka, a fogyasztás különböző közösségeinek, ez teremti meg identitásunkat, sőt többes kötődésünket; az etnikai gyökerű, a herderi romantika kulturális örökségét a porosz nemzetállam hatalmi apparátusával alátámasztó tizenkilencedik századi történeti hagyomány mai felélesztése nem csupán avitt, de nevetségessé is tesz minket Európában.  

A nacionalizmus olyan métely, melytől a modern Európa konzervatív szárnya is irtózik. Az unió - sokszintű politikai és kulturális közösség, erős politikai nemzet és rétegezett, sokféle kulturális hagyomány - a késő modernitásra adott helyes válasz, az etnikai alapú állampolgársági vita hibás gondolat, ráadásul kirekesztő és kulturális zsákutcába vezető; tudom, hogy rossz kimondani, de e hagyomány egyik következménye a Holocaust - lsd. Hannah Arendt művét a Totalitarianizmus gyökereiről.

A magyar büszkeség nem az állampolgársággal teremtődik meg, hanem közösen vallott értékekkel, a közösségi szolidaritás erejével, közös hagyománnyal és közösen élvezett és élményt nyújtó rítusokkal és szimbólumokkal. Mindenkinek van felelőssége: lehet menni Erdélybe látogatni, tanítani gyermekeinket a gyönyörű kulturális hagyományra, örökségre és ízes nyelvre, versekre és dalokra, ápolni a kulináris örökséget, emlékezni a brünni ipari és építészeti hagyományra, mindeközben figyelni és felhívni a figyelmet a kulturális keveredés sokféle érdekes következményére, megtermékenyítő eredményeire. A kettős állampolgárság rossz szimbólum, káros politika, árt a közösségnek, rombolja a politikai nemzetet, szégyent hoz kultúránkra.

 Úgy látszik, ez egy szomorú hét. Régóta lehetett tudni, hogy beteg, a hír - mint mindig, ha írásban lát az ember valamit, amit az agya nehezen fogad be - megrázó és kegyetlen. Sok emlék mellett egy apró, nekem fontos: vele voltam először Coney Island-en, 1992-ben. Pár hónappal hamarabb értem ki, ő Fulbrightra New Yorkba, én Soros-ra a Rutgersen, és egy hétvégén megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt és megnézzük Woody Allen - alias Alvy Singer - gyerekkorának színterét. Akkor még valamivel kevesebb orosz, a régi hullámvasút még a helyén, bár fűvel benőve, a boardwalk még felújítás előtt, kora őszi napsütés, strandolók, mi meg ültünk egy sziklán, lábunk lógott a vízbe, sört ittunk és beszélgettünk Woodyról, arról, hogy mi lesz Magyarországgal, hogy maradjunk-e itt vagy menjünk haza majd, szóval életről, és nem a halálról. S bár sok minden nem úgy lett, mindketten hazajöttünk és ez jó így. 

Azóta sokszor voltam ott, Krisztával és a gyerekekkel is, mindig eszembe jutott az a gyönyörű nap, és az első találkozás New York egyik - rejtett - csodájával. Megígérem, visszamegyek még - remélem sokszor - és megiszom egy margaritát a második bárban a boardwalkon, ahol alkoholisták, kurvák és ma már orosz veteránok ülnek az asztaloknál, beszélgetnek bárkivel, aztán átsétálok a bár melletti kajáldába, ahol eszem egy rántott hagymakarikát majonézzel, esetleg kis rákkal Pali emlékére.

És persze egy követ a kőre, zsidók emlékére, akik valaha itt beszélgettek. 

A héten újra Románia, érdekes helyzet. Romániát most kapta derékba a válság, amit a hírekben olvasni - IMF hitel, 25%-os közalkalmazotti bércsökkentés, nyugdíjcsökkentés, ÁFA-emelés - drámai megszorítások és jelentős aggodalom az üzleti életben. Mindezek ráadásul nem döntések, csak a parlament előtt lévő javaslatok, junius 1-étől általános közalkalmazotti sztrájk - ott vannak szakszervezetek -, nem a legjobb üzleti klíma. Üzleti vezetők, akikkel beszéltem a legrosszabbra számítanak, elhúzódó válság, recesszió, a görög válság miatt jelentős forráskivonás (a legjelentősebb befektetők között sok a görög érdekeltség), drámai mértékű hiány, növekvő eladósodottság. Ami a leglátványosabb jel: Cocosatu-nál kisebb lett a mitite, ár és íz azonos -- szerencsére.

