brbeszél

Nemrégen jelent meg a Forbes listája a különböző országokban élők boldogságáról [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.html]. Nincs benne meglepetés, Magyarország 103. helyen, Kirgizisztán, Azerbajdzsán, Albánia mellett. Az összes környékbéli ország jóval előttünk. Mindez nem gazdagság, nem fejlettség, nem demokrácia, nem jövőképfüggő. Nincs semmi "valóságalapja": nem attól függ, mennyi pénzünk, milyen életkörülményeink vagy -kilátásaink vannak. Vagy nagyonis valóságos, hisz ez mutatja igazán saját társadalmi valóságunkat.

Miközben épp a "Nemzeti Együtműködés Rendszerét" építik, az ok -- szerintem -- az együttműködés és a közösségi szolidaritás teljes hiánya. Egyszerű dolgokról van szó: az utakon való viselkedés jó indikátor. Azért előz valaki az autópályán dugóban a leállósávon, mert azt gondolja, hogy nekem előre kell jutnom, mások nem érdekelnek. Azért nem áll meg senki a zebrán átigyekvő gyalogos előtt, mert az autós azt gondolja, én vagyok az erősebb, én sietek, nekem jogom van menni. Magyarországon dugóban nem működik a "zippzár elv", egy megy, egy besorol, mert aki a főáramban van, azt gondolja, neki már joga és lehetősége haladni. Hiányzik az a képesség, mely el tudja képzelni, hogy én is lehetek a másik helyzetében, ezért - ha előnyöm van, lemondok róla, mert bízhatok abban, hogy más is ezt teszi majd. Ha nincs előnyöm, akkor nyugodt vagyok, hisz bízhatok abban, hogy valaki majd lemond az előnyéről a javamra, mert tudja, máskor majd ő kerül hasonló helyzetbe. Nincs közösségi szolidaritás, akin segítenek, az utána nem segít a másikon, hisz a segítség neki "járt", ezt nem kell viszonoznia. Nem is lehet, hisz hiányzik a tudat, hogy a biztonságot, a boldogságot, a szabadságot nem más - az állam, a hatalom, az intézmények -, hanem mi magunk - a bátor és szolidáris, szilárd értékviláűggal rendelkező én - teremtjük. Hiányzik az, amit Marcell Mauss francia szociológus a harmincas években rögzített maori törzseknél: az a felismerés, hogy nem azért érdemes ajándékot/hozzájárulást vinni a közös étkezéshez a közösség egy másik tagjának, mert az majd közvetlenül nekünk viszonozza, hanem azért, mert az majd másnak ad ajándékot, és ez előbb-utóbb visszaér hozzám, és ez építi fel a közösséget, mint hálózatot [http://en.wikipedia.org/wiki/The_Gift_%28book%29].

Hiányzik a közösségi és egyéni elismerés kultúrája - a valós teljesítményt értékelni és elismerni tudó közösségi tudás -, hiányzik a szilárd közösségi értékvilágon alapuló önálló véleménynyilvánítás bátorsága. Mindez széttépi a közösségi összetartás szövetét, ez pedig növeli az egyéni szorongást. Vagyis a közösségi összetartozás nyújtotta enyéni biztonság és az ezen alapuló boldogság helyett az egyéni "angst" az úr. Bizonytalanság, idegesség, jöjjön valaki, aki megvéd. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

Ez a lista együtt értelmezendő a Tárki World Value Survey eredményével, mely Magyarországnak a nyugati útról (nyitott és szekuláris, magabiztos és non-autoriter) való fokozatos és folyamatos letérését mutatja [http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf].

A boldogsághiány következmény, az értékvilág romlása, a közösség végletes roncsolódása az ok. Ma úgy tűnik, a közösségben nemigen bízhatunk, marad az, amit Bibó a szabadság kis köreinek nevezett, már ha marad. Mert ez sem lesz magától, rajtunk múlik, mennyit őrzünk vagy teremtünk meg magunknak.

Az elmúlt napokban egy autós üldözés közben meghalt egy rendőr [http://index.hu/bulvar/2010/07/23/halalra_gazoltak_egy_rendort_budapesten/] A konkrét eset pontos történéseit nem ismerve bár, fontos lehet az, amit Malcolm Gladwell Blink című könyvében ír az ilyen esetekről. A könyv a "nem gondolkozva születő döntések" helyességéről, az implicit és tudattalan döntési folyamatok előnyeiről szól. Ugyanakkor számos olyan esetet említ - és ezek között több rendőrökről szól - ahol a tudattalan döntések drámai, sőt tragikus eredményhez vezettek. Az egyik ilyen példa épp az autós üldözés, ahol az üldözők a hatalmas adrenalin sokktól, az életveszélytől, a drámai feszültségtől olyan tudatállapotba kerülnek (175 feletti szívveréssel), ami az agyközpont döntési részeinek összeomlásához vezet, a külvilág hangjai és így orientációs támpontjai megszűnnek, a fókusz beszűkül, a döntések előítélet alapúak lesznek és gyakran - mint vélhetően a magyar esetben is - tragédiához vezetnek. Az egyetlen lehetőség az "időnyerés" vagyis az üldözés végének, a megállás pillanatában az agynak tudatosan időt adni arra (ez pár másodperc), hogy visszanyerje tájékozódási képességét, visszakapcsoljanak a tudattalant is segítő agyi részek, és ezzel adjunk időt magunknak, hogy helyes döntéseket hozzunk. A másik lehetőség természetesen a gyakorlás, az olyan helyzetek mechanikus begyakorlása (és aztan e tanult folyamatok lépésről-lépésre történő elismétlése vészhelyzetben is), amelyekben akkor is működni tudunk, ha az agyunk nem mindenben engedelmeskedik.

