brbeszél

Sommás álláspontomra - idiotizmus - kettős állampolgárság ügyben kaptam hideget és meleget, így aligha hagyhatom magyarázat nélkül. Álláspontom szerint a kettős állampolgárság történetileg hamis, politikailag hibás, kulturálisan avitt. Ráadásul az egészhez le kell számolnunk a "Trianon hazugsággal".

Tudom, hogy lehetséges más értelmezés is. Azt itt mondottak nem elsősorban politikai, hanem inkább eszmetörténeti szempontból értelmezik a dolgot. Fontos ugyanakkor, hogy a jelenlegi parlamentben és a társadalomban - sajnos - konszenzus látszik lenni az itt kifejtettekkel ellentétes és nagyon más szempontú megközelítésben. (Gyurcsány és kevés szövetségese szembeállását nem elvi, hanem politikai haszonlesésből kiinduló szavazatnak tartom, ha a szocik másképp szavaztak volna, akkor ő a Fidesszel lenne, csak, hogy politikai másságát hangsúlyozza). 

Hosszú és sokszintű beszélgetésre van szükség egy új konszenzus kialakításához. A Trianonnal és a kettős állampolgársággal kapcsolatos vélemény, mint lehetséges kulturális szempont nem lenne zavaró - el voltunk eddig is -, problémává akkortól válik, mikor normatív és közjogi aktus lesz belőle, melynek közpolitikai, kulturális, és külpolitikai következményei is vannak. 

Először tehát Trianonról. A Magyar Országgyűlés törvényt alkot "a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez." 

A szomorú hír az, hogy mindez nagyobbrészt nem igaz. A Trianonban elfogadott béke nem igazságtalan diktátum volt, hanem egy elveszített háborút lezáró jogi aktus, amelyben politikai döntést hoztak a győztes felek arról, hogy a háború után milyen politikai feltételek mellett óhajtják újrateremteni Európát. 

A háború nagyhatalmi törekvések miatt tört ki, a magyar döntéshozók tettestársak voltak a Szerbia ellen megindított támadásban. Négy tenger mégiscsak szebb, mint egyse. Kétségtelen: a háborús rendezést összehozó magas felek hibás politikai döntést hoztak - nem csupán ezzel, hanem sok mással kapcsolatban is -, részben ennek lett következménye a II. világháború. 

Ugyanakkor az ország, amit "történelmi Magyarországnak" szoktak nevezni, 1526 óta nem vagy csak igen rövid ideig létezett – inkább virtuális eszmeként, mint államként –, közvetlenül a békekötés előtt, a vesztes háború után. Előtte a Monarchia, más határokkal és politikai berendezkedéssel, még előtte pedig különböző államalakulatok, a Magyar Királyság változó területe, a hódoltság korának határai vagy a lengyel-magyar perszonálunió. 

A Trianont történelmi tragédiának nevező hagyomány a vesztes háború revizionista logikájának szüleménye; a magyar történelemnek vannak szép lapjai és vannak kevésbé azok, Trianon, ha valami, akkor egy kevésbé szép történeti esemény - a Németország szövetségeseként nagyhatalmi illúziókat tápláló Monarchia háborús veresége - politikai, közjogi következménye, olyan, mint Rákóczi száműzetése, Kossuth emigrációba kényszerítése vagy a szabadságharc vezetőinek aradi vagy Martinovics vérmezei kivégzése. 

A magyar kulturális közösség sokat változott az évszázadok során, ehhez Trianon és sok minden más hozzátett és elvett, alakított, ahogyan a kultúra és a politika összefügg az évszázadok során. A tragédia megnevezés hibás jelkép, épp olyan, mintha az angolok politikai krédójukat a gyarmatbirodalom széthullásából, a spanyolok Latin-Amerika "elveszítéséből", a franciák és az oroszok Lousiana és Alaszka "igazságtalan alkujából" vezetnék le. Azt már ide se hozom, hogy lehet - amint az egyes népcsoportoknál ma is szokás - a klitorisz kivágását is hagyományelvű rítusnak tekinteni, amihez való ragaszkodás növeli a nemzet/törzs egységét. Abszurd, ugye? 

A kettős állampolgárság tehát történetileg azért hamis, mert összekeveri a kulturális nemzet és a politikai nemzet fogalmát, ráadásul egy olyan történeti "valóságra" utal, mely részben nem létező, részben elnyomó volt. 

Ez a történeti "valóság" - az egységes magyar politikai nemzet - nem létezett, ahogyan az egységes és kizárólagos magyar kulturális nemzet sem: Janus Pannonius egyaránt része a magyar és a horvát kulturális örökségnek, Liszt az osztrák és a magyar zenei hagyománynak, Báthory István a lengyel, Zrínyi a horvát történeti emlékezet része (is). 

