Ismét egy másik szálon folytatva a korábbiakat: miközben (nem) folyik a kampány és nap-nap után a társadalom megosztottságáról, a széthúzó értelmiségről, az igazat (a szó evangélikus értelmében) osztó csahosokról beszélek, fontos eszünkbe idézni, hogy van erős kötés milliónyi szeletében a társadalomnak. A magyar társadalmat ezer és ezer mikró és nagyobb közösség teszi mégiscsak élő szövetté, melynek egyik példája - melyet én személyesen is látok - Nóra lányom rock & roll közössége. E közösség(ek) - és ennek csupán példája a rock & roll, nyilván ugyanez van sportban, kultúrában másutt - tagjai maguk szervezik életüket, élvezik, amit csinálnak. E közösségnek vannak hősei és oktatói, szervezői és védelmezői, akik a Ferencvárosi Művelődési Központban, vasárnap délelőttönként megszervezik versenyeiket - és közben persze hétközben edzenek -, szülők különféle társadalmi csoportokból, mosolyogva, örömmel, ismerkedve és beszélgetve, hétvégi ruhákban, így eltüntetve a társadalmi különbségek szimbolikus jegyeinek egy részét. Ilyen kollegám lányának kosárcsapata a hétvégi versenyekre járól szülőkkel, ilyen Szeni barátom második lakhelyének, Szentantalfának a focicsapata és annak szurkolói tábora, és még ezer és ezer hasonló közösség. Van nevezési- és belépti-díj (mi jól elfelejtettünk fizetni, majd pótoljuk edzésen), viszont nincs állami támogatás (helyesen), vannak érmek és emléklapok, tiszta és lepattant öltözők, ahol a néhány kitartó és tehetséges majd kitűnik és valamelyik világot jelentő deszkára jut Hollywood és a Stúdió-K között valahol, vagy olimpiára netán, és új hőssé válik más kezdők és szüleik számára. Tehát van élet a politika alatt is, ahol épp azok a szabályok és szokások működnek, amelyek egy társadalmat valóban összefűznek és valódi, bár elképzelt közösséggé válnak, épp úgy, ahogy Benedict Anderson [http://www.nationalismproject.org/what/anderson.htm] leírta, s melyet az ő szavaival mindig összefűz "valamely mély, egyenrangú bajtársiasság."
Épp ez a bajtársiasság hiányzik az értelmiségből és az elitből; épp az, ami - közösségi lényegünket tekintve - összefűzhetne minket, mai magyarokat; megint csak: a hit és meggyőződés a közös múltban, kultúránk értékeiben, merészságünk és vágyunk, hogy kitörjünk saját provincialitásunkból. Közhely, de az elitben Kertész Nobel díja nem a bajtársiasságot erősítette, hanem a szembenállást és kitaszítást élezte (no persze németül nemolvasóknak meg a németből lefordított Kertész interjú adta az igazolást), nem véletlen, hogy jó magyarnak lenni -- Berlinben. Érdekes, hogy épp ez - mármint a legmélyebb bajtársiasság pillanatnyi feltüremkedése - történt most - ha csak a krakkói "királyi" temetés bejelentésének pillanatáig is - Lengyelországban, hogy az - egyébként nagyon megosztó - elnök halála összefűzte Lengyelországot és annak talán a magyaréhoz hasonlóan megosztott értelmiségét, Michniktől Walesa-ig. És ez hiányzik nálunk, és talán bebizonyíthatjuk, hogy nekünk nem Mohács kell, ami egyébként nem old meg semmit, csak kesergést ad az elmúlt dicső múlt felett.