brbeszél

Szepessy Lajos mindig finom úriember szeretett volna lenni. Bátyjával, Szepesi Sándorral egy ifjúkori nézeteltérésből fakadóan halálukig magázódtak, Tischbergerből magyarosított nevét – családjával ellentétben – két-s ipszilonnal használta, s a hölgyeknél sikereit gyors motorbiciklijével érte el. Fiatal korában motorversenyző volt, így gyakran vitte aktuális barátnőit motorozni. Getrúddal, jövendő feleségével is így találkozott, az már az emlékezet ködébe vész, hogy az amerikai hölgy hogyan is keveredett Brassóba az első világháború után. De, ha már odakeveredett, beleszeretett a fess temesvári motorbiciklistába, aki mindent meg tudott szerelni. Lajos Brassóba is azért költözött ’32-ben Temesvárról, mert motorkerékpár- és villamoskellék üzletet nyitott. A bolt jól ment, így egy gyönyörű bauhaus villa alsó szintjén laktak, a kertben úszómedencével. Trude nagyasszony volt – az amerikai –, aki whisky-t ivott és füstszűrő nélküli Marlboro-t szívott a helybeliek legnagyobb ámulatára. A háborút átvészelték, ám utána nem volt maradásuk és az első hullámmal, még idejekorán Izraelbe vándoroltak. Lajos egy nagy gyárban lett fő-fő villanyszerelő s jó ügyvédjeik révén jelentős jóvátételre tettek szert. Gertrúd a hatvanas évek elején meghalt, így Lajos egyedül maradt. Gyerekük nem volt, s minthogy takarékos – mások szerint sóher – életet éltek, jelentős vagyonuk lett. Lajos továbbra is jóképű és sportos volt, így, bár egyedül volt, mégsem volt magányos. Élete alkonyán már betegen az utcán összefutott egy brassói hölgyismerősével, aki legott meglátogatta és – meglátva a lehetőséget – beköltözött a volt bonvivánhoz. Ahogy lenni szokott, az aggkori szerelem gyakran a pénzről szól, s az ismerős végrendeletileg mindent magára írt. S bár a volt brassói ismerősök felháborodtak, Lajos szegényen halt meg. Családja csak a Cornavin órát sajnálta, melyet bátyja örökségéből kapott, emlékként. Az órát még bátyja veje vette Darvasnál, egyik első bécsi útján, hetvendolláros útlevéllel, a Stephanskirche mellett az árkádok alatt, az ’56-osok boltjában, az úgynevezett “Csalóközben”.

Perl Miklós ’45-ben soványan és összetörve érkezett nagybátyjához Lugosra. Nem látogatóba jött, mint a háború előtt oly sokszor, hanem új életet kezdeni. A bori koncentrációs táborból a győriek – apja, anyja, nővére, nagynénjei és nagybátyjai, azok gyerekei – közül egyedül ő tért csak vissza. Győrött korábban szabónak tanult, így Braun Jenő a húszéves fiút a Darvasi Úri Szabóságnál helyezte el – ő maga is ott csináltatta az öltönyeit. Miklós nem volt a munka hőse, később a lemezjátékgyárban próbált szerencsét, ám egy gép levágta egyik ujjának legutolsó percét, így maradt a családi textilgyár, ott legalább nem voltak présgépek. Voltak viszont csinos szövőlányok, nem is kevesen. Miklós barátjával, Friedman Bandival minden kisasszonyt levett a lábáról – a szó szoros értelmében. Hosszabban a könnyűvérű Holczer Klárival időzött, majd olthatatlan szerelembe esett Holcner Ágival, ki azonban szüleivel hamarost Chilébe emigrált. Braun Jenő Lugoson vezető virilistának számított, nem engedhette meg magának, hogy saját fiaként nevelt unokaöccse miatt szájára vegye a város. Szó szót követett és Jenő megegyezett a boltos Reisz bácsival, hogy Miklós frigyre lép Reiszék eladósorban lévő, akkor sem nem sovány, sem nem szép lányával, Sárával. Az üzlet és a házasság már majdnem megköttetett, mikoris az akkor már a városi textilgyárban mesterré vált Miklós beleszeretett a szövőszék mellett robotoló román Rosus Victoriába, kinek férje épp – holmi katonai bűnök okán – börtönben raboskodott. A fiatalok legott Temesvárra szöktek, Reisz Sári pártában, Braun Jenő pedig meglehetős szégyenben maradt. Miklós nyugdíjas koráig szolgálta a roman textilipart, élt boldog házasságban Vicaval, ki ekkor már magyarul beszélt és – román ortodox vallása ellenére – kóser konyhát vitt. Miklós rosszul tűrte a nyugdíjas éveket a kora nyolcvanas évek Romániájában, ezért a helyi hitközségnél helyezkedett el. Bizalmi állásba került: ő lett a felelős a JOINT által biztosított havi ökör kóser vágásáért és elosztásáért. A bizalmi állás és a hiánygazdaság Miklósból valóságos kisvárosi Corleonét csinált, a hús remek valutának bizonyult. S mivel Miklós szerző-mozgó ember volt, a hús mellé további feladatok kerültek, volt kantinos, hagyatékos, könyvtáros, s az Izraelből érkező segélyszállítmányok elosztásáért felelős előljáró. Nevelő családja időközben hazatért Magyarországra, ő azonban a román állampolgárságot és a helyi szerelmet választotta. Vica 1995-ben halt meg, Miklós élete végén öregek otthonába került. S bár hölgyekben gazdag élete volt, asztalkáján három leányképet őrzött csupán. Felesége, Vica, ’44-ben megölt imádott nővére, Rózsa képét, és nevelőapja, Braun Jenő dédunokájáét, Nóráét, ki a legújabb generáció elsőszülöttjeként a családi hagyományt viszi tovább.