Hamis, mert a mai határon túl élő magyarok csak annyira voltak tagjai a modern magyar politikai közösségnek, mint a Monarchikus határokon belül élő románok, horvátok, szerbek vagy szlovákok. E politikai közösség a kiegyezéssel jött létre - osztrák-magyar monarchikus keretek között - a korábbi politikai közösség határai legalábbis kuszák és képlékenyek voltak, etnikai és kulturális viszonyai hasonképp. A Monarchia sokszínű és soketnikumú formáció volt, nem pedig nemzetállam. A modern magyar politikai közösség - ez a kiegyezés egyik fő értéke - nem nemzetállami, hanem közjogi liberális alapon jött létre - hála Deák Ferenc bölcsességének és politikai tárgyalási rutinjának, tekintélyének és befolyásának. A tizenkilencedik századi, a modern Magyarország megszületéséhez vezető politikai fejlődés fájdalmas adóssága és drámája a kisebbségekkel kapcsolatos amodern álláspont és politika; a kettős állampolgárság ügye e téves és hibás tizenkilencedik századi politika folytatása. 

Politikailag azért értelmezhetetlen, mert ahelyett, hogy kitörne a maga - illetve Patrubány Miklós - teremtette politikai csapdából, amely csapda már leharapta a Fidesz fél lábát korábban a kettős állampolgárságról szóló népszavazás elvesztésével, ma pedig mélyebbre tolja magát egy avitt és az uniós magyarsághoz méltatlan politikába. 

Politikai előnyt nem hoz, hátrányt viszont sokat - kirekeszt itthon és határon túl egyaránt, politikai konfliktust kelt, rossz számos határon túl élőnek és nevetségessé tesz minket Európában. Mindezt akkor, amikor Romániában az RMDSZ épp kormányalkotó erő - utaltam erre már a korábbi posztban - képzeljük el ezt fordítva: nem Szőcs Géza a kulturális államtitkár, hanem a méhkereki román általános iskola igazgatója. 

A határon túl élőket sokféleképp lehet segíteni: elsősorban a kulturális értékőrzés anyagi, erkölcsi és nyilvános politikai támogatásával, kulturális szimbólumokból való azonos részesedésből (Kossuth díjtól az érdemes művészig, akadémiai tagságtól az utcanévvé válásig), valamint a kedvezményes és gyorsított áttelepülés lehetőségével. 

A jelképek alkalmazhatóságának van/lehet közjogi következménye (pl. az Akadémia esetében a határon túl élő magyar tudósok nem a külföldiek számára létrehozott tiszteletbeli, hanem levelező vagy rendes tagságot kaphatnának). Az állampolgárság a politikai nemzethez való tartozás eszköze - tartozhat valaki több politikai nemzethez, ám ez nem etnikai/nemzeti, hanem a politikai közösségben a jogok és kötelességek vállalásán és az ilyen közösség vállalásán nyugszik. Ráadásul e jogoknak és kötelességeknek kölcsönösnek kell lenni: állampolgárként nekem is tennem kell valamit a közösségért, nem pusztán deklarálni, hogy én oda tartozom, mert beszélek magyarul. Nem a kettős vagy többes állampolgárság fogalmával van baj – lehet több politikai közösséghez tartozni, ilyen van és lesz -, hanem az etnikai alapú állampolgárság-kiterjesztéssel.

Az állampolgárság-kiterjesztés kulturálisan azért avitt, mert a késő modernitás korában a nyugati világban a kulturális azonosság réges-rég nem etnikai/nemzeti, hanem ennél jóval komplexebb módon jelölődik ki: egyszerre vagyunk tagjai a hagyomány, a magas- és tömegkultúra, a lokalitás, a munka, a fogyasztás különböző közösségeinek, ez teremti meg identitásunkat, sőt többes kötődésünket; az etnikai gyökerű, a herderi romantika kulturális örökségét a porosz nemzetállam hatalmi apparátusával alátámasztó tizenkilencedik századi történeti hagyomány mai felélesztése nem csupán avitt, de nevetségessé is tesz minket Európában.  

A nacionalizmus olyan métely, melytől a modern Európa konzervatív szárnya is irtózik. Az unió - sokszintű politikai és kulturális közösség, erős politikai nemzet és rétegezett, sokféle kulturális hagyomány - a késő modernitásra adott helyes válasz, az etnikai alapú állampolgársági vita hibás gondolat, ráadásul kirekesztő és kulturális zsákutcába vezető; tudom, hogy rossz kimondani, de e hagyomány egyik következménye a Holocaust - lsd. Hannah Arendt művét a Totalitarianizmus gyökereiről.

A magyar büszkeség nem az állampolgársággal teremtődik meg, hanem közösen vallott értékekkel, a közösségi szolidaritás erejével, közös hagyománnyal és közösen élvezett és élményt nyújtó rítusokkal és szimbólumokkal. Mindenkinek van felelőssége: lehet menni Erdélybe látogatni, tanítani gyermekeinket a gyönyörű kulturális hagyományra, örökségre és ízes nyelvre, versekre és dalokra, ápolni a kulináris örökséget, emlékezni a brünni ipari és építészeti hagyományra, mindeközben figyelni és felhívni a figyelmet a kulturális keveredés sokféle érdekes következményére, megtermékenyítő eredményeire. A kettős állampolgárság rossz szimbólum, káros politika, árt a közösségnek, rombolja a politikai nemzetet, szégyent hoz kultúránkra.

