brbeszél

Mikor Ösztreicher József huszonnyolc évesen, 1870-ben beleszeretett Berger Linába, még nem tudta, mi minden vár rájuk az elkövetkező száz esztendőben. Két leánygyermeküket tisztességben és szegénységben nevelték és komoly fiatalemberekhez adták hozzá. Sarolta Braun Simonhoz ment hozzá, ki később kis divatáru-boltot nyitott Győrött, a főutca mellett. Janka, a fiatalabb Ösztreicher lány Steiner Árminhoz ment hozzá, aki szintén Győrben lett kereskedő. A századforduló gyarapodást hozott a családnak, Saroltának hat gyermeke született, míg Janka megelégedett kettővel. Imre ’904-ben, Rózsi pedig ’912-ben látta meg a napvilágot. Imre bohém ember volt, a hagyomány tisztelete helyett a szíve vezette, így a családból először nem zsidó lányt hozott a házhoz. Hlavati Erikával közös gyermekük, a kis Steiner Imre ’31-ben született, ám a döntés Imrét eltávolította a családtól. Más szokások voltak akkoriban. Az unokatestvérek közül Braun Jenő még a harmincas évek elején Lugosra költözött, Lajos pedig Pestre ment a szociáldemokrácia ügyéért harcolni. Az üldözés mégis összehozta a családot, hisz a Győrött maradtak együtt kerültek gettóba, majd onnan hurcolták el őket, többnyire Auschwitzba. S bár Erika a gettót elkerülte, a gyerek Imrét pedig a család Pestre küldte, Steiner Imre nem kerülhette el sorsát. József és Lina ekkor már nem éltek, Simon és Sarolta, valamint Janka és Ármin, valamint a győri gyerekek – Steinerek és Braunok –, és unokák mind koncentrációs táborba kerültek, ahonnan csak Steiner Rózsi és Perl Miklós, Braun Janka kamasz fia jött vissza. Miklós Jenőhöz került Lugosra, míg az még a háború előtt megözvegyült Rózsi Pestre költözött, hisz Győrött nem maradt senki és semmi. Testvére fiát, Imrét magához vette, és – míg a fiatalember a Műegyetemet végezte az ötvenes években –, varrónőként dolgozott egy kis üzemben és kereste meg a kettőjükre valót. Rózsi szabadulni akart a múlttól, Imrét – aki bátyjára emlékeztette – Ferencnek nevezte el. A negyedik generáció különböző utakon indult. Braun Jenő fia, Tibor tudós lett és bár a vallástól eltávolodott, a hagyományt őrizte, Miklós, Janka fia nagytermészetű élet után a vallás felé fordult, és a temesvári hitközségben dolgozott, míg Feri messze került a hagyománytól. Az egyetem idején népi táncolt, s itt ismerkedett össze Terivel, akivel közös életet terveztek. Feri úgy érezte révbe ért. Ám Teri nem egészen így gondolta és egy napon inkább egy tanárával kötötte össze életét a szociológia karon, Feri pedig maradt Rózsival a Bajcsy Zsilinszky úti kétszobás lakásban. A Steinerek története – épp száz évvel József és Lina szerelme után – akkor ért véget, mikor Feri úgy döntött, apja nevét végleg elhagyva Sátorira magyarosít, hogy megfeleljen új jövendőbelije, Lenke elvárásainak.

