Ime a mai: "Pilhál György: Lám, milyen esendő egy patrónusát veszített, habzó szájú pártkatona. Gyurcsány Ferenc orra bukott, és magával rántotta mamelukjait. A legnyálasabbak már most kiterültek, a dörzsöltebbek, a jobban lebetonozottak viszont még próbálnak fizimiskát igazítani, más színű nyakkendőt kötni. Ők azok, akik még mindig hibbantnak nézik az országot. Aztán vannak, akik tudják, hogy lelepleződtek, nincs visszaút, ők vádaskodnak, fröcsögnek (legfrissebb példa a trágár Braun Róbert a jegybankban). Csak a végállomás azonos mindnyájuknál: Waterloo. (Magyar Nemzet, 2010. május 17.)"
Szép kép. A történelem már csak ilyen. Waterloo-nál Napoleonra emlékezünk, de ő vesztett. A győztest a történelmi közemlékezet nem, egy bélszín-formáció azonban megőrizte. Magam se tudom, mi/ki akarnék lenni ebben a képzavarban. Bár a tények a fenti szerzőt nem befolyásolják, csak a miheztartás végett: én 2005-ben váltam bélszínné, az emlegetett miniszterelnök 2008-ban "bukott orra". Trágár mamelukok pedig csak Waterloo-nál voltak, és az Abba énekelt róluk.