 Úgy látszik, ez egy szomorú hét. Régóta lehetett tudni, hogy beteg, a hír - mint mindig, ha írásban lát az ember valamit, amit az agya nehezen fogad be - megrázó és kegyetlen. Sok emlék mellett egy apró, nekem fontos: vele voltam először Coney Island-en, 1992-ben. Pár hónappal hamarabb értem ki, ő Fulbrightra New Yorkba, én Soros-ra a Rutgersen, és egy hétvégén megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt és megnézzük Woody Allen - alias Alvy Singer - gyerekkorának színterét. Akkor még valamivel kevesebb orosz, a régi hullámvasút még a helyén, bár fűvel benőve, a boardwalk még felújítás előtt, kora őszi napsütés, strandolók, mi meg ültünk egy sziklán, lábunk lógott a vízbe, sört ittunk és beszélgettünk Woodyról, arról, hogy mi lesz Magyarországgal, hogy maradjunk-e itt vagy menjünk haza majd, szóval életről, és nem a halálról. S bár sok minden nem úgy lett, mindketten hazajöttünk és ez jó így. 

Azóta sokszor voltam ott, Krisztával és a gyerekekkel is, mindig eszembe jutott az a gyönyörű nap, és az első találkozás New York egyik - rejtett - csodájával. Megígérem, visszamegyek még - remélem sokszor - és megiszom egy margaritát a második bárban a boardwalkon, ahol alkoholisták, kurvák és ma már orosz veteránok ülnek az asztaloknál, beszélgetnek bárkivel, aztán átsétálok a bár melletti kajáldába, ahol eszem egy rántott hagymakarikát majonézzel, esetleg kis rákkal Pali emlékére.

És persze egy követ a kőre, zsidók emlékére, akik valaha itt beszélgettek. 

A héten újra Románia, érdekes helyzet. Romániát most kapta derékba a válság, amit a hírekben olvasni - IMF hitel, 25%-os közalkalmazotti bércsökkentés, nyugdíjcsökkentés, ÁFA-emelés - drámai megszorítások és jelentős aggodalom az üzleti életben. Mindezek ráadásul nem döntések, csak a parlament előtt lévő javaslatok, junius 1-étől általános közalkalmazotti sztrájk - ott vannak szakszervezetek -, nem a legjobb üzleti klíma. Üzleti vezetők, akikkel beszéltem a legrosszabbra számítanak, elhúzódó válság, recesszió, a görög válság miatt jelentős forráskivonás (a legjelentősebb befektetők között sok a görög érdekeltség), drámai mértékű hiány, növekvő eladósodottság. Ami a leglátványosabb jel: Cocosatu-nál kisebb lett a mitite, ár és íz azonos -- szerencsére.

Mindeközben persze kicsit más politikai kultúra: itthon a kettős állampolgárság idiotizmusa, ott a legfontosabb minisztériumok magyar irányítás alatt. Csupán, hogy ne tévedjünk: a kultúra, az egészségügy és a környezetvédelem. Mégegyszer: a kultúra. Olyan ez, mintha egy roma párt - persze jó, hogy ilyen nincs, nem hiszek az etnikai alapú politizálásban -, képviselője lenne itt a belügy- és titokminiszter. Nálunk eközben "rablóból lesz a legjobb pandúr", hogy Semjén Zsoltot idézzem a magyar belügyminiszter kapcsán.

Fidesz nagygyűl, hiszterizál, szocik meg mennek velük - kettős állampolgárságot gyávaságból megszavazzák, kivéve Gyurcsány, aki politikai haszonlesésből nem -, LMP és a Jobbik majdnem közös platformon, szép világ. Itt is ott is: válság. Meglátjuk, ki, hogyan kerül ki belőle.

 Meghalt Furmann Imre. Megkérdőjelezhetetlenül tisztességes, elhivatott, komoly ember volt, a legkevesebb, amit mondhatok: reszpekt.

Különösen fontos, mert sok apró dologban különböztünk, politikai kérdésekben máshol voltak a hangsúlyaink, de a fontos, nagy dolgokban egyetértettünk. Sőt: Imre példamutató elkötelezettséggel, civil tudattal és világos értékrenddel élte nyilvános életét. A megnyomorított, kiközösített, jogfosztott romák szószólója és segítője volt, bizonyítva, hogy romának nem születik, hanem lesz az ember. És szégyelem magam, hogy csak most, halálakor írom le mindezt, pedig igazán megérdemelte volna, hogy életében sokszor iratassék le. 

Egy korábbi posztban írtam, hogy közösségünknek hősökre van szüksége: Furmann Imre hétköznapi hős, nagy és példamutató ember volt.

Megjelent Dick Morris-nak az amerikai politikai tanácsadó piac fenegyerekének az új könyve. [http://search.barnesandnoble.com/booksearch/isbnInquiry.asp?r=1&ISBN=9780061995583&ourl=2010/Dick-Morris&cm_mmc=Dickmorris.com-_-k142578-_-j30713599-_-2010:%20Take%20Back%20America:%20A%20Battle%20Plan&IF=N]

Neki mindig személyes ellenfelei vannak, most - kitalálják - Obama az, akit le kell győzni, a változástól kell az igazi Amerika számára visszafoglalni a politikai teret. Persze nekik sem könnyű, a Republikánusoknak éppenúgy nincs vezetőjük, mint itthon a szociknak. Sarah Palin, a reménybeli vezető épp tv-sztár és celeb, Mitt Romney a sebeit nyalogatja, más meg egyelőre nemigen látszik.

