brbeszél

Utolsó nap: lányok maradnak Tbilisziben strandolni, mi felkerekedünk, hogy megnézzünk egy másik Grúziát. Reggel még nagy az eltökéltség, hogy kipróbáljuk a marsrutkát (helyesírási kommentet [http://www.facebook.com/home.php#!/profile.php?id=808120969&v=wall&story_fbid=143813252296837&ref=notif¬if_t=share_comment] köszönöm), leintünk egy taxit, minimum huszonöt éves golf, elindulunk a masrutkaállomás felé, ám útközben elgyengülünk - csak kérdezzük meg az árat, miheztartás végett. 150 larival nyit a sofőr - a szállodában 220-at mondtak -, gyors alku, 130-ért mehetünk. Kiderül sofőrünkről, hogy Kazbeghiből származik, mindent ismer, ráadásul agrármérnök, kedves, értelmes ember, jó dolgunk lesz. Nekiindulunk a hegyeknek, lassan mászunk 2500 méterre és elénk tárul egy másik ország. Háromezer méteres hegyek körben, hatalmas tavak, szakadékok, csodálatos vegetáció, minden zöld, nem sziklás, hanem élő és gyönyörű. Közben az idő megváltozik, hűvös lesz, az út elgyengül, itt már simitás sem segít, vélhetően nem nyúltak hozzá azóta, hogy német hadifoglyokkal megépítették, és alagutakat csináltak hozzá. Hadifoglyok temetőjét is megtaláljuk, legtöbben odavesztek. Közben beérünk Grúzia síparadicsomába, bizonyos szögből nézve tiszta Ausztria, alpesi házak - már amelyik új -, felvonók a csúcsokon, közben persze elhagyott szovjet épületek, itt lehetne helisízni szinte mindenhol, utána folytatódik a csodálatos táj, majd benne egy szovjet kilátó, három méter magas félkör, szakadék fölé nyúlik, viszont az egyetlen a világon, ahova autóval is be lehet hajtani.

És akkor tovább Kazbeghibe [http://en.wikipedia.org/wiki/Stepantsminda], álmos és lepusztult hegyi falu, az utolsó az orosz határ előtt, a hotel előtt két szürke koca röfög csendesen, fölöttük nagy betűvel: internet connection. A főtéren egy angol dzsip, korábban láttunk két lengyel motorost és egy hős - láthatóan nyugati - kerékpárost. Ennyit a turizmusról. Mi megyünk tovább, megnézzük az orosz határt, grúzoknak zárva, csak örmény kamionok mennek át rajta, és néhány vízummal rendelkező orosz, a határ mellett közvetlenül új építésű kolostor néz bátran szemben Oroszországgal: ez a határ, eddig és ne tovább. A huszonöt éves golf, a német ipar dicsőségére remekül bírja, visszafordulunk, újra megcsodáljuk a természetet, pásztorokat, akik évszázadok óta élnek itt, ez az út lehetett az egyetlen keresztül a kaukázuson, régi elpusztult kastélyok, bástyák, őrtörnyok és templomok maradványai, legtöbbjük a negyedik századból - bárhol Európában erre önálló iparágat építenének. Újabb három óra alatt visszaérünk a nyárba, újra harminc fok, sofőrünk elvisz még minket enni egy helyi csodába, grúzok törzshelye egy hegyi patak mellett, már közel Tbiliszihez. A rendelés egyértelmű, saslik van, meg khinkali, lavas természetesen, vodkát minimum literes üvegben adják - mi most kihagyjuk -, bort ötliteresben, egy hatalmas téren műanyag asztaloknál nagy társaságok, és végre tósztot is látunk, hallunk, tényleg minden korty előtt, körben boldog családok és barátok esznek, isznak, tósztoznak. Fogalmunk sincs, honnan tudják, ki mit rendelt, sofőrünk bemondja egy pultnál, fizetünk, majd keresünk egy asztalt és várunk. Később megjön minden, kazbeghi sör, saslik remek papadicsomszósszal (paradicsom, paprika, kis hagyma, koriander), körülöttünk a hegyek, mellettünk tósztok, ez itt a világ, ennyi volt, ennyi van. Nem kevés.

Megyünk haza.    