Két érdekes szempontot ad Gladwell: az egyik, hogy tesztek és külső megfigyelés alapján a rendőrök hibárlanul és eljárásszerűen működnek a letartóztatás utáni pillanatokban, és 20% alatti eljárásteljesítés figyelhető meg a letartoztatás előtt pillanatokban (vagyis ekkor összevissza csinálnak mindent). Félek, itt is ez történhetett. Ebből az következik a magyar rendőrségre nézve is, hogy gyakran nem több pénzre, és különösen nem újabb börtönökre van szükség ahhoz, hogy nagyobb legyen a közbiztonság, hanem több gyakorlásra és több gondolkodásra. A másik, amit Gladwell említ, az az, hogy mindezen kutatások alapján Amerikában bevezették az egy rendőrös járőrszolgálatot (vagyis, hogy egy rendőr és nem kettő ül az autóban), és ezzel radikálisan csökkent az ilyen tragédiák száma. Ok: az egyedül lévő rendőr megfontoltabban cselekszik, kivár, tovább marad az őt védő rendőrautóban, mint, ha lenne társa, akivel "hamis" biztonságot adnak egymásnak.

 Immár itthon, de hát aligha kell mondani, hol jobb. Ezért kis emlékezés, és a szavak ereje után a képek élménye: http://picasaweb.google.hu/104136793207946408948/Gruzia#

Utolsó nap: lányok maradnak Tbilisziben strandolni, mi felkerekedünk, hogy megnézzünk egy másik Grúziát. Reggel még nagy az eltökéltség, hogy kipróbáljuk a marsrutkát (helyesírási kommentet [http://www.facebook.com/home.php#!/profile.php?id=808120969&v=wall&story_fbid=143813252296837&ref=notif¬if_t=share_comment] köszönöm), leintünk egy taxit, minimum huszonöt éves golf, elindulunk a masrutkaállomás felé, ám útközben elgyengülünk - csak kérdezzük meg az árat, miheztartás végett. 150 larival nyit a sofőr - a szállodában 220-at mondtak -, gyors alku, 130-ért mehetünk. Kiderül sofőrünkről, hogy Kazbeghiből származik, mindent ismer, ráadásul agrármérnök, kedves, értelmes ember, jó dolgunk lesz. Nekiindulunk a hegyeknek, lassan mászunk 2500 méterre és elénk tárul egy másik ország. Háromezer méteres hegyek körben, hatalmas tavak, szakadékok, csodálatos vegetáció, minden zöld, nem sziklás, hanem élő és gyönyörű. Közben az idő megváltozik, hűvös lesz, az út elgyengül, itt már simitás sem segít, vélhetően nem nyúltak hozzá azóta, hogy német hadifoglyokkal megépítették, és alagutakat csináltak hozzá. Hadifoglyok temetőjét is megtaláljuk, legtöbben odavesztek. Közben beérünk Grúzia síparadicsomába, bizonyos szögből nézve tiszta Ausztria, alpesi házak - már amelyik új -, felvonók a csúcsokon, közben persze elhagyott szovjet épületek, itt lehetne helisízni szinte mindenhol, utána folytatódik a csodálatos táj, majd benne egy szovjet kilátó, három méter magas félkör, szakadék fölé nyúlik, viszont az egyetlen a világon, ahova autóval is be lehet hajtani.