Morris életútja érdekes, Clintonék barátja és bizalmasa volt még Arkansasban, majd a trianguláció kidolgozója és a Clinton újraválasztási kampány vezetője viszonylag rövid ideig: pont addig, míg kiderült, hogy hatalmát fitogtatandó egy prostival való szexelés közben beszélgetett telefonon az elnökkel. (Aki persze olvasta a Starr jelentéseket [Kenneth Starr volt a Monica Lewinski ügy vizsgálóbírója] az tudja, hogy utóbb Clinton sokat tanult e tekintetben is Morristól...) Később - állítólag egy kisebb pofon is elcsattant, ami barátként ok, az Egyesült Államok elnöke tekintetében nem ok - szakított a Clintonokkal és a legnagyobb politikai ellenfelük lett, és ma elsősorban republikánusoknak dolgozik. [érdekes persze, hogy korábban mindkét pártbéli jelöltnek dolgozott - ez amerikában nem meglepő...] Bár jelentős szerephez nem jutott a republikánus elnökválasztási kampányban, Hillarynak sok kárt okoztak megszólalásai. Ma a Massachusetts-i kormányzó újraválasztási kampányát irányítja, és persze ádáz ellensége Obama-nak és a változásnak. Morris politikai krédója a triangulálás, a jelöltnek a pártos politizálás fölé emelése és ezzel a közvetlen, elsősorban ideológiai harcból való kiemelés. Dick Morris - állítólag az előző kampány során Fideszeseknek tartott tréninget - triangulása mintha emlékeztetne Orbán kivonulására a közvetlen politikai harcból, ám ez inkább egy spirituális vezető elemelkedése a földtől, mint egy politikus stratégiai lépése egy új politikai tér definiálására. Orbán nagyon hamar politikai értelemben légüres térbe kerül: nagyotmondásainak nem lesz következménye, emberei inkább takarítanak utána, mintsem megvalósítanak, a valóságos hétköznapi adminisztratív hatalom mások kezébe kerül majd. Ez a spirituális vezetés jó volt ellenzékben, értelmezhetetlen kormányon. A végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök, ha nem ő a fej, akkor nem is ő az ME, bárkit hívnak bárhogy. A két hét múlva rend lesz, a devizahitelesek meg lesznek mentve és hasonló blődségek egy ideig jól állnak, egy idő után torgyánizmus-szerűekké válnak, utóbb pedig bon mot-vá, mint torgyán cseresznyéje Chiléből.

Aztán persze Morris is megbukott és maradt neki a politikai kommentár.

Ismét csak kitekintés, hogy nehogy ráunjunk Gyuri bácsira. Tehát, gondolom, nem sokan ismerik Gordon Brown nemzetiségét. Már talán a kérdés is fura, hisz az Egyesült Királyság-béli politikai diskurzusban nemigen merült fel. Mert bizony Brown: skót. És most nem a szokásos és lehetséges poénért mondom: nagyobbrészt fogalmunk sem volt erről a tényről. Miközben vélhetően kevés jelentősebb felsőbbrendűség és nagybirodalmi tudatban szenvelgő van, mint az angol, az, hogy skót - értik: a "belső ellenség" - legyen a miniszterelnök, az oly természetes, mint, hogy ötkor teázni kell. És Brown nem úgy skót, hogy 300 évvel ezelőtt voltak skót felmenői, hanem úgy, hogy a Downing street 10-ből skóciai házába költözött vissza a családjával. Hát ide lenne érdemes eljutni.

De persze nem ma kezdték a dolgot, hisz az ezernyolcszázas évek második felében (1868; 1874) mégiscsak Viktória királynő konzervatív támogatottja, a zsidó Disraeli lett - kétszer is - a miniszterelnök Gladstone-al szemben, utóbb Viktória kedvenc miniszterelnökévé válva: volt összehasonlítási alapja hosszú élete során. Csupán apró mellékkörülmény, hogy - bár Disraeli megkeresztelkedett -, zsidó származását sohasem titkolta, sőt egy parlamenti vitában így szólt: "Yes, I am a Jew, and when the ancestors of the Right Honourable Gentleman were brutal savages in an unknown island, mine were priests in the Temple of Solomon." Kemény, durva szavak.

Mellesleg ezidőtájt itthon épp Tiszaeszlár folyt. "[We] take the long way home", hogy Tom Waits-et idézzem... 