 Gerényi Tibor negyven évesen találta meg otthonát a revük világában. Weisz Olgával való találkozása ’44-ben valószerűtlen volt, de akkortájt nem ez volt az egyetlen, ami valószerűtlen volt a világban. A háború, deportálások közepette szeretett bele a pesti éjszaka hercegnőjébe, aki dobosként és táncosnőként is ismert és elismert volt. Így még ’45-ben elvált feleségétől és Olgával kötötte össze az életét. De hosszú út vezetett idáig. Kassán született és Bártfán nevelkedett, majd – apja, Gerényi Jónás nyomdokába lépve – bátyjával együtt jött Pestre a húszas évek elején, hogy megkezdje a jogi egyetemet. Lóránd, a legidősebb testvér ’27-ben agyhártyagyulladásban meghalt, így egyedül marad a nagyvárosban. Nővére, anyai nagybátyjuk, Klein Viktor textilgyáros közvetítésével kerül Temesvárra, ahol beleszeret a gyárban dolgozó ígéretes focikapusba. Az egyedüllétet oldandó első feleségét – Erzsit – még Bártfáról választja, ám az éjszaka nagy kihívás és Tibor nem tud, s nem is akar ellenállni. Jogászként biztos egzisztenciával rendelkezik, kalandvágya nem csak a könnyűvérű hölgyek, hanem a dalszövegek és egyéb könnyebb műfajok irányába is nyitottá teszi. Állandó tag a FÉSZEK-ben, kettős életet él, nappal elismert jogász, éjszaka a csepűrágók barátja, néha szponzora. A deportálások, a gettó ebben is szünetet rendel, családját – Klára kivételével – Auschwitzba deportálják, ahonnan még érkezik ál-levelezőlap azzal, hogy az idő szép – a többi azonban néma csend. Az üldözést a gettóban bujkálva vészeli át, ám még húga, Klára is nyomát veszti. Így ’45-ben Klára a hódító szovjet csapatokból bérel némi készpénzért alkalmi fuvarost és egy teherautóval Pestre hajtat, hogy megkeresse Tibort. Tibor tudott élni, így Klára Tibort sokféleképp felszabadulva már Olga karjában találja meg. A rendszerváltás sem zavarja, szlovák nyelvtudását használva azonmód orosztanárnak áll, így a rendszer is befogadja, az éjszakát is finanszírozni tudja. Hamarost visszatér korábbi életéhez, nappal az Alkotmány utcában ügyvéd, éjszaka Szenes Iván és mások szerzőtársa, verseket ír szép és még szebb hölgyekhez, sőt a hetvenes években egy krimivel is megpróbálkozik, ami Olga revükalandjainak színhelyén, Egyiptomban játszódik. Dalszerzői karrierjénél ügyvédsége sikeresebb, az ötvenes-hatvanas években sikerrel képviseli a szilikózis miatt leszázalékolt bányászokat a szocialista állammal szemben, az 50%-os sikerdíjak jómódot és további éjszakákat eredményeznek. Olgától hetvenöt évesen, ’79-ben elválik, hogy új kalandokat keressen és találjon. A szerelem nyolcvan évesen is megtalálja, halála méltó volt életéhez. Utolsó éveit egy ifjú színésznő, Marsek Gabi karjaiban töltötte, kinek méltó jutalma az örökség, Tiboré pedig az igaz és önzetlen szerelem volt. Ő legalábbis így hitte, s ez a lélek békéjéhez egy hosszú élet után épp elég volt.

Friedmann Zsiga és Erzsi találkozása valószerűtlen volt. Zsiga textiles, Erzsi dolgozó nő volt, kis üzletet vitt, mely fogtechnikai kellékeket árult. Friedmann Lipót, a kiszetói pék és Schlinger Riza gyermekei a huszas években költöztek Lugosra és ott keresték a boldogulásukat. A gyerekek biztos egzisztenciát kaptak. Miután Zsiga testvérei, Etus és Celus életét biztonságban tudta, a harmincas évek elején újdonsült feleségével Lugosról Kolozsvárra költozött, a nagy lugosi textilgyárnak lett egész Erdélyt felölelő kereskedelmi megbízottja. A gyár és az erdélyi kereskedés is jól ment, fogytak a pamutruhák, Zsiga pedig hatalmas villát épített Kolozsvárott, a keresztény temető mellett. A túlvilág látványa nem zavarta, hisz a telek szép és olcsó volt. Zsiga gyakran látogatott haza Lugosra, ahol az unokatestvérek, Tibor – Celus és Jenő fia –, valamint Zsiga gyerekei, Jancsi és András a gyár udvarán önfeledten játszottak együtt. A brünniek – Árpád gyerekei, a később Mauthausenben elpusztult Robi és Alíz – ritkán jöttek, így a gyerekbarátság inkább a három fiú unokatestvérnél vált szorossá. A harmincas években minden boldognak tűnt, sofőr vitte, hozta őket saját autójukon, Vida bácsi, a lugosi sofőr gyakran ment értük a Bega parti strandra egy-egy szép nap végén. Az idilli évek véget értek, a lugosiak megmaradtak, a kolozsváriak és a brünniek útja a pusztulásba, Auchwitzba és Mauthausenbe vezetett. Senki sem maradt. Zsiga, Erzsi és a gyerekek, mindenki odaveszett. A házat Cecília örökölte, aki ’49-ben eladta azt. A megmaradt berendezést pedig Etelka fiának, a Kolozsvárott korrepetitor Lacinak adta. Végül az ottaniaknak sem volt maradása, A három Grünwald gyerek - Laci és gyerekei, Jolán és lánya Ági, Rózsi férjével Istvánnnal és fiával Gyurival - végül mindenki Izraelbe költözött. Laci fia nagy karriert futott be, a Moszad tábornoka lett, de nem szabadott róla beszélni, hisz minden családban vannak titkok. Ez a hatvanas évek Romániájában kicsit nagyobb volt, mint a többieké, így a tábornok a legendák világában él, minden más: valóság.