És akkor tovább Kazbeghibe [http://en.wikipedia.org/wiki/Stepantsminda], álmos és lepusztult hegyi falu, az utolsó az orosz határ előtt, a hotel előtt két szürke koca röfög csendesen, fölöttük nagy betűvel: internet connection. A főtéren egy angol dzsip, korábban láttunk két lengyel motorost és egy hős - láthatóan nyugati - kerékpárost. Ennyit a turizmusról. Mi megyünk tovább, megnézzük az orosz határt, grúzoknak zárva, csak örmény kamionok mennek át rajta, és néhány vízummal rendelkező orosz, a határ mellett közvetlenül új építésű kolostor néz bátran szemben Oroszországgal: ez a határ, eddig és ne tovább. A huszonöt éves golf, a német ipar dicsőségére remekül bírja, visszafordulunk, újra megcsodáljuk a természetet, pásztorokat, akik évszázadok óta élnek itt, ez az út lehetett az egyetlen keresztül a kaukázuson, régi elpusztult kastélyok, bástyák, őrtörnyok és templomok maradványai, legtöbbjük a negyedik századból - bárhol Európában erre önálló iparágat építenének. Újabb három óra alatt visszaérünk a nyárba, újra harminc fok, sofőrünk elvisz még minket enni egy helyi csodába, grúzok törzshelye egy hegyi patak mellett, már közel Tbiliszihez. A rendelés egyértelmű, saslik van, meg khinkali, lavas természetesen, vodkát minimum literes üvegben adják - mi most kihagyjuk -, bort ötliteresben, egy hatalmas téren műanyag asztaloknál nagy társaságok, és végre tósztot is látunk, hallunk, tényleg minden korty előtt, körben boldog családok és barátok esznek, isznak, tósztoznak. Fogalmunk sincs, honnan tudják, ki mit rendelt, sofőrünk bemondja egy pultnál, fizetünk, majd keresünk egy asztalt és várunk. Később megjön minden, kazbeghi sör, saslik remek papadicsomszósszal (paradicsom, paprika, kis hagyma, koriander), körülöttünk a hegyek, mellettünk tósztok, ez itt a világ, ennyi volt, ennyi van. Nem kevés.

Megyünk haza.    

 Reggel Ararát a szállodaszobából, hibátlan ébredés, séta a városon keresztül, hatalmas kínai piac, innen öltözködik a város, mellette stadion, kicsit szebb mint Puskás, pedig neki milyen jobb lába volt... Utána megszenvedés a hegyre, Jereván közepén hegyen emlékmű, nyilván mi vagyunk az egyetlenek, akik gyalog megyünk, de legalább fizikailag is megszenvedünk a lelkiekért.

Az örmény genocídium drámai elfeledett eseménye a világnak, 1915 és 1923 között másfél millió örmény kiirtása -éppenúgy iparilag és a helyi törökök támogató együttműködésével, mint a Holocaust, Attatürk támogatásával és Enver Pasa utasítására - drámai képek és a teljes világ tudomása mellett, persze nem előzmények nélkül, New York Times címoldalon, borzalmas szenvedés, megerőszakolt, éhező, deportált emberek, a múzeumban képek minderről, sok-sok mikrotörténet, családok, akik már nincsenek. Az 1967-es múzeum maga is zseniális építészetileg, emlékmű és emlékhely, kiállítótér a föld alatt, megrendítő és megdöbbentő, a végén az emlékezés csarnoka, mindez 1967-ben épült, százezeres tömegtüntetés hatására. Tudatlanságunk az égig nő, tankönyveinkben minderről semmi, és a múzeum nem kronológiát ad, ahogy várnánk, hanem arcbavág a szenvedés, az értelmetlenség, az abszurditás bemutatásával, nincs időrend, nem érdekesek a 1880-as évek pogromjai, a korai Adanai mészárlás - mint Kamenec Podolsk -, majd a törvényessé váló gyilkolás és kiírás a történelemből, később a gyilkolás és emberhiány tagadása török oldalon, felfoghatatlan és érthetetlen. Hitler mondása '939-ből - ...és ki emlékszik még az örményekre? - előkép a holocausthoz, borzalmas, szörnyű huszadik század. Mi emlékszünk és ők emlékeznek - április 24, 250 örmény értelmiségi kiirtásának napja '915-ben emléknap minden civilizált nemzetnél, Magyarországon nem, bárcsak -, érdemes lenne facebookon megpróbálni, megérné. 

És persze mindez után 70+ év szovjet uralom, előtte a török elnyomás, az örményeknek minden szenvedés megvolt, mit mondhatnánk, ma boldog emberek, csodás város, riszpekt a legkevesebb, amit mondhatunk. Szerénységre és miheztartásra int, ha saját szenvedéseinkről beszélünk, és ők boldogak, élő város, gyönyörű szövet, távol az Ararát, közelebb a csodálatos táj és kultúra. Örülök, hogy itt lehetek, tényleg.

Este vissza Tbiliszibe, szálloda a hegyoldalban, szemben a domb tetején évezredes templom, itt minden szerénységre int - kik vagyunk mi, miért vagyunk, hol vagyunk? -, ez a világ egyik közepe, főhajtás a csodálatos középázsiai kultúra és mindezek mellett a borzasztó szenvedés előtt, alázatot, hitet, belső meggyőződést tanulni érdemes, riszpekt ismét.

Vacsora persze ismét csodás, vodka megszépíti az emlékezést, kilátás a folyóra, hegyen minden kivilágítva, ez a kép lefényképezhetetlenül a miénk, bennünk van, ide kell jönni, látni kell.