Ime a mai: "Pilhál György: Lám, milyen esendő egy patrónusát veszített, habzó szájú pártkatona. Gyurcsány Ferenc orra bukott, és magával rántotta mamelukjait. A legnyálasabbak már most kiterültek, a dörzsöltebbek, a jobban lebetonozottak viszont még próbálnak fizimiskát igazítani, más színű nyakkendőt kötni. Ők azok, akik még mindig hibbantnak nézik az országot. Aztán vannak, akik tudják, hogy lelepleződtek, nincs visszaút, ők vádaskodnak, fröcsögnek (legfrissebb példa a trágár Braun Róbert a jegybankban). Csak a végállomás azonos mindnyájuknál: Waterloo. (Magyar Nemzet, 2010. május 17.)"

Szép kép. A történelem már csak ilyen. Waterloo-nál Napoleonra emlékezünk, de ő vesztett. A győztest a történelmi közemlékezet nem, egy bélszín-formáció azonban megőrizte. Magam se tudom, mi/ki akarnék lenni ebben a képzavarban. Bár a tények a fenti szerzőt nem befolyásolják, csak a miheztartás végett: én 2005-ben váltam bélszínné, az emlegetett miniszterelnök 2008-ban "bukott orra". Trágár mamelukok pedig csak Waterloo-nál voltak, és az Abba énekelt róluk.

Elolvastam a Nemzeti Együttműködésről szóló politikai nyilatkozatot. Kérem őrizzük meg a józanságunkat itten annak ellenére, hogy mellényes ember politikai vihart kavar, szocik egymással iszapbírkóznak ész és értelem nélkül, kinn dúl a vihar, és a monetáris tanács is mondjon le. Ennek - mármint a nyilatkozatnak - egyszerűen semmi értelme. Sem politikai, sem kommunikációs, sem a hétköznapi racionalitás értelmében.

Kommunikációs értelemben - miközben Török Gábor értelmezése akár igaz is lehet(ne) [http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/05/15/171_mi_az_a_ner] - azért nincs értelme, mert ellenkezik a befogadók fejében lévő várakozásokkal és előítéletekkel. A választó nem együttműködési rendszer építésére, hanem kánaán-elhozatalra adott megbízást; nem változást vár az elmúlt hatvanhat év után, hanem folytonosságot; nem szakítást a múlttal szimbolikusan, hanem szakítást a dilettáns és korrupt szocialista kormányzással nagyonis valóságosan. Ez tehát szakmailag amatőr, sokáig nem is fog élni, ráadásul az együttműködés túl általános és hétköznapi szó, könnyen érthető, ám nem fér bele, hogy amúgy normális és semmi rosszat el nem követett embereket is el kell távolítani közpozíciókból. A kommunikációs keret valami olyasmi kell legyen, ami egyezik a célcsoport (jelen esetben azemberek) hétköznapi előítéletével és segít nekik helyesen értelmezni a történéseket.  Együttműködés és forradalom, zavaros évek, most majd kánaán? Ez bizony nem sokat segít az értelmezésben.

Politikailag azért, mert semmi mozgósító, semmilyen vágyott és semmilyen az "én" személyes életemre hatással lévő nincs benne. "Én" nem együttműködni akarok - ez technika valaminek az elérésére - én jólétet, gyarapodást, nyugalmat szeretnék -, ezt nem tudom közvetlenül összekötni vagy származtatni az együttműködés rendszerével/ből. A "polgár" jó volt, mert egy azonosítatlan vágyat fogalmazott meg; a konzultáció olyan szó, amit a Blikk olvasók nem ismernek. A mögöttes forradalom ugyanezért aggályos: spirituálisan értem, OV-t az egekbe emeli, mint forradalmárt - közvetlenül Lenin, Castro, Chavez mellé, ui. a jobboldalon nem szeretik a forradalmakat -, ám a forradalmat konszolidáció követ, és akkor visszatértünk a rajtvonalhoz (node hol a kánaán?). Az együttműködés politikai stílus, nem tartalom: nincsenek benne értékek (kimondva vagy kimondatlanul, lsd. polgár), nem köthető hozzá értéktartalmú jövőkép. Ráadásul azonnal ellentmond magának: no azért nem mindenkivel működünk egyet, azt mi mondjuk meg ki az oligarcha, az offshorista, a rendes ember, meg a szakértő. Kaja Imbrahim rendes magyar ember, itthon adózik és egy született együttműködő.

Hétköznapi racionalitás alapján ez az egész forradalom, meg új rendszer maszlag: a "zavaros húsz évnek" a Fidesz is része volt, négy évig kormányon, 16 évig ellenzékben, ám jelentős befolyással és aktivitással: most felfedezni, hogy zavaros volt és forradalomra van szükség, az bizony olyan, mint volt pártelnökként és miniszterelnökként kárhoztatni pártbelijeimet, akik "locsogó vénasszonyok" és sokaknak erős "informális befolyása van". Ráadásul abban, ami történt semmi forradalmi nincs, a hétköznapi demokrácia és a vállalhatatlan szocialista kormányzás segítette nagy győzelemhez a fideszt.

E politikai nyilatkozat és a volt miniszterelnök múltelemző pamfletje azonos gyökerű: két nárcisztikus ember lelkének kitüremkedése, a különbség stiláris. No meg politikai: az egyik eltűnőfélben a politikai süllyesztőben (vagy - ahogy Marx írja a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában - számára "a történelem először tragédiaként, majd komédiaként ismétli meg önmagát"), a másik viszont épp most készül kormányt alakítani. Nem lesz könnyű. Se nekik, se nekünk.  