Friedmann Etelka már nem volt fiatal, mikor Grünwald Izsóval találkozott és örök hűséget esküdött. Etus a legszebb lugosi lány volt, de nem tudta elkötelezni magát senki mellett.  Sokan csapták neki a szelet, de az igazi csak nem jött el. Testvére, Celus már rég hozzáment Braun Jenőhöz, gyereke is született, ám Etelka nem tudott dönteni. A testvérek összetartottak, ám Zsiga, a legidősebb testvér – aki szintén házasember volt már – szerette volna biztonságban tudni a Friedmann lányokat. Friedmann Lipót, a kiszetói pék és Schlinger Riza gyermekei a huszas években költöztek Lugosra és ott keresték a boldogulásukat. A gyerekek biztos egzisztenciát kaptak. Etus varrónő lett, kis varrodát nyitott, ahova a lugosi úriasszonyok jártak szép ruhát csináltatni. A harmincas évek közepén találkozott Izsóval, az akkor már ötvenkilenc éves özvegy textil-nagykereskedővel és úgy döntött, itt az idő. Izsónak a háború előtt jól ment, biztos életet és stabil jövőt kínált a gyönyörű menyasszonynak. Etust az sem zavarta, hogy Izsó három gyermeket hozott a házasságba, Jolánt, ki majd a háború után Izraelbe vándorol, Rózsit, valamint Laci, aki a Kolozsvári magyar opera korrepetitoraként dolgozott a háború után. Ám a háború itt is pusztulást hozott, a nagykert fel kellett számolni és az összes árut az állomás melletti gyönyörű és hatalmas lakás sarokszobájába kellett zsúfolni. Az angolok az állomást bombázták, ám Etusék házát találták el, így a lakás, az árukészlet, a biztos egzisztencia -- minden odalett. Testvérénél, Celusnál és férjénél kezdtek új életet, a kis gyár melletti villában kaptak szállást. Izsónak jó kézügyessége volt, kaleidoszkópokat és xilofonokat rakott össze, fia, Laci pedig, mikor Kolozsvárról hazajött, felhangolta őket. Etus sógora, Jenő gyárában, a Merkúrban dolgozott, mindaddig, míg volt gyár. Izsó igen hosszú életet élt, 91 éves korában 1967-ben halt meg, Etus 86 évig élt. Izsó mindent látott, a kiegyezés után virágzásban született, a századforduló Magyarországán lett felnőtt, a huszas-harmincas évek Romániájában alapított családot, majd túlélte a háborút, a pusztítást, a román kommunizmust, majd a nélkülözés szocializmusát, gyermekei, unokái és dédunokái lettek – a hosszú huszadik század tanúja volt. Ám 1962-ben, mikor az első modern frizsider a házba került, azt a csodát, hogy jég nélkül is hideg van, már nem értette teljesen. 