Yerevan calling. Aki nem tudja, annak mondom -- hihetetlenül jó hely. Andrásék szerint kicsit Barcelona, ez talán túlzás, de semmi esetre sem abszurd összehasonlítás. Vannak persze izgalmak: Robi's Lonely Planet szerint ne bízz a hivatalosságban, bízz az utca emberében. Taxit leinteni, hosszú útra bérelni csak az utcán szabad, szállodában megkérdezni tilos. Reggel ez történt, gyors alku, majd irány Geghard [http://en.wikipedia.org/wiki/Geghard], viszonylag modern hely, a harmadik században éltek itt az első keresztények, a mai templom 1215-ben épült. Odavezető út csoda, hegyek, szakadékok, kis falvak, megcsodáljuk az Ararátot, út nem hibárlan, símítóbiznisz jól menne. Előzések eseménytelenek, sofőrünkkel számos nyelven beszélünk, de megértjük egymást.

Csak úgy mellékesen: a világ egyik legrégebbi kultúrájában vagyunk, Örményország elsőként vette föl a kereszténységet a negyedik században, nem a lakosság egy részét vesztették el az elmúlt évszázadokban, hanem a háromillió örmény mellett nyolcmillió él külföldön, szent hegyük és szimbolumuk, az Ararát Törökországban, akik 1915-ben kiirtottak 600 000 örményt, az évszázadok során hol szétosztották, hol felszabadították az országot, vagy egyszerűen csak elfoglalták, 80 év szovjet elnyomás, mellesleg Tbiliszi két évszázaddal ezelőtt még virágzó örmény kulturális központ volt, ők boldogak, fejlődnek -igaz, hogy kicvsit háborúznak Azerbajdzsánnal Karabahért -, csodálatos világ, természet, emberek, a város él, pörög, itt van rotácia, az már biztos.

Geghard után Garni [http://en.wikipedia.org/wiki/Garni], egy első századi római templom, fürdő, hihetetlen kilátás, persze könnyű sör az árnyékban, beszélgetés sofőrünkkel, immár barátunkkal. Jövedelme kb. 120e HUF havonta, kemény élet, kis gyereke van, imádja a hazáját, de nehezen boldogulnak. Megpróbálkozott Németországgal, nem sikerült, bízik benne, hogy nemsokára jobb lesz. Visszafelé a városba elmegyünk a helyi rózsadombra, kik laknak itt? - kérdezzük. Üzletemberek, parlamenti képviselők, kommunisták, a teljes maffia, mondja, érti a dörgést. Kis kanyarral elvisz magukhoz, kemény szocialista lakótelep, várjunk, mondja - beszalad és nyolchónapos kisfiával tér vissza. Tiszta apja, mondja: együtt nevetünk. 

Minden remény megvan, hogy ez - Grúziával együtt - a világ egyik legjobb helye legyen, ha már nem az.

Megyünk vacsorázni, egyetlen kérdésem magamhoz: mit tegyek, hogy ne egyek annyit? 

Kutaisiben igen kellemes délelőtt, előtte Giorgi homestay éjszaka+reggeli amint az várható volt nagyon kellemes, bár Andráséknál a műszálas ágynemű okozott némi álmatlanságot. Robi's Lonely Planet azt tanácsolja, hogy ha valaki Giorgi-hoz vetődik, akkor ne a bejárattal szembeni, hanem az oldalsó szobát válassza, ott csak matracügyi nehézségek vannak, de alapvetően cool hely. Reggeli hibátlan, vettünk hozzá kaukázusi kefírt - hol máshol? - de egyáltalán nem volt szénsavas, vélhetően valahol át vagyunk verve. Délelőtt Kutaisi, kávézás a belvárosban, lanovka a hegyre - lanovkasofőr nagyon örült magyarságunknak: Ikarus, Ikarus, hajtogatta -, majd újabb meglepetés off-Lonely Planet: hegytetőn vidámpark, könnyű dodzsemezés után remek ebéd egy grilles helyen, szokásos helyi nyelvű étlap, ezúttal saslik, khinkali, dinnye, chacha persze.

Taxi vár kettőkor, indulás Tbiliszibe, alig 4 óra tömény életveszély, előzéstechnikailag dráma, út szintén, amúgy gyönyörű táj és igazi poszt-szovjet vidék, mérhetetlenül lepattant gyárak, vonat, igazi látható szegénység, közben persze megálláskor tömény kedvesség, a drámai előzések kapcsán nagy együttműködés, mindenki húzódik, ahova tud. Rendes magyar ember ilyenkor dudál, villog és marad az út közepén, itt mindenki ismeri a közös szabályokat: működik. Gori mellett csak el, Sztálin szobor ledöntve, rendszerváltás itt is, forradalom szinte, csak Papcsák úr hiányzik [http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/07/15/halallista_keszult_az_mnv-nel/], talán örömmel fogadnák, megkérdem majd valahol van-e neki hely. Tbiliszibe megérkezni szívet melengető, (meg)ismerjük a várost, ez melengeti szívünket, szinte hazaérünk, aztán persze tovább.

