brbeszél

Megjelent Dick Morris-nak az amerikai politikai tanácsadó piac fenegyerekének az új könyve. [http://search.barnesandnoble.com/booksearch/isbnInquiry.asp?r=1&ISBN=9780061995583&ourl=2010/Dick-Morris&cm_mmc=Dickmorris.com-_-k142578-_-j30713599-_-2010:%20Take%20Back%20America:%20A%20Battle%20Plan&IF=N]

Neki mindig személyes ellenfelei vannak, most - kitalálják - Obama az, akit le kell győzni, a változástól kell az igazi Amerika számára visszafoglalni a politikai teret. Persze nekik sem könnyű, a Republikánusoknak éppenúgy nincs vezetőjük, mint itthon a szociknak. Sarah Palin, a reménybeli vezető épp tv-sztár és celeb, Mitt Romney a sebeit nyalogatja, más meg egyelőre nemigen látszik.

Morris életútja érdekes, Clintonék barátja és bizalmasa volt még Arkansasban, majd a trianguláció kidolgozója és a Clinton újraválasztási kampány vezetője viszonylag rövid ideig: pont addig, míg kiderült, hogy hatalmát fitogtatandó egy prostival való szexelés közben beszélgetett telefonon az elnökkel. (Aki persze olvasta a Starr jelentéseket [Kenneth Starr volt a Monica Lewinski ügy vizsgálóbírója] az tudja, hogy utóbb Clinton sokat tanult e tekintetben is Morristól...) Később - állítólag egy kisebb pofon is elcsattant, ami barátként ok, az Egyesült Államok elnöke tekintetében nem ok - szakított a Clintonokkal és a legnagyobb politikai ellenfelük lett, és ma elsősorban republikánusoknak dolgozik. [érdekes persze, hogy korábban mindkét pártbéli jelöltnek dolgozott - ez amerikában nem meglepő...] Bár jelentős szerephez nem jutott a republikánus elnökválasztási kampányban, Hillarynak sok kárt okoztak megszólalásai. Ma a Massachusetts-i kormányzó újraválasztási kampányát irányítja, és persze ádáz ellensége Obama-nak és a változásnak. Morris politikai krédója a triangulálás, a jelöltnek a pártos politizálás fölé emelése és ezzel a közvetlen, elsősorban ideológiai harcból való kiemelés. Dick Morris - állítólag az előző kampány során Fideszeseknek tartott tréninget - triangulása mintha emlékeztetne Orbán kivonulására a közvetlen politikai harcból, ám ez inkább egy spirituális vezető elemelkedése a földtől, mint egy politikus stratégiai lépése egy új politikai tér definiálására. Orbán nagyon hamar politikai értelemben légüres térbe kerül: nagyotmondásainak nem lesz következménye, emberei inkább takarítanak utána, mintsem megvalósítanak, a valóságos hétköznapi adminisztratív hatalom mások kezébe kerül majd. Ez a spirituális vezetés jó volt ellenzékben, értelmezhetetlen kormányon. A végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök, ha nem ő a fej, akkor nem is ő az ME, bárkit hívnak bárhogy. A két hét múlva rend lesz, a devizahitelesek meg lesznek mentve és hasonló blődségek egy ideig jól állnak, egy idő után torgyánizmus-szerűekké válnak, utóbb pedig bon mot-vá, mint torgyán cseresznyéje Chiléből.

Aztán persze Morris is megbukott és maradt neki a politikai kommentár.

Ismét csak kitekintés, hogy nehogy ráunjunk Gyuri bácsira. Tehát, gondolom, nem sokan ismerik Gordon Brown nemzetiségét. Már talán a kérdés is fura, hisz az Egyesült Királyság-béli politikai diskurzusban nemigen merült fel. Mert bizony Brown: skót. És most nem a szokásos és lehetséges poénért mondom: nagyobbrészt fogalmunk sem volt erről a tényről. Miközben vélhetően kevés jelentősebb felsőbbrendűség és nagybirodalmi tudatban szenvelgő van, mint az angol, az, hogy skót - értik: a "belső ellenség" - legyen a miniszterelnök, az oly természetes, mint, hogy ötkor teázni kell. És Brown nem úgy skót, hogy 300 évvel ezelőtt voltak skót felmenői, hanem úgy, hogy a Downing street 10-ből skóciai házába költözött vissza a családjával. Hát ide lenne érdemes eljutni.

De persze nem ma kezdték a dolgot, hisz az ezernyolcszázas évek második felében (1868; 1874) mégiscsak Viktória királynő konzervatív támogatottja, a zsidó Disraeli lett - kétszer is - a miniszterelnök Gladstone-al szemben, utóbb Viktória kedvenc miniszterelnökévé válva: volt összehasonlítási alapja hosszú élete során. Csupán apró mellékkörülmény, hogy - bár Disraeli megkeresztelkedett -, zsidó származását sohasem titkolta, sőt egy parlamenti vitában így szólt: "Yes, I am a Jew, and when the ancestors of the Right Honourable Gentleman were brutal savages in an unknown island, mine were priests in the Temple of Solomon." Kemény, durva szavak.

Mellesleg ezidőtájt itthon épp Tiszaeszlár folyt. "[We] take the long way home", hogy Tom Waits-et idézzem... 

Ime a mai: "Pilhál György: Lám, milyen esendő egy patrónusát veszített, habzó szájú pártkatona. Gyurcsány Ferenc orra bukott, és magával rántotta mamelukjait. A legnyálasabbak már most kiterültek, a dörzsöltebbek, a jobban lebetonozottak viszont még próbálnak fizimiskát igazítani, más színű nyakkendőt kötni. Ők azok, akik még mindig hibbantnak nézik az országot. Aztán vannak, akik tudják, hogy lelepleződtek, nincs visszaút, ők vádaskodnak, fröcsögnek (legfrissebb példa a trágár Braun Róbert a jegybankban). Csak a végállomás azonos mindnyájuknál: Waterloo. (Magyar Nemzet, 2010. május 17.)"

Szép kép. A történelem már csak ilyen. Waterloo-nál Napoleonra emlékezünk, de ő vesztett. A győztest a történelmi közemlékezet nem, egy bélszín-formáció azonban megőrizte. Magam se tudom, mi/ki akarnék lenni ebben a képzavarban. Bár a tények a fenti szerzőt nem befolyásolják, csak a miheztartás végett: én 2005-ben váltam bélszínné, az emlegetett miniszterelnök 2008-ban "bukott orra". Trágár mamelukok pedig csak Waterloo-nál voltak, és az Abba énekelt róluk.