Braun Lajos 45 éves volt, amikor az örök szerelemmel találkozott. Az kis nehézséget jelentett, hogy szerelme, Rózsi épp legjobb barátjának volt a felesége. De minden megoldható volt, már akkor is. Lajos a felvidéki Alsónyárasdon született, Braun Simon és Ösztreicher Sarolta harmadik gyermekeként. Falusi zsidók voltak, kis kereskedők, egy olyan alig ezer lelkes településen, hol ők voltak az egyetlen zsidó család. Simon és Sarolta a háború után úgy döntöttek, hogy az ország másik végén, Győrben nyitnak divatüzletet,  mert haladni kellett a korral. Lajos Győrből ’25-ben került fel Pestre, a munka és a mozgalom hozta a fővárosba. Textilesként nagykereskedést nyitott Budapesten, s – mivel hitt az általános választójogban – a szociáldemokrata párt tagja és szervezője lett. Agglegényként nem kellett a politika miatt féltenie a családot, a nagyker pedig elég jól ment ahhoz, hogy anyagi gondjai se legyenek. Visszahúzódó ember volt, nem élt nagyvilági életet, de hitt és tett is eszméiért. 1944-ben őt is bevagonírozták, ám szerencsével elkerülte a halált. Családja – szülei, Simon és Sarolta, testvérei, Júlia, Irma, Janka és Árpád, s Árpád gyermekei, közöttük az 1935-ben már Brünnben született Braun Róbert – Mauthausenben pusztult el. Egyedül Jenő, a Lugoson élő testvér élte túl. Lajos egyedül maradt, nagyon. Ezért is költözött hazatérése után barátjához, és bár később önálló lakást vitt a Bajcsy-Zsilinszky úton, Rózsival tudva-tudatlanul hármasban éltek tovább. ’51-ben immár sokadszorra vitte be az AVH – akkor már egyesült a két párt, neki pedig viszonylag alacsony sorszámú tagkönyve volt –, s addig verték míg lélegzett. A halál oka a papírokban: öngyilkosság, nyitott ablak a hatodikon, szétvert, összeroncsolt test az Andrássy hatvan előtt. Mindent túlélt, két világháborút, a szocdemek üldözését, Holocaustot, családja elvesztését. A kommunizmust nem tudta. Rózsi egyedül temette el.

Szepessy Lajos mindig finom úriember szeretett volna lenni. Bátyjával, Szepesi Sándorral egy ifjúkori nézeteltérésből fakadóan halálukig magázódtak, Tischbergerből magyarosított nevét – családjával ellentétben – két-s ipszilonnal használta, s a hölgyeknél sikereit gyors motorbiciklijével érte el. Fiatal korában motorversenyző volt, így gyakran vitte aktuális barátnőit motorozni. Getrúddal, jövendő feleségével is így találkozott, az már az emlékezet ködébe vész, hogy az amerikai hölgy hogyan is keveredett Brassóba az első világháború után. De, ha már odakeveredett, beleszeretett a fess temesvári motorbiciklistába, aki mindent meg tudott szerelni. Lajos Brassóba is azért költözött ’32-ben Temesvárról, mert motorkerékpár- és villamoskellék üzletet nyitott. A bolt jól ment, így egy gyönyörű bauhaus villa alsó szintjén laktak, a kertben úszómedencével. Trude nagyasszony volt – az amerikai –, aki whisky-t ivott és füstszűrő nélküli Marlboro-t szívott a helybeliek legnagyobb ámulatára. A háborút átvészelték, ám utána nem volt maradásuk és az első hullámmal, még idejekorán Izraelbe vándoroltak. Lajos egy nagy gyárban lett fő-fő villanyszerelő s jó ügyvédjeik révén jelentős jóvátételre tettek szert. Gertrúd a hatvanas évek elején meghalt, így Lajos egyedül maradt. Gyerekük nem volt, s minthogy takarékos – mások szerint sóher – életet éltek, jelentős vagyonuk lett. Lajos továbbra is jóképű és sportos volt, így, bár egyedül volt, mégsem volt magányos. Élete alkonyán már betegen az utcán összefutott egy brassói hölgyismerősével, aki legott meglátogatta és – meglátva a lehetőséget – beköltözött a volt bonvivánhoz. Ahogy lenni szokott, az aggkori szerelem gyakran a pénzről szól, s az ismerős végrendeletileg mindent magára írt. S bár a volt brassói ismerősök felháborodtak, Lajos szegényen halt meg. Családja csak a Cornavin órát sajnálta, melyet bátyja örökségéből kapott, emlékként. Az órát még bátyja veje vette Darvasnál, egyik első bécsi útján, hetvendolláros útlevéllel, a Stephanskirche mellett az árkádok alatt, az ’56-osok boltjában, az úgynevezett “Csalóközben”.