Mindeközben persze kicsit más politikai kultúra: itthon a kettős állampolgárság idiotizmusa, ott a legfontosabb minisztériumok magyar irányítás alatt. Csupán, hogy ne tévedjünk: a kultúra, az egészségügy és a környezetvédelem. Mégegyszer: a kultúra. Olyan ez, mintha egy roma párt - persze jó, hogy ilyen nincs, nem hiszek az etnikai alapú politizálásban -, képviselője lenne itt a belügy- és titokminiszter. Nálunk eközben "rablóból lesz a legjobb pandúr", hogy Semjén Zsoltot idézzem a magyar belügyminiszter kapcsán.

Fidesz nagygyűl, hiszterizál, szocik meg mennek velük - kettős állampolgárságot gyávaságból megszavazzák, kivéve Gyurcsány, aki politikai haszonlesésből nem -, LMP és a Jobbik majdnem közös platformon, szép világ. Itt is ott is: válság. Meglátjuk, ki, hogyan kerül ki belőle.

 Meghalt Furmann Imre. Megkérdőjelezhetetlenül tisztességes, elhivatott, komoly ember volt, a legkevesebb, amit mondhatok: reszpekt.

Különösen fontos, mert sok apró dologban különböztünk, politikai kérdésekben máshol voltak a hangsúlyaink, de a fontos, nagy dolgokban egyetértettünk. Sőt: Imre példamutató elkötelezettséggel, civil tudattal és világos értékrenddel élte nyilvános életét. A megnyomorított, kiközösített, jogfosztott romák szószólója és segítője volt, bizonyítva, hogy romának nem születik, hanem lesz az ember. És szégyelem magam, hogy csak most, halálakor írom le mindezt, pedig igazán megérdemelte volna, hogy életében sokszor iratassék le. 

Egy korábbi posztban írtam, hogy közösségünknek hősökre van szüksége: Furmann Imre hétköznapi hős, nagy és példamutató ember volt.

Megjelent Dick Morris-nak az amerikai politikai tanácsadó piac fenegyerekének az új könyve. [http://search.barnesandnoble.com/booksearch/isbnInquiry.asp?r=1&ISBN=9780061995583&ourl=2010/Dick-Morris&cm_mmc=Dickmorris.com-_-k142578-_-j30713599-_-2010:%20Take%20Back%20America:%20A%20Battle%20Plan&IF=N]

Neki mindig személyes ellenfelei vannak, most - kitalálják - Obama az, akit le kell győzni, a változástól kell az igazi Amerika számára visszafoglalni a politikai teret. Persze nekik sem könnyű, a Republikánusoknak éppenúgy nincs vezetőjük, mint itthon a szociknak. Sarah Palin, a reménybeli vezető épp tv-sztár és celeb, Mitt Romney a sebeit nyalogatja, más meg egyelőre nemigen látszik.