Tegnap előtt - tudom lassú vagyok, de volt helyiérdekű, amiről írjak - Obama elnök végre megnevezte jelöltjét a megüresedő legfelsőbb bírósági helyre. Mindez persze sokkal érdekesebb, mint első pillantásra hangzik, ahogy általában minden, ami politika - máshol.

A jelölt és az előd külön-külön és együtt is izgalmas. A jelölt: Elena Kagan, a legfiatalabb legfelsőbb bíra lenne (a legfelsőbb bíróság persze nem legfelsőbb bíróság, hanem alkotmánybíróság, ráadásul precedensjogi környezetben, a tagok élethossziglan szolgálnak), 50 éves, vagyis vélhetően lenne/lesz még 30-40 jó éve -- nem könnyű innen elképzelni, hogy ilyen is van. Tehát nem egy, hanem akár 10 elnöki cikluson átívelő kinevezés.

Az izgalom persze az, hogy nő, fiatal és nincs bírói gyakorlata, bár volt asszisztens a legendás Thurgod Marshall alatt; amúgy Bill Clinton tanácsadója, és Obama chicagoi tanárkollegája, nem utolsósorban a Harvard jogi egyetemének dékánja. Minthogy - még a clintoni időkből - jól ismeri a szenátusi munkát, vélhetően megszerzi a támogatást a kinevezéshez, ezzel újabb liberálissal bővül a Bíróság, bár ezzel az arányok nem változnak, marad 5:4 a republikánusok javára.

Akit Kagan vált: John Paul Stevens a Legfelsőbb Bíróság legrégebben szolgáló tagja, alig kilencven éves, és még Ford elnök nevezte ki. Ami vele kapcsolatban érdekes, hogy noha republikánus elnök kinevezettje, mindig is a liberális szárnyhoz tartozott. Ez persze nem akadályozta Ford volt elnököt abban, hogy 2005-ben mint nagyszerű, a hazáját kiválóan szolgáló bíróként dicsérje Stevenst. Ez már tényleg sok.

Kagan Obama második jelölése, az első Sonia Sotomayor volt, aki szintén nő is spanyol ajkú, elsőrangú bíró. Ö pedig David Sautert váltotta, aki - ha jól emlékszem 65 éves csupán - és akként mondott le Obama megválasztása után - ismét: élethosszig tartó kinevezésről van szó, ami a legnagyobb és legtekintélyesebb pozíciók egyike az Államokban -, hogy ő soha nem szerette a munkával járó kötöttségeket és most, hogy demokrata elnök van, örömmel adja át a helyét, ő visszavonul és vidéki házában él majd, és újra a természetet járja.

Ilyen is van -- ott.   

Derrida Grammatológiájában hosszasan ír a grafémákról, vagyis a szöveg mint írásjel és a jel mint nyelv összefüggéseiről. Így most akkor nyelvet (Wittgenstein szavával nyelvjátékot) váltok, tehát blog vitatkozik MN-el, hogy a párt és oldalsemleges csahizmus  mit is jelent.

Még persze tovább is mehetek, és visszafelé is alkalmazom e nyelvet - vagyis az "1984" Times átíró munkásaiként élhetek, de ezt azért kihagyom. Minden esetre azért az érdekes felismerés a blog világának poszt-modernségéről, hogy - szemben a hagyományos médiumokkal, ahol ami kinyomtattatott, elhangzott az nem megváltoztatható, a blog - ha akarjuk - lehet olyan reflektív műfaj, ahol a szövegek akár visszafelé is megváltoztathatóak és ezáltal új blog szöveg kontextus hozható létre. Ez izgalmas lehetőségeket teremt(het) sokaknak :).

Blogom felfedezve. Magyar Hírlap, Magyar Nemzet egyenhangon beszámol, kicsit bár szelektív olvasmányélményeikről e blog kapcsán. Már írtam korábban, örülök, ha figyelnek rám :)

Ha már olvasgatnak, akkor persze remélem olvassák a többi bejegyzést is, az angliai választásról -- mellesleg mindenkinek ajánlom figyelmébe Brown lemondó beszédét, államférfihez méltó, hibátlan és tökéletes [http://www.guardian.co.uk/politics/2010/may/11/gordon-brown-quick-dignified-exit] --, ellenfeleikről, Gyurcsányról írtakat - hogy a tények kicsit azért zavarják meg éleslátásukat -, nomeg néhány kultúrtörténeti adalékról, csak ha már műveltségemet fitogtatatom :), jól esne.