Perl Miklós ’45-ben soványan és összetörve érkezett nagybátyjához Lugosra. Nem látogatóba jött, mint a háború előtt oly sokszor, hanem új életet kezdeni. A bori koncentrációs táborból a győriek – apja, anyja, nővére, nagynénjei és nagybátyjai, azok gyerekei – közül egyedül ő tért csak vissza. Győrött korábban szabónak tanult, így Braun Jenő a húszéves fiút a Darvasi Úri Szabóságnál helyezte el – ő maga is ott csináltatta az öltönyeit. Miklós nem volt a munka hőse, később a lemezjátékgyárban próbált szerencsét, ám egy gép levágta egyik ujjának legutolsó percét, így maradt a családi textilgyár, ott legalább nem voltak présgépek. Voltak viszont csinos szövőlányok, nem is kevesen. Miklós barátjával, Friedman Bandival minden kisasszonyt levett a lábáról – a szó szoros értelmében. Hosszabban a könnyűvérű Holczer Klárival időzött, majd olthatatlan szerelembe esett Holcner Ágival, ki azonban szüleivel hamarost Chilébe emigrált. Braun Jenő Lugoson vezető virilistának számított, nem engedhette meg magának, hogy saját fiaként nevelt unokaöccse miatt szájára vegye a város. Szó szót követett és Jenő megegyezett a boltos Reisz bácsival, hogy Miklós frigyre lép Reiszék eladósorban lévő, akkor sem nem sovány, sem nem szép lányával, Sárával. Az üzlet és a házasság már majdnem megköttetett, mikoris az akkor már a városi textilgyárban mesterré vált Miklós beleszeretett a szövőszék mellett robotoló román Rosus Victoriába, kinek férje épp – holmi katonai bűnök okán – börtönben raboskodott. A fiatalok legott Temesvárra szöktek, Reisz Sári pártában, Braun Jenő pedig meglehetős szégyenben maradt. Miklós nyugdíjas koráig szolgálta a roman textilipart, élt boldog házasságban Vicaval, ki ekkor már magyarul beszélt és – román ortodox vallása ellenére – kóser konyhát vitt. Miklós rosszul tűrte a nyugdíjas éveket a kora nyolcvanas évek Romániájában, ezért a helyi hitközségnél helyezkedett el. Bizalmi állásba került: ő lett a felelős a JOINT által biztosított havi ökör kóser vágásáért és elosztásáért. A bizalmi állás és a hiánygazdaság Miklósból valóságos kisvárosi Corleonét csinált, a hús remek valutának bizonyult. S mivel Miklós szerző-mozgó ember volt, a hús mellé további feladatok kerültek, volt kantinos, hagyatékos, könyvtáros, s az Izraelből érkező segélyszállítmányok elosztásáért felelős előljáró. Nevelő családja időközben hazatért Magyarországra, ő azonban a román állampolgárságot és a helyi szerelmet választotta. Vica 1995-ben halt meg, Miklós élete végén öregek otthonába került. S bár hölgyekben gazdag élete volt, asztalkáján három leányképet őrzött csupán. Felesége, Vica, ’44-ben megölt imádott nővére, Rózsa képét, és nevelőapja, Braun Jenő dédunokájáét, Nóráét, ki a legújabb generáció elsőszülöttjeként a családi hagyományt viszi tovább.

