Utolsó nap: lányok maradnak Tbilisziben strandolni, mi felkerekedünk, hogy megnézzünk egy másik Grúziát. Reggel még nagy az eltökéltség, hogy kipróbáljuk a marsrutkát (helyesírási kommentet [http://www.facebook.com/home.php#!/profile.php?id=808120969&v=wall&story_fbid=143813252296837&ref=notif¬if_t=share_comment] köszönöm), leintünk egy taxit, minimum huszonöt éves golf, elindulunk a masrutkaállomás felé, ám útközben elgyengülünk - csak kérdezzük meg az árat, miheztartás végett. 150 larival nyit a sofőr - a szállodában 220-at mondtak -, gyors alku, 130-ért mehetünk. Kiderül sofőrünkről, hogy Kazbeghiből származik, mindent ismer, ráadásul agrármérnök, kedves, értelmes ember, jó dolgunk lesz. Nekiindulunk a hegyeknek, lassan mászunk 2500 méterre és elénk tárul egy másik ország. Háromezer méteres hegyek körben, hatalmas tavak, szakadékok, csodálatos vegetáció, minden zöld, nem sziklás, hanem élő és gyönyörű. Közben az idő megváltozik, hűvös lesz, az út elgyengül, itt már simitás sem segít, vélhetően nem nyúltak hozzá azóta, hogy német hadifoglyokkal megépítették, és alagutakat csináltak hozzá. Hadifoglyok temetőjét is megtaláljuk, legtöbben odavesztek. Közben beérünk Grúzia síparadicsomába, bizonyos szögből nézve tiszta Ausztria, alpesi házak - már amelyik új -, felvonók a csúcsokon, közben persze elhagyott szovjet épületek, itt lehetne helisízni szinte mindenhol, utána folytatódik a csodálatos táj, majd benne egy szovjet kilátó, három méter magas félkör, szakadék fölé nyúlik, viszont az egyetlen a világon, ahova autóval is be lehet hajtani.
És akkor tovább Kazbeghibe [http://en.wikipedia.org/wiki/Stepantsminda], álmos és lepusztult hegyi falu, az utolsó az orosz határ előtt, a hotel előtt két szürke koca röfög csendesen, fölöttük nagy betűvel: internet connection. A főtéren egy angol dzsip, korábban láttunk két lengyel motorost és egy hős - láthatóan nyugati - kerékpárost. Ennyit a turizmusról. Mi megyünk tovább, megnézzük az orosz határt, grúzoknak zárva, csak örmény kamionok mennek át rajta, és néhány vízummal rendelkező orosz, a határ mellett közvetlenül új építésű kolostor néz bátran szemben Oroszországgal: ez a határ, eddig és ne tovább. A huszonöt éves golf, a német ipar dicsőségére remekül bírja, visszafordulunk, újra megcsodáljuk a természetet, pásztorokat, akik évszázadok óta élnek itt, ez az út lehetett az egyetlen keresztül a kaukázuson, régi elpusztult kastélyok, bástyák, őrtörnyok és templomok maradványai, legtöbbjük a negyedik századból - bárhol Európában erre önálló iparágat építenének. Újabb három óra alatt visszaérünk a nyárba, újra harminc fok, sofőrünk elvisz még minket enni egy helyi csodába, grúzok törzshelye egy hegyi patak mellett, már közel Tbiliszihez. A rendelés egyértelmű, saslik van, meg khinkali, lavas természetesen, vodkát minimum literes üvegben adják - mi most kihagyjuk -, bort ötliteresben, egy hatalmas téren műanyag asztaloknál nagy társaságok, és végre tósztot is látunk, hallunk, tényleg minden korty előtt, körben boldog családok és barátok esznek, isznak, tósztoznak. Fogalmunk sincs, honnan tudják, ki mit rendelt, sofőrünk bemondja egy pultnál, fizetünk, majd keresünk egy asztalt és várunk. Később megjön minden, kazbeghi sör, saslik remek papadicsomszósszal (paradicsom, paprika, kis hagyma, koriander), körülöttünk a hegyek, mellettünk tósztok, ez itt a világ, ennyi volt, ennyi van. Nem kevés.
Megyünk haza.