Morris életútja érdekes, Clintonék barátja és bizalmasa volt még Arkansasban, majd a trianguláció kidolgozója és a Clinton újraválasztási kampány vezetője viszonylag rövid ideig: pont addig, míg kiderült, hogy hatalmát fitogtatandó egy prostival való szexelés közben beszélgetett telefonon az elnökkel. (Aki persze olvasta a Starr jelentéseket [Kenneth Starr volt a Monica Lewinski ügy vizsgálóbírója] az tudja, hogy utóbb Clinton sokat tanult e tekintetben is Morristól...) Később - állítólag egy kisebb pofon is elcsattant, ami barátként ok, az Egyesült Államok elnöke tekintetében nem ok - szakított a Clintonokkal és a legnagyobb politikai ellenfelük lett, és ma elsősorban republikánusoknak dolgozik. [érdekes persze, hogy korábban mindkét pártbéli jelöltnek dolgozott - ez amerikában nem meglepő...] Bár jelentős szerephez nem jutott a republikánus elnökválasztási kampányban, Hillarynak sok kárt okoztak megszólalásai. Ma a Massachusetts-i kormányzó újraválasztási kampányát irányítja, és persze ádáz ellensége Obama-nak és a változásnak. Morris politikai krédója a triangulálás, a jelöltnek a pártos politizálás fölé emelése és ezzel a közvetlen, elsősorban ideológiai harcból való kiemelés. Dick Morris - állítólag az előző kampány során Fideszeseknek tartott tréninget - triangulása mintha emlékeztetne Orbán kivonulására a közvetlen politikai harcból, ám ez inkább egy spirituális vezető elemelkedése a földtől, mint egy politikus stratégiai lépése egy új politikai tér definiálására. Orbán nagyon hamar politikai értelemben légüres térbe kerül: nagyotmondásainak nem lesz következménye, emberei inkább takarítanak utána, mintsem megvalósítanak, a valóságos hétköznapi adminisztratív hatalom mások kezébe kerül majd. Ez a spirituális vezetés jó volt ellenzékben, értelmezhetetlen kormányon. A végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök, ha nem ő a fej, akkor nem is ő az ME, bárkit hívnak bárhogy. A két hét múlva rend lesz, a devizahitelesek meg lesznek mentve és hasonló blődségek egy ideig jól állnak, egy idő után torgyánizmus-szerűekké válnak, utóbb pedig bon mot-vá, mint torgyán cseresznyéje Chiléből.

Aztán persze Morris is megbukott és maradt neki a politikai kommentár.

Ismét csak kitekintés, hogy nehogy ráunjunk Gyuri bácsira. Tehát, gondolom, nem sokan ismerik Gordon Brown nemzetiségét. Már talán a kérdés is fura, hisz az Egyesült Királyság-béli politikai diskurzusban nemigen merült fel. Mert bizony Brown: skót. És most nem a szokásos és lehetséges poénért mondom: nagyobbrészt fogalmunk sem volt erről a tényről. Miközben vélhetően kevés jelentősebb felsőbbrendűség és nagybirodalmi tudatban szenvelgő van, mint az angol, az, hogy skót - értik: a "belső ellenség" - legyen a miniszterelnök, az oly természetes, mint, hogy ötkor teázni kell. És Brown nem úgy skót, hogy 300 évvel ezelőtt voltak skót felmenői, hanem úgy, hogy a Downing street 10-ből skóciai házába költözött vissza a családjával. Hát ide lenne érdemes eljutni.

De persze nem ma kezdték a dolgot, hisz az ezernyolcszázas évek második felében (1868; 1874) mégiscsak Viktória királynő konzervatív támogatottja, a zsidó Disraeli lett - kétszer is - a miniszterelnök Gladstone-al szemben, utóbb Viktória kedvenc miniszterelnökévé válva: volt összehasonlítási alapja hosszú élete során. Csupán apró mellékkörülmény, hogy - bár Disraeli megkeresztelkedett -, zsidó származását sohasem titkolta, sőt egy parlamenti vitában így szólt: "Yes, I am a Jew, and when the ancestors of the Right Honourable Gentleman were brutal savages in an unknown island, mine were priests in the Temple of Solomon." Kemény, durva szavak.

Mellesleg ezidőtájt itthon épp Tiszaeszlár folyt. "[We] take the long way home", hogy Tom Waits-et idézzem... 

Ime a mai: "Pilhál György: Lám, milyen esendő egy patrónusát veszített, habzó szájú pártkatona. Gyurcsány Ferenc orra bukott, és magával rántotta mamelukjait. A legnyálasabbak már most kiterültek, a dörzsöltebbek, a jobban lebetonozottak viszont még próbálnak fizimiskát igazítani, más színű nyakkendőt kötni. Ők azok, akik még mindig hibbantnak nézik az országot. Aztán vannak, akik tudják, hogy lelepleződtek, nincs visszaút, ők vádaskodnak, fröcsögnek (legfrissebb példa a trágár Braun Róbert a jegybankban). Csak a végállomás azonos mindnyájuknál: Waterloo. (Magyar Nemzet, 2010. május 17.)"