Mellesleg tényleg nem lesznek könnyű helyzetben és nagyon kiváncsian figyelem, hogy fognak megküzdeni a "csahizmus" [csak azért az idézőjel, mert szóalkotásomat idézték, ezzel a köznyelv részévé tették] nehézségeivel. Ahogy egyszer egy szocialista holduvari csahos, aki épp valami jeles pozíciót törtött be mondta volt, mikor azt kérdeztem, hogy "És Te mit gondolsz erről a kérdésről? Válasza: Még nem tudom, mit gondolok, mert nem tudom, mihez kell igazodni." Ebből is látszik, a csahizmus (is) pártfüggetlen :)

Épp újraolvasom Benedict Anderson remek művét az Imagined Communities-t a modern nacionalizmus születéséről, ebben hosszan ír az "elképzelt közösségek" kulturális mozgatóiról, azokról a kulturantropológiai jelenségekről, melyek - hagyományok, rítusok, történetek, emlékek - életben tartják és működtetik ezen elképzelt közösségeket. A "csahizmus" e jelenségek közül az egyik és a modern nyilvánosság szerkezete okán viszonylag erős, hisz a média épp az elképzelt tagokat tudja összefűzni. Ami itt az igazi kérdés, hogy azonos-e a magyar nemzet mint közösség azzal, amit a csahosok működtetni igyekeznek és amit Orbán "a haza nem lehet ellenzékben" szófordulattal írt le. 

Tudom, hogy szerénytelen és illetlen: de én nem vagyok ellenzékben viszont haza és egy tagja a magyar nemzet közösségének nagyon is vagyok. Ismét csak: Gordon Brown lemondása --  "I loved the job for its potential to make this country I love fairer, more tolerant, more green, more democratic, more prosperous and more just – truly a greater Britain."

Ott, így.

Még egy utolsó visszatérés a Time 100 legbefolyásosabbjához [http://www.time.com/time/specials/packages/article/0,28804,1984685_1984864,00.html]. Ha másért nem, azért mindenképp érdemes olvasgatni, hogy hol a helyünk a világban. És ez nem csupán a személyeket jelenti -- persze nincs köztük magyar, európai se sok, és nem is csupán azokat, akik írnak róluk (így már kétszáz a befolyásos), hanem a problémákat, azok megoldásait, a hőssé válás kritériumait, a politikán túli vezetési képességet, az értékeket. És itt van az igazi szembesülés. Ott globális katasztrófák kezelése, emberi nagyság, vízió és elkötelezettség, évtizedes kiemelkedő [üzleti, sport, tudományos] teljesítmény, felfedezés vagy globálisan érvényes tudás, sorolhatnám. Nem az a baj, hogy mi vagy a mieink közel sem kerülünk ehhez, hanem, hogy a szemhatár beszűkül, a politika a horizont és a teljesítményvárakozás.  

Itt a politika (párt, főember, csahosok) határoz meg, hogy lehetsz-e vezető vagy hős, vagy művész vagy gondolkodó, "valaki kijelöl és megjelöl", teljesítménytől, gondolattól, vágytól és reménytől nagyobbrészt függetlenül. Most váltás van, jönnek új hősök és vezetők, régiek mennek a levesbe.

Évekkel ezelőtt egy Superbrands gálán Németországban Wiszkidenszky András barátommal azon gondolkoztunk, miközben Beckenbauer személyes superbrandet néztük és hallgattuk, hogy lehetne-e magyar superbrand, olyan, aki mindenki számára - mint a "császár" - megkérdőjelezhetetlen hős. Nem volt hosszú a lista, kommenteket várok szívesen, ki lehetne az, itten, akinek a Time listáján volna a helye.

Akkor a vége ottan: 305, 258, 57 és némi reszli. Vélhetően Tory LibDem kormányzás -- érdekes összetétel. Ami talán a legérdekesebb az egészben, az a tisztán választókerületi rendszer igazságtalansága: a Clegg vezetette LibDemek minden idők legtöbb szavazatával (mármint a részükre leadott legtöbbel) kevesebb helyet értek el, mint négy évvel ezelőtt. Ennek ellenére kingmakerek lehetnek, ehhez vélhetően valamilyen választójogi reformról szóló ajánlatra van szükség. Ennek hosszútávú hatása az lehet, hogy valódi hárompárti alternatíva lesz, ez persze egyik nagynak sem érdeke a mán túl.

Csak barátaimnak tegnapra: hosszú vita azon, hogy Jeff Koons vagy Rembrandt-e a nagyobb festő (konzervatív barátom szerint persze a németalföldi, mert "ő még tudott festeni"). Ma Time-ot olvasva apró adalék: a 100 legbefolyásosabb ember között Steve Jobs-ról Jeff Koons írja a laudációt. Vajon tudott-e Rembrandt ilyet?  

Izgalmas nap Nagy Britaniában: egyelőre az exit pollok vannak, ennek alapján (ez a Guardiané) Con 305, Lab 255, LD 61.

A legfrissebb reggeli adatok alapján:263 Con; 193 Lab; 40 Lib, 39 független. Az esélyek: legvalószínűbb a Cameron-Clegg koalíció, valami esély van egy Labour-Libdem koalícióra is, de Brown nélkül. Még kisebb esély van önálló egy Tory kormányra. Szegény Brown, kevésen múlott tizensok évvel ezelőtt, hogy nem ő lett akkor a Labour jelölt (pontosabban utolsó nap dőlt el, hogy a többség Blair mellett áll), tíz évet várt, utána jött a legsúlyosabb gazdasági válság és Irak, és még így sem szenvedett drámai vereséget.