Szepesi Sándor a húszas években tehetséges futballkapusnak indult, a legenda szerint egyszer egy felette átrepült labda ívét oly pontosan becsülte meg, hogy az a felső lécről épp a kezébe pattant.  Nem volt profi, ezért a temesvári Isla textilgyár irodistájaként volt kénytelen kenyerét keresni. Szerencséjére a gyár tulajdonosánál gyakran vendégeskedett bártfai unokahúga, a huszonéves Gerényi Klára is. A fiatalok ’31-ben a gyárban találkoztak, s a gyáros, Viktor bácsi óvó pillantásai mellett találtak egymásra. A fiatalok sorsát szívén viselő nagybácsi Sándor-t azonmód Bukarestbe küldte kereskedelmi képviselőnek, s ott a kapcsolat leánygyermeket hozott a házhoz, ki majd a sportkarriert folytatva egészen román válogatottságig vitte egy másik labdajátékban. Egy év múlva beütött a krach, így a képviseletet Temesvárott textil nagykereskedésre váltották. A nagyker jól ment, a háború kevésbé. A munkaszolgálatot Sándor s a család is túlélte, miközben a bártfaiak útja Auschwitzba vezetett. A gyár, a nagyker a háború után az államé lett, s a család inkább Svédország felé vette volna útját. ’61-ben a bedobozolt lakásban készülődtek a nagy útra. Sándor – humoros ember lévén - fityiszt mutatott a rendszernek, s még egy utolsó sört ivott rég nem látott barátjával, az akkori bukaresti izraeli követtel. A sör s a fityisz drágának bizonyult, a titkosrendőrség még aznap éjjel elvette a kivándorlási engedélyt s a svéd reményt. A sors nem várt fordulata okán az elkövetkezendő két, Romániában töltött esztendő lehetőséget teremtett az akkor már nagylánnyá cseperedett kosaras hölgynek, hogy megismerkedjen jövendőbelijével, akivel majd Magyarországon találják meg régi-új hazájukat. De ez egy másik történet. Sándor és Klára pár évre rá Németországban kezdett új életet. Sándor rajztehetsége banktisztviselői állást hozott, Klára Frankfurtban ruhaszalonban dolgozott. A ’74-es németországi focivébé döntőjét – Gerd Müller eldőlős góljával – Pesten szurkolta végig. Teste Palma de Mallorca temetőjében, sírja Pesten, a Kozma utcában van, egyik helyen sem élt, oda a halál, ide az élők kötik. 

Amikor Braun Jenő, a 32 éves ifjú gyáros megismerkedett Friedmann Cecíliával, már túl volt néhány kalandon. Brünnben végezte a textilipari egyetemet és 1925-ben Győrben, szülővárosában kapta az ajánlatot, hogy menjen Lugosra, akkor az Isten háta mögötti kis bánsági mezővárosba, hogy az ottani malmoknak segítsen apró textilüzemeket létrehozni. Olcsó volt az egyiptomi gyapot, a helybéli románok pedig pamutingben jártak, volt tehát piac bőven. Néhány textilgyár felépítése után félrerakott annyi pénzt, hogy maga is megpróbálkozhatott egy negyvenkét szövőszékes apró üzem létrehozásával. Barátja, Radó Lajos szüleinél bérelt szobát, s a szülők mindent megtettek, hogy az ifjú kis "gyárosnak" illő feleséget találjanak. A szomszédban lakott a gyönyörű Aranka – őt szemelték ki ifjú arának. Ám Aranka Jenőt kissé soványnak, tüdőbajosnak látta, így inkább Lajost választotta. A sors iróniája, hogy Lajos tizenévvel később, de még a háború előtt tüdőbajban halt meg, miközben Jenő '31-ben összeismerkedett a Lugos melletti kis faluból, Kiszetóból származó Friedmann pék lányával, aki ekkortájt épp Mosonmagyaróvárott dolgozott banktisztviselőként. Jenő tehetséges üzletembernek bizonyult, az üzemet bővítette, kékfestőt vásárolt mellé, a gyárbéli kommunistákra is vigyázott. Virág Vencelt és Komlósi Rózsit rendre kihozta a börtönből, kellettek a szövőgyárban. Jenő és Cecília a megismerkedésüket követő évben fiúgyermeknek adtak életet, akit majd ’51-ben, az akkor már államosított Merkúr Mechanikai Szövőgyár vezérigazgatója, Rózsi ajánlására vesznek vissza a Babes egyetemre, miután apja kapitalista múltja miatt rövid úton eltávolították onnan. Jenőtől a gyárat elvették, rövid időre börtönben is volt, de magyar állampolgárságát nem adta föl, így 1963-ban családjával hazatérhetett, hogy a MAFC-nál szertárosként emlékezzen a szebb és rosszabb napokra. Jenő és Cecília előrelátó emberek voltak. 1933-ban Lugoson, a kis bánsági városban, utazó ügynököktől telket vettek Palesztinában – mintha a Holdon lett volna –, ebből egyik unokájának több mint hatvan évvel később kis Szent István parki lakása lett. A lugosi temetőben, Fischer bácsi sírjánál még ’51-ben elásott Lajos aranyakból pedig másik unokájának lett lakása, a Kertész utcában, a volt gettó határán, hogy minden és mindenki hazaérjen.