Szép kép. A történelem már csak ilyen. Waterloo-nál Napoleonra emlékezünk, de ő vesztett. A győztest a történelmi közemlékezet nem, egy bélszín-formáció azonban megőrizte. Magam se tudom, mi/ki akarnék lenni ebben a képzavarban. Bár a tények a fenti szerzőt nem befolyásolják, csak a miheztartás végett: én 2005-ben váltam bélszínné, az emlegetett miniszterelnök 2008-ban "bukott orra". Trágár mamelukok pedig csak Waterloo-nál voltak, és az Abba énekelt róluk.

Elolvastam a Nemzeti Együttműködésről szóló politikai nyilatkozatot. Kérem őrizzük meg a józanságunkat itten annak ellenére, hogy mellényes ember politikai vihart kavar, szocik egymással iszapbírkóznak ész és értelem nélkül, kinn dúl a vihar, és a monetáris tanács is mondjon le. Ennek - mármint a nyilatkozatnak - egyszerűen semmi értelme. Sem politikai, sem kommunikációs, sem a hétköznapi racionalitás értelmében.

Kommunikációs értelemben - miközben Török Gábor értelmezése akár igaz is lehet(ne) [http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/05/15/171_mi_az_a_ner] - azért nincs értelme, mert ellenkezik a befogadók fejében lévő várakozásokkal és előítéletekkel. A választó nem együttműködési rendszer építésére, hanem kánaán-elhozatalra adott megbízást; nem változást vár az elmúlt hatvanhat év után, hanem folytonosságot; nem szakítást a múlttal szimbolikusan, hanem szakítást a dilettáns és korrupt szocialista kormányzással nagyonis valóságosan. Ez tehát szakmailag amatőr, sokáig nem is fog élni, ráadásul az együttműködés túl általános és hétköznapi szó, könnyen érthető, ám nem fér bele, hogy amúgy normális és semmi rosszat el nem követett embereket is el kell távolítani közpozíciókból. A kommunikációs keret valami olyasmi kell legyen, ami egyezik a célcsoport (jelen esetben azemberek) hétköznapi előítéletével és segít nekik helyesen értelmezni a történéseket.  Együttműködés és forradalom, zavaros évek, most majd kánaán? Ez bizony nem sokat segít az értelmezésben.

Politikailag azért, mert semmi mozgósító, semmilyen vágyott és semmilyen az "én" személyes életemre hatással lévő nincs benne. "Én" nem együttműködni akarok - ez technika valaminek az elérésére - én jólétet, gyarapodást, nyugalmat szeretnék -, ezt nem tudom közvetlenül összekötni vagy származtatni az együttműködés rendszerével/ből. A "polgár" jó volt, mert egy azonosítatlan vágyat fogalmazott meg; a konzultáció olyan szó, amit a Blikk olvasók nem ismernek. A mögöttes forradalom ugyanezért aggályos: spirituálisan értem, OV-t az egekbe emeli, mint forradalmárt - közvetlenül Lenin, Castro, Chavez mellé, ui. a jobboldalon nem szeretik a forradalmakat -, ám a forradalmat konszolidáció követ, és akkor visszatértünk a rajtvonalhoz (node hol a kánaán?). Az együttműködés politikai stílus, nem tartalom: nincsenek benne értékek (kimondva vagy kimondatlanul, lsd. polgár), nem köthető hozzá értéktartalmú jövőkép. Ráadásul azonnal ellentmond magának: no azért nem mindenkivel működünk egyet, azt mi mondjuk meg ki az oligarcha, az offshorista, a rendes ember, meg a szakértő. Kaja Imbrahim rendes magyar ember, itthon adózik és egy született együttműködő.

Hétköznapi racionalitás alapján ez az egész forradalom, meg új rendszer maszlag: a "zavaros húsz évnek" a Fidesz is része volt, négy évig kormányon, 16 évig ellenzékben, ám jelentős befolyással és aktivitással: most felfedezni, hogy zavaros volt és forradalomra van szükség, az bizony olyan, mint volt pártelnökként és miniszterelnökként kárhoztatni pártbelijeimet, akik "locsogó vénasszonyok" és sokaknak erős "informális befolyása van". Ráadásul abban, ami történt semmi forradalmi nincs, a hétköznapi demokrácia és a vállalhatatlan szocialista kormányzás segítette nagy győzelemhez a fideszt.