Szepesi Sándor a húszas években tehetséges futballkapusnak indult, a legenda szerint egyszer egy felette átrepült labda ívét oly pontosan becsülte meg, hogy az a felső lécről épp a kezébe pattant.  Nem volt profi, ezért a temesvári Isla textilgyár irodistájaként volt kénytelen kenyerét keresni. Szerencséjére a gyár tulajdonosánál gyakran vendégeskedett bártfai unokahúga, a huszonéves Gerényi Klára is. A fiatalok ’31-ben a gyárban találkoztak, s a gyáros, Viktor bácsi óvó pillantásai mellett találtak egymásra. A fiatalok sorsát szívén viselő nagybácsi Sándor-t azonmód Bukarestbe küldte kereskedelmi képviselőnek, s ott a kapcsolat leánygyermeket hozott a házhoz, ki majd a sportkarriert folytatva egészen román válogatottságig vitte egy másik labdajátékban. Egy év múlva beütött a krach, így a képviseletet Temesvárott textil nagykereskedésre váltották. A nagyker jól ment, a háború kevésbé. A munkaszolgálatot Sándor s a család is túlélte, miközben a bártfaiak útja Auschwitzba vezetett. A gyár, a nagyker a háború után az államé lett, s a család inkább Svédország felé vette volna útját. ’61-ben a bedobozolt lakásban készülődtek a nagy útra. Sándor – humoros ember lévén - fityiszt mutatott a rendszernek, s még egy utolsó sört ivott rég nem látott barátjával, az akkori bukaresti izraeli követtel. A sör s a fityisz drágának bizonyult, a titkosrendőrség még aznap éjjel elvette a kivándorlási engedélyt s a svéd reményt. A sors nem várt fordulata okán az elkövetkezendő két, Romániában töltött esztendő lehetőséget teremtett az akkor már nagylánnyá cseperedett kosaras hölgynek, hogy megismerkedjen jövendőbelijével, akivel majd Magyarországon találják meg régi-új hazájukat. De ez egy másik történet. Sándor és Klára pár évre rá Németországban kezdett új életet. Sándor rajztehetsége banktisztviselői állást hozott, Klára Frankfurtban ruhaszalonban dolgozott. A ’74-es németországi focivébé döntőjét – Gerd Müller eldőlős góljával – Pesten szurkolta végig. Teste Palma de Mallorca temetőjében, sírja Pesten, a Kozma utcában van, egyik helyen sem élt, oda a halál, ide az élők kötik. 

Amikor Braun Jenő, a 32 éves ifjú gyáros megismerkedett Friedmann Cecíliával, már túl volt néhány kalandon. Brünnben végezte a textilipari egyetemet és 1925-ben Győrben, szülővárosában kapta az ajánlatot, hogy menjen Lugosra, akkor az Isten háta mögötti kis bánsági mezővárosba, hogy az ottani malmoknak segítsen apró textilüzemeket létrehozni. Olcsó volt az egyiptomi gyapot, a helybéli románok pedig pamutingben jártak, volt tehát piac bőven. Néhány textilgyár felépítése után félrerakott annyi pénzt, hogy maga is megpróbálkozhatott egy negyvenkét szövőszékes apró üzem létrehozásával. Barátja, Radó Lajos szüleinél bérelt szobát, s a szülők mindent megtettek, hogy az ifjú kis "gyárosnak" illő feleséget találjanak. A szomszédban lakott a gyönyörű Aranka – őt szemelték ki ifjú arának. Ám Aranka Jenőt kissé soványnak, tüdőbajosnak látta, így inkább Lajost választotta. A sors iróniája, hogy Lajos tizenévvel később, de még a háború előtt tüdőbajban halt meg, miközben Jenő '31-ben összeismerkedett a Lugos melletti kis faluból, Kiszetóból származó Friedmann pék lányával, aki ekkortájt épp Mosonmagyaróvárott dolgozott banktisztviselőként. Jenő tehetséges üzletembernek bizonyult, az üzemet bővítette, kékfestőt vásárolt mellé, a gyárbéli kommunistákra is vigyázott. Virág Vencelt és Komlósi Rózsit rendre kihozta a börtönből, kellettek a szövőgyárban. Jenő és Cecília a megismerkedésüket követő évben fiúgyermeknek adtak életet, akit majd ’51-ben, az akkor már államosított Merkúr Mechanikai Szövőgyár vezérigazgatója, Rózsi ajánlására vesznek vissza a Babes egyetemre, miután apja kapitalista múltja miatt rövid úton eltávolították onnan. Jenőtől a gyárat elvették, rövid időre börtönben is volt, de magyar állampolgárságát nem adta föl, így 1963-ban családjával hazatérhetett, hogy a MAFC-nál szertárosként emlékezzen a szebb és rosszabb napokra. Jenő és Cecília előrelátó emberek voltak. 1933-ban Lugoson, a kis bánsági városban, utazó ügynököktől telket vettek Palesztinában – mintha a Holdon lett volna –, ebből egyik unokájának több mint hatvan évvel később kis Szent István parki lakása lett. A lugosi temetőben, Fischer bácsi sírjánál még ’51-ben elásott Lajos aranyakból pedig másik unokájának lett lakása, a Kertész utcában, a volt gettó határán, hogy minden és mindenki hazaérjen.