brbeszél

Nemrégen jelent meg a Forbes listája a különböző országokban élők boldogságáról [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.html]. Nincs benne meglepetés, Magyarország 103. helyen, Kirgizisztán, Azerbajdzsán, Albánia mellett. Az összes környékbéli ország jóval előttünk. Mindez nem gazdagság, nem fejlettség, nem demokrácia, nem jövőképfüggő. Nincs semmi "valóságalapja": nem attól függ, mennyi pénzünk, milyen életkörülményeink vagy -kilátásaink vannak. Vagy nagyonis valóságos, hisz ez mutatja igazán saját társadalmi valóságunkat.

Miközben épp a "Nemzeti Együtműködés Rendszerét" építik, az ok -- szerintem -- az együttműködés és a közösségi szolidaritás teljes hiánya. Egyszerű dolgokról van szó: az utakon való viselkedés jó indikátor. Azért előz valaki az autópályán dugóban a leállósávon, mert azt gondolja, hogy nekem előre kell jutnom, mások nem érdekelnek. Azért nem áll meg senki a zebrán átigyekvő gyalogos előtt, mert az autós azt gondolja, én vagyok az erősebb, én sietek, nekem jogom van menni. Magyarországon dugóban nem működik a "zippzár elv", egy megy, egy besorol, mert aki a főáramban van, azt gondolja, neki már joga és lehetősége haladni. Hiányzik az a képesség, mely el tudja képzelni, hogy én is lehetek a másik helyzetében, ezért - ha előnyöm van, lemondok róla, mert bízhatok abban, hogy más is ezt teszi majd. Ha nincs előnyöm, akkor nyugodt vagyok, hisz bízhatok abban, hogy valaki majd lemond az előnyéről a javamra, mert tudja, máskor majd ő kerül hasonló helyzetbe. Nincs közösségi szolidaritás, akin segítenek, az utána nem segít a másikon, hisz a segítség neki "járt", ezt nem kell viszonoznia. Nem is lehet, hisz hiányzik a tudat, hogy a biztonságot, a boldogságot, a szabadságot nem más - az állam, a hatalom, az intézmények -, hanem mi magunk - a bátor és szolidáris, szilárd értékviláűggal rendelkező én - teremtjük. Hiányzik az, amit Marcell Mauss francia szociológus a harmincas években rögzített maori törzseknél: az a felismerés, hogy nem azért érdemes ajándékot/hozzájárulást vinni a közös étkezéshez a közösség egy másik tagjának, mert az majd közvetlenül nekünk viszonozza, hanem azért, mert az majd másnak ad ajándékot, és ez előbb-utóbb visszaér hozzám, és ez építi fel a közösséget, mint hálózatot [http://en.wikipedia.org/wiki/The_Gift_%28book%29].

Hiányzik a közösségi és egyéni elismerés kultúrája - a valós teljesítményt értékelni és elismerni tudó közösségi tudás -, hiányzik a szilárd közösségi értékvilágon alapuló önálló véleménynyilvánítás bátorsága. Mindez széttépi a közösségi összetartás szövetét, ez pedig növeli az egyéni szorongást. Vagyis a közösségi összetartozás nyújtotta enyéni biztonság és az ezen alapuló boldogság helyett az egyéni "angst" az úr. Bizonytalanság, idegesség, jöjjön valaki, aki megvéd. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

Ez a lista együtt értelmezendő a Tárki World Value Survey eredményével, mely Magyarországnak a nyugati útról (nyitott és szekuláris, magabiztos és non-autoriter) való fokozatos és folyamatos letérését mutatja [http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf].

A boldogsághiány következmény, az értékvilág romlása, a közösség végletes roncsolódása az ok. Ma úgy tűnik, a közösségben nemigen bízhatunk, marad az, amit Bibó a szabadság kis köreinek nevezett, már ha marad. Mert ez sem lesz magától, rajtunk múlik, mennyit őrzünk vagy teremtünk meg magunknak.

Az elmúlt napokban egy autós üldözés közben meghalt egy rendőr [http://index.hu/bulvar/2010/07/23/halalra_gazoltak_egy_rendort_budapesten/] A konkrét eset pontos történéseit nem ismerve bár, fontos lehet az, amit Malcolm Gladwell Blink című könyvében ír az ilyen esetekről. A könyv a "nem gondolkozva születő döntések" helyességéről, az implicit és tudattalan döntési folyamatok előnyeiről szól. Ugyanakkor számos olyan esetet említ - és ezek között több rendőrökről szól - ahol a tudattalan döntések drámai, sőt tragikus eredményhez vezettek. Az egyik ilyen példa épp az autós üldözés, ahol az üldözők a hatalmas adrenalin sokktól, az életveszélytől, a drámai feszültségtől olyan tudatállapotba kerülnek (175 feletti szívveréssel), ami az agyközpont döntési részeinek összeomlásához vezet, a külvilág hangjai és így orientációs támpontjai megszűnnek, a fókusz beszűkül, a döntések előítélet alapúak lesznek és gyakran - mint vélhetően a magyar esetben is - tragédiához vezetnek. Az egyetlen lehetőség az "időnyerés" vagyis az üldözés végének, a megállás pillanatában az agynak tudatosan időt adni arra (ez pár másodperc), hogy visszanyerje tájékozódási képességét, visszakapcsoljanak a tudattalant is segítő agyi részek, és ezzel adjunk időt magunknak, hogy helyes döntéseket hozzunk. A másik lehetőség természetesen a gyakorlás, az olyan helyzetek mechanikus begyakorlása (és aztan e tanult folyamatok lépésről-lépésre történő elismétlése vészhelyzetben is), amelyekben akkor is működni tudunk, ha az agyunk nem mindenben engedelmeskedik.

Két érdekes szempontot ad Gladwell: az egyik, hogy tesztek és külső megfigyelés alapján a rendőrök hibárlanul és eljárásszerűen működnek a letartóztatás utáni pillanatokban, és 20% alatti eljárásteljesítés figyelhető meg a letartoztatás előtt pillanatokban (vagyis ekkor összevissza csinálnak mindent). Félek, itt is ez történhetett. Ebből az következik a magyar rendőrségre nézve is, hogy gyakran nem több pénzre, és különösen nem újabb börtönökre van szükség ahhoz, hogy nagyobb legyen a közbiztonság, hanem több gyakorlásra és több gondolkodásra. A másik, amit Gladwell említ, az az, hogy mindezen kutatások alapján Amerikában bevezették az egy rendőrös járőrszolgálatot (vagyis, hogy egy rendőr és nem kettő ül az autóban), és ezzel radikálisan csökkent az ilyen tragédiák száma. Ok: az egyedül lévő rendőr megfontoltabban cselekszik, kivár, tovább marad az őt védő rendőrautóban, mint, ha lenne társa, akivel "hamis" biztonságot adnak egymásnak.