E politikai nyilatkozat és a volt miniszterelnök múltelemző pamfletje azonos gyökerű: két nárcisztikus ember lelkének kitüremkedése, a különbség stiláris. No meg politikai: az egyik eltűnőfélben a politikai süllyesztőben (vagy - ahogy Marx írja a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában - számára "a történelem először tragédiaként, majd komédiaként ismétli meg önmagát"), a másik viszont épp most készül kormányt alakítani. Nem lesz könnyű. Se nekik, se nekünk.  

Tegnap előtt - tudom lassú vagyok, de volt helyiérdekű, amiről írjak - Obama elnök végre megnevezte jelöltjét a megüresedő legfelsőbb bírósági helyre. Mindez persze sokkal érdekesebb, mint első pillantásra hangzik, ahogy általában minden, ami politika - máshol.

A jelölt és az előd külön-külön és együtt is izgalmas. A jelölt: Elena Kagan, a legfiatalabb legfelsőbb bíra lenne (a legfelsőbb bíróság persze nem legfelsőbb bíróság, hanem alkotmánybíróság, ráadásul precedensjogi környezetben, a tagok élethossziglan szolgálnak), 50 éves, vagyis vélhetően lenne/lesz még 30-40 jó éve -- nem könnyű innen elképzelni, hogy ilyen is van. Tehát nem egy, hanem akár 10 elnöki cikluson átívelő kinevezés.

Az izgalom persze az, hogy nő, fiatal és nincs bírói gyakorlata, bár volt asszisztens a legendás Thurgod Marshall alatt; amúgy Bill Clinton tanácsadója, és Obama chicagoi tanárkollegája, nem utolsósorban a Harvard jogi egyetemének dékánja. Minthogy - még a clintoni időkből - jól ismeri a szenátusi munkát, vélhetően megszerzi a támogatást a kinevezéshez, ezzel újabb liberálissal bővül a Bíróság, bár ezzel az arányok nem változnak, marad 5:4 a republikánusok javára.

Akit Kagan vált: John Paul Stevens a Legfelsőbb Bíróság legrégebben szolgáló tagja, alig kilencven éves, és még Ford elnök nevezte ki. Ami vele kapcsolatban érdekes, hogy noha republikánus elnök kinevezettje, mindig is a liberális szárnyhoz tartozott. Ez persze nem akadályozta Ford volt elnököt abban, hogy 2005-ben mint nagyszerű, a hazáját kiválóan szolgáló bíróként dicsérje Stevenst. Ez már tényleg sok.

Kagan Obama második jelölése, az első Sonia Sotomayor volt, aki szintén nő is spanyol ajkú, elsőrangú bíró. Ö pedig David Sautert váltotta, aki - ha jól emlékszem 65 éves csupán - és akként mondott le Obama megválasztása után - ismét: élethosszig tartó kinevezésről van szó, ami a legnagyobb és legtekintélyesebb pozíciók egyike az Államokban -, hogy ő soha nem szerette a munkával járó kötöttségeket és most, hogy demokrata elnök van, örömmel adja át a helyét, ő visszavonul és vidéki házában él majd, és újra a természetet járja.

Ilyen is van -- ott.   

Derrida Grammatológiájában hosszasan ír a grafémákról, vagyis a szöveg mint írásjel és a jel mint nyelv összefüggéseiről. Így most akkor nyelvet (Wittgenstein szavával nyelvjátékot) váltok, tehát blog vitatkozik MN-el, hogy a párt és oldalsemleges csahizmus  mit is jelent.

Még persze tovább is mehetek, és visszafelé is alkalmazom e nyelvet - vagyis az "1984" Times átíró munkásaiként élhetek, de ezt azért kihagyom. Minden esetre azért az érdekes felismerés a blog világának poszt-modernségéről, hogy - szemben a hagyományos médiumokkal, ahol ami kinyomtattatott, elhangzott az nem megváltoztatható, a blog - ha akarjuk - lehet olyan reflektív műfaj, ahol a szövegek akár visszafelé is megváltoztathatóak és ezáltal új blog szöveg kontextus hozható létre. Ez izgalmas lehetőségeket teremt(het) sokaknak :).

