brbeszél

A nyár, mint mindig, ezúttal is arra volt jó, hogy eltávolodva a hétköznapoktól távolabbra is lehessen tekinteni.  Kiszakadva a megszokott környezetből, más országokban járva, többet olvasva lehet merengeni megint, hogy miért épp ott tartunk, ahol tartunk. Miért van az, hogy a boldogságlistán [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.htm] a 103. helyen tanyázunk, hogy a WWS-ben miért tértünk le a nyugatias fejlődődés trendvonaláról [[http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf], miért van az, amit Török Gábor is ír ma, hogy sokan képtelenek lelassítani ott, ahol lassítani kellene [http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/08/23/232_ki_gepen_szall_folebe], hogy miért van az empátia teljes hiánya azzal kapcsolatban, hogy én is lehetek a másik helyzetében, aki nem az előnyben (kocsi, motor, hatalom, közért bármi), hanem a hátrányban van épp.

Távolról fogom kezdeni. Lehet és érdemes siránkozni a politika nyomorúságán, a gazdaság sanyarúságán, az autoriter és paternalista társadalmi strukturák iránti vágyon, a pénzügyi kultúrával vagy az adók felhasználásával kapcsolatos tudatlanságon, a társadalmi szövet és közbeszéd roncsoltságán, a hétköz- és mindennapokat megkeserítő, a közjó megvalósulását megakadályozó jelenségeken. Mindez nem a magyar néplélek vagy nemzetkarakterisztika (bármi is legyne ez) ármánya, hanem annak a kulturának a terméke, amiben élünk, és amiben a mindket körülvevő és bennünk meglévő kulturális értékvilág vált. A politika kultúra, írtam már sokszor és máshol, ahogyan a politika nem egy másik - a gazdaságtól és üzlettől, a hétköznapi személyesen viszonyoktól, értékektől, a szakmától /?/ [na ettől mindig felháborodom] elkülönböző dolog -, hanem mindezek és még sok más összessége. Nem lehet "kívül" lenni a politikán, nem lehet "szakmaiságot" képviselni, nem lehet csinálni valamit és várni, hogy a "politika" távol maradjon tőle és egyéb blődségek. Politika mi vagyunk, egymás közötti interakcióink, kulturánk szervezője, közös céljaink és értékeink megjelenítője és mindennek megvalósítója, ideiglenes és időleges konszenzusaink terepe. Gazfickóink és jófickóink is mi vagyunk -- nem azért mert választottuk őket, hanem, mert nem kerülhettek volna oda, hogy válasszuk őket, ha mi (együtt) mások lennénk.

Ennek a közös kultúrának a lenyomata és egyszersmind szervezője a nyelv, a közösen használt kulturális kód arra, hogy (el)boldoguljunk vagy (el)bánjunk egymással. Inkább szervezője, mint lenyomata, hisz amiképp a mai filozófia/társadalom-elmélet mainstreamje állítja, "nincs semmi a nyelven kívül" (Derrida), nyelvjátékaink (Wittgenstein), nyelvi "Állami Elnyomó Aparátusaink" (Althusser), a társadalmat alkotó interperszonális "tér" (Arendt), narratív strukturák (White), nyelvileg is meghatározott intézményeink (Foucault) mind-mind azt mutatják, későmodern világunkban közös nyelvünk formálja kultúránk és nem közös nyelvünk tárja fel kultúránk elsüllyedt mélyrétegeit, valódi társadalmi valónkat.

Vagyis, ha változtatni akarunk a nyelvvel, közös anyanyelvünkkel kell kezdeni. Itt van a kutya elásva [http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/030217/kutya.htm], a nyelvünkben tettenérhető elnyomás, türelmetlenség okozza (részben) mindazt, amiről fentebb írtam. Azt javaslom hát, előbb gyűjtsük össze azokat a köznyelvi szavainkat, amelyek szimbolikus jelentés-auráját (hú ez szép) e kultúra alakítójának, formálójának tartjuk, majd keressünk rá alternatívákat, ami egy kivánatosabb irányba terelheti nyelvünket, ezen keresztül köz- és magánbeszédünket, kultúránkat, politikánkat -- életünket. Viccesnek hangzik, de valahol el kell kezdeni, mert, ha nem kezdjük el, akkor bizony nem lesz elkezdve :)

Tehát az én első szavaim: 

"szabadság" -- mint "szabadságra mentem", "most jöttem vissza a szabadságból" [vagyis: mindaz, ahol élek, amit csinálok évi 50 héten keresztül az a szabadság ellentéte, börtön, ahonnan elvágyódunk, amit  nem szeretünk, ami bezár, korlátoz, megfoszt].