Rövid repülés Jerevánba, vízum, majd irány a város. Erős poszt-szovjet beütés, autóparkcsere alig-alig, amúgy tervezett város - még a szovjet korszak elején helyi nagyság - Alexander Tamanian [http://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Tamanian] tervezte, neki se könnyű, történelmi emlékek kampo, ehelyett szerinte modern város, kinda szép körút, kisebbfajta birodalmi tudat, éjszaka nagy élet. Újabb meglepetés, vacsorázni indulunk, Caucasus nevű helyi vendéglő sétatávolságra szállodától - Ani Palace, igazi szovmodern -, zseniális kaja. Kérjük a szokásos kaukázusi startereket, oliva, padlizsán, khinkali, majd a főételek bárány saslik és a legzseniálisabb: szív, máj, tüdő ragú: hagyma dinsztelve, kis paprika, só, bors, lágyan főzve kevés folyadékban, majd rengeteg koriander. Alig van szó, grúz borok, helyi gyümölcsvodka, has tele, Jereván csodálatos.  

 Nekiindultunk a nagykalandnak: masrutkával Batumiból Kutaisiba. Előbb persze taxi a szállodánál, kis merci hosszú élete során sok mindent látott már, befészkelődés, majd a hirtelen ötlet a lányoktól: mi lenne, ha megkérdeznénk, mennyiért visz el Kutaisiba. Rövid alku – nem voltunk jó helyzetben Andrással, hisz a döntés már megszületett -, irány taxival, masrutka marad. Az persze kicsit minket is elbizonytalanított, hogy a Ford Tranzit masrutkába épp 200-an szálltak föl, egyiküknél egy komplett PC – András szerint korai GPS, még a fejletlenebbek közül –, maradt a taxi. Sofőrünk a nagy lehetőségtől felbátorodott, s bár az utak és előzéstechnikai képzettsége ezt nem indokolták, jelentősebb sebességre kapcsolt. Nekünk nem maradt más, egy-egy korty vodka a tartalékból, egymás és az ülés markolászása, néha szemben egy kamion emelkedőn, hajtűkanyarban, de látszik nem először csinálta meg az utat, és a mi jelenlétünk a bizonyíték, hogy mindig sikerrel visszatért szeretteihez. Kb. 100 km és két óra után álltunk meg először az út mentén, nagy lelkesültség, mindent el akartak adni, ami volt – mi ellenálltunk. Tovább Kutaisiba, újabb órák, amúgy gyönyörű tájakon, jól karbantartott házak és falvak között, nagyobbrészt jobb állapotban, mint a magyar vidék, nyomor nem látszik, sőt, inkább csendes közép-lét, néha jólét, alig van szovjet érából származó autó, vegyesen jobb és balkormányos viszonylag új dzsippek, ezt persze az utak állapota indokolja. Láttam már ezt Kazahsztánban is, a magánimport nem válogat, Japántól Németországig jön autóban minden, szépkorukat az aútók kellemes mediterrán környezetben töltik.

Kutaisi érdekes, egy rossz állapotú Toscana, hegyek, dombok között, ugyanaz a mediterrán, kissé trópusi hangulat, mondhatatlan korú – háromszáz és ötven között bármi – balkonos házak, mosolygós emberek. Itt igazi bekpekkerlét, Georgi’s homestay fenn a hegyen, Georgi vár, lelkes, körbemutat, igen ő is itt lakik, együtt eszünk, iszunk majd. Georgi itt végzett egyetemet, jelenleg a Motorolánál dolgozik, kiválóan beszél angolul és jól ismeri Kutaisi-t. Itt egy kicsit fesleni kezd a Lonely Planet szövete, kiderül, a Lonely Planetesek is nála laknak, háromévente jönnek, szállásért, kajáért elhallgatják Georgi beszámolóját a városról, majd odébbállnak. Ezért némileg mi is szívóágra kerültünk, végigjártuk a három említett vendéglőt – megszűnt, valójában nem is vendéglő, és egy kifőzde, pizzával. Sebaj, ékes orosz nyelvtudásunkkal tájékozódunk, előbb persze irány a piac – úgy tűnik Kutaisiban mindenki vagy taxis vagy paradicsomot és uborkát árul a piacon – zseniális, helyi, van minden, Jabulanitól pacalig, utána séta a főtéren, kissé kihalt, merre a pörgés kérdezzük magunktól? András már indul is megkérdezni – Ggye rotacia? -, ám rálelünk egy Benetton boltra, ez megnyugtatja a kedélyeket.Utána vendéglőkeresés, nincs, bezárt, nem is volt, de ha jót akarunk enni, menjünk az Imperiálba, tanácsolja egy helyi erő. Irány a taxi, ablak kissé spidermen-es, visszapillantó nincs, hosszú út, 2 lariban (240 HUF) megállapodunk, tényleg elvisz messze, majd megáll egy tegnap épült kastély előtt, timpanon, nagy kert, márványok mindenütt, belépünk és feltárul a grúz valóság. Boldog emberek buliznak, mi valakit kérdezünk, lehet-e enni, persze,vendéget nem zavarunk el, épp egy születésnap, ha akarunk táncolunk – ez külön vonzó nekem -, amúgy „különterem”, kinyit, megterít, étlap – grúzul, ami nem sokat segít -, ékes orosz és grúztudásunkkal: jázik, salat, saslik, vodka természetesen, málenkij (ez fél literre sikerült), barbidzsani (padlizsán – ez könnyű), hrén nincs – köszönöm a kommentet a facebookról –, szir – pillanatok alatt terülj-terülj asztalkám, csodálatos kaja, a második legjobb – Batumi után -, amit itt ettünk, utána még marozs, majd szuszogás, számla, nem hiszünk a szemünknek, 61 lari, talán 7000 HUF, degeszre ettük magunkat. Tánc elmarad, ám jön értünk taxi, ezúttal Grúzia legintrovertáltabb sofőrje, vélhetően ő a taxisok doyenje, a grúz taxiszövetség tiszteletbeli elnöke, nem kapkod, viszont nem is beszél vagy mozog, néha ránézünk, hogy él-e, élnie kell, mert a gázt nyomja finoman, megérkezünk a hegyre, pénzt leszámoljuk, többször kérdezzük, ok?, semmi mozdulat, ez a hosszú élet titka, ökonomikusan élni.