Reszpekt neki.

Ma olvastam el a Time szokásos éves 100 legbefolyásosabb embere kiadványt. A legizgalmasabb benne -- Bill Clinton szereplése. Aki nem ismerné -- mármint nem Clintont, hanem a kiadványt -- kategóriák vannak: vezetők, művészek, felfedezők és hősök. Clinton - tavalyi emlékeim szerint feleségével együtt, évtized óta a leaderek között volt, az idén viszont átkerült a hősök közé. Asszem ez a legtöbb, amit egy politikus elérhet. A Time számnak minden évben külön érdekessége, hogy ki ír kiről -- Clintonról Bono gyönyörűen Haiti kapcsán. Csupán mellékes persze, de a Time-ban van interjú -- már ha lehet annak nevezni, hogy az olvasók kérdéseire válaszol -- Karl Rowe-al, a Bush-ok, különösen George W. fő stratégiájával (akiról Bush azt mondta a(z első) beiktatása után, hogy "the architect of my victory"). Az egyik kérdés a legnagyobb nehézségre kérdez az életében. A válasz: hogy még egyetemi diplomám sincs... Ennek ellenére elég sokra vitte, vélhetően fog még elnöknek dolgozni.

A stratégák küzdelmének nagyon izgalmas külön története van: Steve Schmidt vs. David Axelrod a McCain-Obama-ban, és persze Axelrod vs. Mark Penn az Obama-Clinton belső meccsben, korábban Schrum vs. Rowe a Kelly-Bush-ban, vagy Greenberg/Penn vs. Rowe a Gore-Bushban, és még korábban Carville vs. Ken Kachigian, akinek segéde az a Mary Matlin volt, aki később Carville felesége lett. Külön izgalmas a kavarógépek története, ilyen Dick Morris, aki mindig ott volt a Clintonok körül, de soha nem vezetett elnökválasztási kampányt, viszont ő találta ki a triangulációt.. 

 Érdekes hír Amerikából tovább táplálva a mítoszt, hogy minden magyar -- már ha nem vagyunk morvaisták a mi/ő fajta ügyben.

Aki járt New Yorkban ismeri a sarki deliben vagy az utcai árustól vett kávé híres poharát. Aki az eredeti tervet készítette

Büch László, magyar-zsidó származású a mai Ukrajnában (Kárpátalján) született és a koncentrációs táborokat is megjárt grafikus. Ahogy egy korábbi posztban írtam, ezek azok az apró kis közös pillanatok - mármint ennek a pohárnak az emléke New Yorkból és a tudat, hogy ez is összeköt minket elképzelt közösségünk tagjaival, ami jó érzést és kis mosolyt jelent ma és holnap is. Ez az, amit nemigen lehet elpusztítani, közös érzékenység és kreativitás, nem zsidó nem-zsidó, vagy jobboldali-baloldali ellentétpár egyik oldalán, hanem valami közös, büszke közösség tagjaként olvasva épp a CNN online-t. http://edition.cnn.com/2010/LIVING/04/30/coffee.cup.designer.dies/index.html?hpt=C2

Ezért nem érdekes a napi politika és a jobbik, viszont fontos és érdekes a kultúra, és az, hogy az ne legyen végletesen megosztott és e kulturális közösséget ne verjük szét teljesen. 

 Nagy nap volt a tegnapi. Családunk révbe ért. Pilhál sajtómunkás immár feleségemnek is önálló kis filippikát szentelt. http://www.mno.hu/portal/710459?searchtext=rozgonyi

Emberünknek ajánlom: van még két gyerekünk - komoly csajok -, szüleink, testvérem, sőt idős nagybátyám Temesváron róluk is megemlékezhetne már. Csurka István legalább Miklós nagybátyámról írt - szegről-végről ugyan.

Adok 1écát:

Braunék kezében a MOL

Braun-Rozgonyi Krisztina - az NHH jelenlegi elnöke, akit Bajnai Gordon nevezett ki és a Soros képzőben, a CEU-n is szerzett diplomát-, és Braun Róbert - Gyurcsány és Medgyessy miniszterelnökök volt tanácsadója, az 1500 milliárdos telekommunikációs piac zsebretevője, Joav Blumon és Tamara Hagenen keresztül izrael magyarországi helytartója (jesszus, ezek azt, hogy nemzetközi branding tanácsadóként részt vettem a Brand Israel projektben el is felejtették) - nagyobbik lánya közös általános iskolába jár Hernádi Zsolt gyerekével, így immár biztos, hogy Braunék a telekommunikáció 1500 milliárdja mellé a MOL és a Szurgut (ezen keresztül persze Putyin elnök) mozgatói és - bár ez nem biztos - tulajdonosai is. Összeért, ami összetartozik: Izrael, Oroszország és a Rózsadomb közös köztársasága. Mi itt, magyarok csak szenvedünk.

Szegény Eszter és Anna, Pilhál koma, lassan kifut az idő, mi érdektelenné válunk, jönnek az újundokok, őket viszont dicsőíteni kell. Szerintem menni fog. Hajra Magyarország, hajrá magyarok :)