Blogom felfedezve. Magyar Hírlap, Magyar Nemzet egyenhangon beszámol, kicsit bár szelektív olvasmányélményeikről e blog kapcsán. Már írtam korábban, örülök, ha figyelnek rám :)

Ha már olvasgatnak, akkor persze remélem olvassák a többi bejegyzést is, az angliai választásról -- mellesleg mindenkinek ajánlom figyelmébe Brown lemondó beszédét, államférfihez méltó, hibátlan és tökéletes [http://www.guardian.co.uk/politics/2010/may/11/gordon-brown-quick-dignified-exit] --, ellenfeleikről, Gyurcsányról írtakat - hogy a tények kicsit azért zavarják meg éleslátásukat -, nomeg néhány kultúrtörténeti adalékról, csak ha már műveltségemet fitogtatatom :), jól esne.

Mellesleg tényleg nem lesznek könnyű helyzetben és nagyon kiváncsian figyelem, hogy fognak megküzdeni a "csahizmus" [csak azért az idézőjel, mert szóalkotásomat idézték, ezzel a köznyelv részévé tették] nehézségeivel. Ahogy egyszer egy szocialista holduvari csahos, aki épp valami jeles pozíciót törtött be mondta volt, mikor azt kérdeztem, hogy "És Te mit gondolsz erről a kérdésről? Válasza: Még nem tudom, mit gondolok, mert nem tudom, mihez kell igazodni." Ebből is látszik, a csahizmus (is) pártfüggetlen :)

Épp újraolvasom Benedict Anderson remek művét az Imagined Communities-t a modern nacionalizmus születéséről, ebben hosszan ír az "elképzelt közösségek" kulturális mozgatóiról, azokról a kulturantropológiai jelenségekről, melyek - hagyományok, rítusok, történetek, emlékek - életben tartják és működtetik ezen elképzelt közösségeket. A "csahizmus" e jelenségek közül az egyik és a modern nyilvánosság szerkezete okán viszonylag erős, hisz a média épp az elképzelt tagokat tudja összefűzni. Ami itt az igazi kérdés, hogy azonos-e a magyar nemzet mint közösség azzal, amit a csahosok működtetni igyekeznek és amit Orbán "a haza nem lehet ellenzékben" szófordulattal írt le. 

Tudom, hogy szerénytelen és illetlen: de én nem vagyok ellenzékben viszont haza és egy tagja a magyar nemzet közösségének nagyon is vagyok. Ismét csak: Gordon Brown lemondása --  "I loved the job for its potential to make this country I love fairer, more tolerant, more green, more democratic, more prosperous and more just – truly a greater Britain."

Ott, így.

Még egy utolsó visszatérés a Time 100 legbefolyásosabbjához [http://www.time.com/time/specials/packages/article/0,28804,1984685_1984864,00.html]. Ha másért nem, azért mindenképp érdemes olvasgatni, hogy hol a helyünk a világban. És ez nem csupán a személyeket jelenti -- persze nincs köztük magyar, európai se sok, és nem is csupán azokat, akik írnak róluk (így már kétszáz a befolyásos), hanem a problémákat, azok megoldásait, a hőssé válás kritériumait, a politikán túli vezetési képességet, az értékeket. És itt van az igazi szembesülés. Ott globális katasztrófák kezelése, emberi nagyság, vízió és elkötelezettség, évtizedes kiemelkedő [üzleti, sport, tudományos] teljesítmény, felfedezés vagy globálisan érvényes tudás, sorolhatnám. Nem az a baj, hogy mi vagy a mieink közel sem kerülünk ehhez, hanem, hogy a szemhatár beszűkül, a politika a horizont és a teljesítményvárakozás.  

Itt a politika (párt, főember, csahosok) határoz meg, hogy lehetsz-e vezető vagy hős, vagy művész vagy gondolkodó, "valaki kijelöl és megjelöl", teljesítménytől, gondolattól, vágytól és reménytől nagyobbrészt függetlenül. Most váltás van, jönnek új hősök és vezetők, régiek mennek a levesbe.