Este még kapunk kóstolót Giorgi borából, gyümölcsös, félédes vörös, egynek jó, csend, hegyek, néha egy-egy volga föl a hegyre, amúgy homestay, mint zimmer feri mindenütt, jó.   

 Kihasználom a luxusbekpekkerség értékeit, van internet és légkondi, így a blogírás feltételei adottak. Tegnap körséta a városban, hihetetlen fejlesztések: minimálprojektek, mint az utcakő és burkolatok, a tizenkilencedik századvégi épületek felújítása mellett drámai ingatlanberuházások, a parton egy washingtoni építésziroda által tervezett, osztrák tulajdonban lévő, török kivitelező által épített megaresort, hullámot formáló épület, képeken gyönyörűnek látszik.  Van a városirányítás részéről - mármint Batumiban - hosszútávú gondolkodás, a leendő szálloda előtt a közinfrastruktúra már kiépített, lámpák, kis pálmák elültetve a leendő boardwalk mellett. Érdemes lesz visszajönni tíz év múlva. Közben persze még albánia is itt van, a helyiek a kis lepukkant kikötő mellett fürdőznek, nagy betontömbökről ugrálnak a gyerkőcök, felnőttek a bakon álló elhagyatott Lada árnyékában ejtőznek, szétesőfélben lévő lakókocsiból osztják a chachát és a helyi sört, múlt és jövő egyben.

Végre megtanultuk mi a köszönöm - madluba - szép szó, el is gondolkoztunk kinek melyik a legszebb külföldi szava. Épp naplementét néztünk egy teraszon, így Kriszta a Götterdämmerungot javasolta, nekem örök kedvencem a Vergangenheitsbewältigung, András - focivb, ugye - citta del capo, míg Marossy Kriszta a magyar lány: a legszebb mégiscsak a vajassütemény. A helyi szavak között aligha lehet keresgélni, elolvasni se tudjuk persze - hihetetlen, hogy a grúzok török hódoltság, szovjet megszállás ellenére megőrizték saját írásképüket -, a mássalhangzók viszonylagos túlcsordulása nemigen teszi lehetővé a mi hangképző szerveinkkel, hogy beszálljunk a közbeszédbe. 

Amúgy béke és nyugalom, rá is szóltam magamra, mikor sokat emaileztem a medence partjáról, hogy hagyjam már abba, hisz szabadságon vagyok. Ám épp ekkor értem Seth Godin [http://www.ted.com/talks/lang/eng/seth_godin_on_the_tribes_we_lead.html] Tribes című könyvében az alábbi részhez, ez is egy "idea worth spreading", úgyhogy idemásolom:

"It's four am and I can't sleep. So I am sitting in the lobby of a hotel in Jamaica, checking my emails. A couple walks by, obviously on their way to bed [...] < Isn't that sad? That guy comes hereon vacation and he is stuck checking his email. He can't even enjoy his two weeks off.> I think the real question - the one they probably wouldn't want to answer - was, < Isn't it sad that we have a job where we spend two weeks avoiding the stuff we have to do fifty weeks a year?>" Hát így.

Este persze a szokásos vacsora, ezúttal kis kompromisszumot kötve a turistico tengerparti naplemente és az autentikus kaja között, kis vita a számlával, András - a vodka segíti a nyelvi képességeket - "kalkulata jiso raz", ám sajnos csökkenti a matematikaiakat, így fizettünk mint az egyszeri orosz turista, ezzel is harcolva a megszállás ellen.

Ma újabb kísérlet: masrutkával Kutaisiba, két és fél óra út a hegyeken keresztül, majd Giorginál - from Lonely Planet - reménykedünk egy homestayben, meglátjuk. 