"adóbevallás -- mint "benyújtottam az adóbevallásomat", "ma van az adóbevallás határideje" [vagyis: én eleve bűnös vagyok, vallanom kell, elkövettem valami adóügyi bűnt és erről most a hatóságnak beszámolnom kell, vagy valami bűneset történt -- kerestem pénzt -- és most erről kell vallomást tennem]

"terhes" -- mint "a feleségem terhes", "terhes vagyok, kérem adja át a helyét" [vagyis: szörnyű dolog történt velem, gyerekem lesz, egy újabb elkárhoztatott sorsot hozok e szörnyű világra, ami ráadásul nekem is csak nyűg s baj, az odavezető út meg szörnyű..]

Szóval így, várom a kommenteket, javaslatokat facebookon vagy itt, aztán meglátjuk, hogyan tovább. 

 Visszatértem. Addig, míg nem voltam itt, egy - többé-kevésbé - másik Magyarországban voltam. Ott, ahol mitológia nélkül nyaldosta sok víz a partjainkat, ahonnan elindulni és megérkezni is öröm. Ahol - kevés kivételtől eltekintve - csak azokkal találkoztunk, akivel akartunk, és nagyon örültünk nekik. 

Vitorláztunk a Balatonon. Gyerkőceink önfeledten ugráltak a vízbe, mi sokat fröccsöztünk, reggeliztünk a cockpitben, Kriszta majdnem körbefutotta a Balatont (ha Tihanynál nem esik jól hasra :), ringatóztunk, és csoda helyekkel és emberekkel ismerkedtünk meg. A révfülöpi volt pénzügyminisztériumi kikötő apró ékszer, vörösköves épülettel, alig 50 hajóhellyel, ősfás parkkal, hatalmas terasszal és ott vendéglővel - bundás kenyér és rántotta hosszúlépéssel reggelire -, olyan kikötőmesterrel, aki ha hajó érkezik, kikerekezik a mólóra, hogy segítsen kikötni - mindig -, és mesélik, ő már egy mogorva, mert az elődje, az volt az igazán kedves. A tihanyi hajóegylet kikötője a félszigetcsúcson, a móló végén bárral, előtte kis stranddal a gyerekeknek, a látvány jobbra-balra olyan, mint bárhol a világon, ahol öröm és élvezet élni. És Szigligetig el se jutottunk most. De jártunk Bogláron, ami olyan,mint amilyennek egy balatoni kikötőnek lennie kell, 50-es és 70-es régi hajókkal, balaton 31-esekkel és szépen felújított házzal, Füreden, a Silver-ben, bár háromágú az árambekötés, de ez legyen a legnmagyobb bajunk, mert víz felől megérkezni pont olyan, mint amilyennek lennie kell és a Sekli nevű vendéglőben mindig friss a pizza és a saláta, és akkor még nem is említettem a világ leglassabb, ám kedves és édes, valamint nagyon finom tai vendéglőjét, a Snidlinget Almádiban, épp a volt Videoton kikötővel szemben.

Találkoztunk vizen és földön jó barátokkal és kedves vitorlástársakkal, akik rohannak egymásnak segíteni elindulni-kikötni, kölcsönadnak mindent, amilyük van, kedvesen köszönnek egymásnak reggel, és figyelnek egymásra éjszaka. Egyszer találtam az egyik helyen egy három napos Blikket, belenéztem, nem volt jó.

Persze ide is türemkedik be a másik Magyarország, például Almádiban, Nobilis Kristóf kikötőjében, ahol az úri közönség táncol, és épp ötször annyit kérnek a kikötésért, mint bárhol máshol - és nem is titkolják, hisz a kikötő biztonsági őre mondta - azért, hogy ne is jöjjön oda senki. És, tette hozzá már a kikötőmester, a külsős vacsoravendégeknek se örülnek, ő inkább a Liget vendéglőt ajánlja két lépéssel arrébb. Vihar, szél nem számít, pedig csak annyit kellene kiírni a víz felől: magánterület, csak klubtagoknak. Ez egyértelmű beszéd, nem kell sunnyogni és eloldalogni. Persze, lehet, hogy csak mindenkinek rossz napja volt.

Hát így. Napbarna, kisimult, nemideges. Reggeli hosszúlépésről le kell csűrödni, az ágy se ringatózik, de lehet nevetni rajtuk.