Évekkel ezelőtt egy Superbrands gálán Németországban Wiszkidenszky András barátommal azon gondolkoztunk, miközben Beckenbauer személyes superbrandet néztük és hallgattuk, hogy lehetne-e magyar superbrand, olyan, aki mindenki számára - mint a "császár" - megkérdőjelezhetetlen hős. Nem volt hosszú a lista, kommenteket várok szívesen, ki lehetne az, itten, akinek a Time listáján volna a helye.

Akkor a vége ottan: 305, 258, 57 és némi reszli. Vélhetően Tory LibDem kormányzás -- érdekes összetétel. Ami talán a legérdekesebb az egészben, az a tisztán választókerületi rendszer igazságtalansága: a Clegg vezetette LibDemek minden idők legtöbb szavazatával (mármint a részükre leadott legtöbbel) kevesebb helyet értek el, mint négy évvel ezelőtt. Ennek ellenére kingmakerek lehetnek, ehhez vélhetően valamilyen választójogi reformról szóló ajánlatra van szükség. Ennek hosszútávú hatása az lehet, hogy valódi hárompárti alternatíva lesz, ez persze egyik nagynak sem érdeke a mán túl.

Csak barátaimnak tegnapra: hosszú vita azon, hogy Jeff Koons vagy Rembrandt-e a nagyobb festő (konzervatív barátom szerint persze a németalföldi, mert "ő még tudott festeni"). Ma Time-ot olvasva apró adalék: a 100 legbefolyásosabb ember között Steve Jobs-ról Jeff Koons írja a laudációt. Vajon tudott-e Rembrandt ilyet?  

Izgalmas nap Nagy Britaniában: egyelőre az exit pollok vannak, ennek alapján (ez a Guardiané) Con 305, Lab 255, LD 61.

A legfrissebb reggeli adatok alapján:263 Con; 193 Lab; 40 Lib, 39 független. Az esélyek: legvalószínűbb a Cameron-Clegg koalíció, valami esély van egy Labour-Libdem koalícióra is, de Brown nélkül. Még kisebb esély van önálló egy Tory kormányra. Szegény Brown, kevésen múlott tizensok évvel ezelőtt, hogy nem ő lett akkor a Labour jelölt (pontosabban utolsó nap dőlt el, hogy a többség Blair mellett áll), tíz évet várt, utána jött a legsúlyosabb gazdasági válság és Irak, és még így sem szenvedett drámai vereséget.

Reszpekt neki.

Ma olvastam el a Time szokásos éves 100 legbefolyásosabb embere kiadványt. A legizgalmasabb benne -- Bill Clinton szereplése. Aki nem ismerné -- mármint nem Clintont, hanem a kiadványt -- kategóriák vannak: vezetők, művészek, felfedezők és hősök. Clinton - tavalyi emlékeim szerint feleségével együtt, évtized óta a leaderek között volt, az idén viszont átkerült a hősök közé. Asszem ez a legtöbb, amit egy politikus elérhet. A Time számnak minden évben külön érdekessége, hogy ki ír kiről -- Clintonról Bono gyönyörűen Haiti kapcsán. Csupán mellékes persze, de a Time-ban van interjú -- már ha lehet annak nevezni, hogy az olvasók kérdéseire válaszol -- Karl Rowe-al, a Bush-ok, különösen George W. fő stratégiájával (akiról Bush azt mondta a(z első) beiktatása után, hogy "the architect of my victory"). Az egyik kérdés a legnagyobb nehézségre kérdez az életében. A válasz: hogy még egyetemi diplomám sincs... Ennek ellenére elég sokra vitte, vélhetően fog még elnöknek dolgozni.

A stratégák küzdelmének nagyon izgalmas külön története van: Steve Schmidt vs. David Axelrod a McCain-Obama-ban, és persze Axelrod vs. Mark Penn az Obama-Clinton belső meccsben, korábban Schrum vs. Rowe a Kelly-Bush-ban, vagy Greenberg/Penn vs. Rowe a Gore-Bushban, és még korábban Carville vs. Ken Kachigian, akinek segéde az a Mary Matlin volt, aki később Carville felesége lett. Külön izgalmas a kavarógépek története, ilyen Dick Morris, aki mindig ott volt a Clintonok körül, de soha nem vezetett elnökválasztási kampányt, viszont ő találta ki a triangulációt..