 Továbbra is van élet az EU-n kívül: most épp Batumi, a Fekete tenger partján, apró üdülőváros, partisétány, kövespart, hotel Inturist -- valaha katedrális volt, aztán úgy alakult, hogy Sztálin lerombolta és '36 óta szálloda. Sztálinból itt mára a múzeum maradt, 1904-ben élt itt egy évig, és - a legendárium szerint -- a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a helyi azbesztmunkásokon tesztelte: emlékeznek rá. A helyben van valami abbázia fíling, közben meg albánia és dubai között félúton, építkezés mindenütt, meg a legszebb épületek között legdurvább panel, két lépésre a tengerparton már jelentősebb szegénység -- ok ez Törökországban is így van. Tegnap nagykaland: átvergődtük magunkat a városon, hogy Lonely Planet-et követve a legjobb helyi vendéglőbe menjünk, és tényleg. Tulaj ajtóban köszönt: "no problem" (hisz ebben az évben mi vagyunk az első turista), és még hozzáteszi: super gosti -- jó kiszolgálásra számíthatunk. Kaja isteni, padlizsán, kebab, töltött tészta, saláták, saslik, hozzá vodka (menüt kiszótáraztuk, csak grúzul, meg oroszul volt, sokév tanulás nem sokat segített) -- malenkijt kértünk, így  csak kétdekás üveget hoztak, szomszéd asztalnál literesből nyomták. András revelációja rendelés közben -- vajon mi lehet a főtt nyelv? -- beszarsz mondja: "jázik", mint a "ruszkij jázik" -- megrendeljük, isteni, puha, csípős paradicsomszósszal (szótárunkban nincs torma). Közben nyolcvanas évek zenéje szól, hihetetlenül kedves mindenki, az Opus zenekar nevén sokáig gondolkozunk, de a vodka segíti az emlékezést. Utána tenger, majd a helyi Che Gevara csajokkal körülvéve, biztonsági őr el akarja kergetni, de mi nem hagyjuk, eltapsoljuk onnan, Che pedig tiszteletünkre a "No woman, no cry-t" játsza, elismerése a társaság legszebb lányának szerelme -- itt tényleg lehet és érdemes élni, majd mesélünk lányainknak, ahogy Batumiban ültünk a tengerparton, hallgattuk a hullámok csobogását, kétdecis üvegből ittuk a vodkát és barátai voltunk mindenkinek.

Mellesleg itt, Batumiban a Grúz alkotmánybíróság -- nyilván rendesen választják, nem úgy mint majd otthon -- Kósa képviselő javaslata otthon persze megbukott a közintézmények vidékiesítéséről. Ebben is lehet példát venni, Grúzia nyilván messze, idáig nem terjed a szemhatár, ott van viszont Csehország, Legfelsőbb Bíróság Brünnben, Alkormánybíróság Osztravában, ha jól emlékszem, Versenyhivatal is vidéken. Lehet így is.

Ja: negyven fok árnyékban, fröccs jó, nincs miért aggódni. 

 Az van, hogy itt: jó. Kaja, italok elsőrangú, Léderer nem is mondta, hogy csodálatos fekvésű város, domboldalon erőd, benne

 templom, ma épp - hisz vasárnap - istentisztelet - külön erre szakosodott taxis viszi fel az embereket. Nyilván kocsiban kevés kilométer, ha majd eladja, úgy hirdeti, "csak templomba jártam vele" - ez valójában Wiszkidenszky András poénja, egyszerűen elloptam -, igaz, hogy templom egy 80%-os emelkedőn van felfelé, földút, szakadékok benne, lengéscsillapítót naponta kell cserélni. Grúzia infrasturkturálisan Bulgária és Törökország határán, kajailag legjobb mediteráneum, sok kiülős hely, még több templom, két zsinagóga (a nagyobbikat 1904-ben építették, még kb. ötezer zsidó van, többiek jól kivándoroltak Izraelbe a hetvenes években).

Orosztudásunk csekélyke, grúz betűket nem ismerjük, így tájékozódási képességünk elsősorban vizuális, de az is elég. Néha térképnézegetés közben odalép valaki, legutóbb két rendőr, és jó angolsággal segítséget ajánl -- tiszta skandinávia. Meccseket kivetítőn, hangoskodva, mohito és hatalmas szöcskék között, meleg komoly, alig több mint 45 fok árnyékban. Ásványvíz sós, ez volt Lenin kedvenc itala, én azért a chachát jobban szeretem (60 fokos pálesz, a tölgyfahordós különösen jó). Fröccsöt nehéz elmagyarázni, nomeg, hogy ne a sós vizet hozzák hozzá, de már megy, úgyhogy az élet kerek, otthon messze és ez jó így. Valakinek szabadnak is kell maradni, mint a szöcske :)  

 nálam legalábbis. Tehát kis szünet a blogírásban, meglátogatom Grúziát és Örményországot, megízlelem a szabadság levegőjét :) Majd írok.

