Úgy látszik, ez egy szomorú hét. Régóta lehetett tudni, hogy beteg, a hír - mint mindig, ha írásban lát az ember valamit, amit az agya nehezen fogad be - megrázó és kegyetlen. Sok emlék mellett egy apró, nekem fontos: vele voltam először Coney Island-en, 1992-ben. Pár hónappal hamarabb értem ki, ő Fulbrightra New Yorkba, én Soros-ra a Rutgersen, és egy hétvégén megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt és megnézzük Woody Allen - alias Alvy Singer - gyerekkorának színterét. Akkor még valamivel kevesebb orosz, a régi hullámvasút még a helyén, bár fűvel benőve, a boardwalk még felújítás előtt, kora őszi napsütés, strandolók, mi meg ültünk egy sziklán, lábunk lógott a vízbe, sört ittunk és beszélgettünk Woodyról, arról, hogy mi lesz Magyarországgal, hogy maradjunk-e itt vagy menjünk haza majd, szóval életről, és nem a halálról. S bár sok minden nem úgy lett, mindketten hazajöttünk és ez jó így. 

Azóta sokszor voltam ott, Krisztával és a gyerekekkel is, mindig eszembe jutott az a gyönyörű nap, és az első találkozás New York egyik - rejtett - csodájával. Megígérem, visszamegyek még - remélem sokszor - és megiszom egy margaritát a második bárban a boardwalkon, ahol alkoholisták, kurvák és ma már orosz veteránok ülnek az asztaloknál, beszélgetnek bárkivel, aztán átsétálok a bár melletti kajáldába, ahol eszem egy rántott hagymakarikát majonézzel, esetleg kis rákkal Pali emlékére.

És persze egy követ a kőre, zsidók emlékére, akik valaha itt beszélgettek.