Ez most itten klasszikus blogbejegyzés, semmi politika, inkább magánközlét. Életem első vitorlásversenye véget ért. Kicsit idő előtt, kicsit drámaian, de hősies küzdelemben. A verseny hetekkel ezelőtt kezdődött és hatodik csapattagként asszisztensem és irodavezetőnk, Réka érdeme, hogy a versenyrészvétel egyáltalán összejött – ezer papír, szervezés, keverés-kavarás után – érkeztünk meg a füredi kikötőbe csütörtök este. A csütörtöki vitorlázás és csapatépítés – a fedélzeten három ős-kékszalagossal (barátaim, a Horváth testvérek korábban egy 70-es cirkálón versenyeztek, míg Zolnai Gyuri barátom a moszkvai GE Bank vezére általában Asso-val indul, Ron pedig a navyblue-tól a tengerek nagy ismerője, vagyis itt is érvényesült régi elvem, hogy csak nálam jobbakkal érdemes kapitányként versenyezni) – már jelezte, kemény versenynek nézünk elébe, ugyanis a vitorlázás egy fontos kelléke, a szél hiányzott. Elsőrangú helyet kaptunk Füreden, mellettünk egy 40-es katamaránnal és az egyik Liberával – minden jó startot ígért. Nyolckor kinn voltunk a vízen – három napi élelem és italtartalékkal – taktikát egyeztetünk, sőt, a kis spinakkerünk helyett még Zolnai Gyuri utolsó pillanatos telefonálásának eredményeképp az egyik Asso-ról átdobták nekünk az ő hatalmas spinakkerüket. Taktikánk az volt, hogy partközelből indulunk, felkreuzolunk és tóközépről támadjuk a kenesei bóját, abban bízva, hogy ha valahol lesz szél, az csakis a tó közepe felől jöhet. 9-kor elstartoltunk, rövid ideig az első tízben, majd egy fordulóval keresztbe indultunk a mezőny előtt. Röviden mondom: hiba volt. Legbelül haladtunk, szépen csúsztunk vissza, szél egy szál sem, 40 fok viszont igen, de lelkesek voltunk, bíztunk taktikánkban – stratégaként én erősködtem, hogy stratégiát nem váltunk, hanem hiszünk benne – és haladtunk vesztünk felé. A szél persze a part felől jött, a mezőny jól elhúzott mellettünk, 4 felé értünk Kenesére a bójához – szélben Füred-Kenese kb. 3 óra, ez most 7 órába telt –, ahol persze a fiúk rutinja segített, hogy legálabb három hajót lenyomjunk (ezzel biztosan bekerülve az első hatszázba). Kérlelhetetlen lelkesedéssel sodródtunk tovább Siófok felé, újabb órák a tűző napon, még mindig remény, ezúttal jó takkon, kb. 100 helyet hoztunk a mezőnyön, Siófoknál forduló, este 6 felé vagyunk, irány Tihany. Körülöttünk kb. 200 reménytelen hajó, közben sokakkal telefonkapcsolatban, barátaink valamivel előttünk, más barátaink Tihanyhoz közeledve egy gyors Nauticon, az Asso-k ekkor haladnak át a szoroson, a vezető katamarán most indul vissza Keszthelyről. Közben a mezőny egyre fogy, körülöttünk is sokan adják föl, mi elhatározzuk: kitartunk. 8 körül sms: Nauticos barátaink feladták, nem látnak reményt, hogy 48 óra alatt befutnak. Mi is elgondolkozunk – egyeztetés a még versenyben lévő ismerősökkel – ők már közel Tihanyhoz. Sebaj, jön egy erősebb hátszél bríz, spinakker föl, hirtelen 3 csomóval száguldunk. A spi-t jókor húztuk, újabb hajókat hagyunk el, már látjuk a tihanyi kikötő fényeit. Visszatér a lelkesedés, a hátszél átránt minket a szoroson, a túlsó medencében a hajnali széllel száguldunk majd. És tízkor elhal a szél, helyére százezer szúnyog érkezik, a víz tükörsima, kb. száz hajóval együtt sodródunk ide-oda, Tihany semmit nem közeledik, állunk reménytelenül. Itt nem segít sem a felelős magatartás, sem a reputáció, nincs brand, lobbizni nem lehet: a szél az úr. Ő dönt, mi a nagy eszünkkel, rengeteg szendvicsünkkel kis, jelentéktelen és tehetetlen pont vagyunk a végtelenségben. Egyre többen kapcsolnak motort, mi ülünk, csapkodjuk magunkat, éjfél, reménység, reménytelenség váltakozik. Szél nincs. Ekkor Ron gyors fejszámolása: ha eddig 15 óra alatt tettük meg az út egyharmadát, reggelre sem leszünk túl Tihanyon, onnan még az út kétharmada hátra: nincs esélyünk negyvennyolc óra alatt beérni – ez a szintidő. Szomorú döntés: vége. Motor, forduló, pár perccel éjfél után irány Aliga. Körülöttünk még néhányan kitartanak, mi telefonálunk a versenyirodára, már több mint 200-an adták föl. Fél háromra érünk vissza, közben beszélünk még barátokkal, ők fél kettőig bírták. A győztes ekkor ér be, a rekord ’55 óta 10 óra 40 perc, ezúttal a világbajnok 40-es katamarán közel 17 óra alatt csinálja meg. 632 indulóból negyvennyolc óra alatt 238-an értek be. Mi 239-ikek lettünk. Kb :)