 Reggel Ararát a szállodaszobából, hibátlan ébredés, séta a városon keresztül, hatalmas kínai piac, innen öltözködik a város, mellette stadion, kicsit szebb mint Puskás, pedig neki milyen jobb lába volt... Utána megszenvedés a hegyre, Jereván közepén hegyen emlékmű, nyilván mi vagyunk az egyetlenek, akik gyalog megyünk, de legalább fizikailag is megszenvedünk a lelkiekért.

Az örmény genocídium drámai elfeledett eseménye a világnak, 1915 és 1923 között másfél millió örmény kiirtása -éppenúgy iparilag és a helyi törökök támogató együttműködésével, mint a Holocaust, Attatürk támogatásával és Enver Pasa utasítására - drámai képek és a teljes világ tudomása mellett, persze nem előzmények nélkül, New York Times címoldalon, borzalmas szenvedés, megerőszakolt, éhező, deportált emberek, a múzeumban képek minderről, sok-sok mikrotörténet, családok, akik már nincsenek. Az 1967-es múzeum maga is zseniális építészetileg, emlékmű és emlékhely, kiállítótér a föld alatt, megrendítő és megdöbbentő, a végén az emlékezés csarnoka, mindez 1967-ben épült, százezeres tömegtüntetés hatására. Tudatlanságunk az égig nő, tankönyveinkben minderről semmi, és a múzeum nem kronológiát ad, ahogy várnánk, hanem arcbavág a szenvedés, az értelmetlenség, az abszurditás bemutatásával, nincs időrend, nem érdekesek a 1880-as évek pogromjai, a korai Adanai mészárlás - mint Kamenec Podolsk -, majd a törvényessé váló gyilkolás és kiírás a történelemből, később a gyilkolás és emberhiány tagadása török oldalon, felfoghatatlan és érthetetlen. Hitler mondása '939-ből - ...és ki emlékszik még az örményekre? - előkép a holocausthoz, borzalmas, szörnyű huszadik század. Mi emlékszünk és ők emlékeznek - április 24, 250 örmény értelmiségi kiirtásának napja '915-ben emléknap minden civilizált nemzetnél, Magyarországon nem, bárcsak -, érdemes lenne facebookon megpróbálni, megérné. 

És persze mindez után 70+ év szovjet uralom, előtte a török elnyomás, az örményeknek minden szenvedés megvolt, mit mondhatnánk, ma boldog emberek, csodás város, riszpekt a legkevesebb, amit mondhatunk. Szerénységre és miheztartásra int, ha saját szenvedéseinkről beszélünk, és ők boldogak, élő város, gyönyörű szövet, távol az Ararát, közelebb a csodálatos táj és kultúra. Örülök, hogy itt lehetek, tényleg.

Este vissza Tbiliszibe, szálloda a hegyoldalban, szemben a domb tetején évezredes templom, itt minden szerénységre int - kik vagyunk mi, miért vagyunk, hol vagyunk? -, ez a világ egyik közepe, főhajtás a csodálatos középázsiai kultúra és mindezek mellett a borzasztó szenvedés előtt, alázatot, hitet, belső meggyőződést tanulni érdemes, riszpekt ismét.

Vacsora persze ismét csodás, vodka megszépíti az emlékezést, kilátás a folyóra, hegyen minden kivilágítva, ez a kép lefényképezhetetlenül a miénk, bennünk van, ide kell jönni, látni kell.

Yerevan calling. Aki nem tudja, annak mondom -- hihetetlenül jó hely. Andrásék szerint kicsit Barcelona, ez talán túlzás, de semmi esetre sem abszurd összehasonlítás. Vannak persze izgalmak: Robi's Lonely Planet szerint ne bízz a hivatalosságban, bízz az utca emberében. Taxit leinteni, hosszú útra bérelni csak az utcán szabad, szállodában megkérdezni tilos. Reggel ez történt, gyors alku, majd irány Geghard [http://en.wikipedia.org/wiki/Geghard], viszonylag modern hely, a harmadik században éltek itt az első keresztények, a mai templom 1215-ben épült. Odavezető út csoda, hegyek, szakadékok, kis falvak, megcsodáljuk az Ararátot, út nem hibárlan, símítóbiznisz jól menne. Előzések eseménytelenek, sofőrünkkel számos nyelven beszélünk, de megértjük egymást.

Csak úgy mellékesen: a világ egyik legrégebbi kultúrájában vagyunk, Örményország elsőként vette föl a kereszténységet a negyedik században, nem a lakosság egy részét vesztették el az elmúlt évszázadokban, hanem a háromillió örmény mellett nyolcmillió él külföldön, szent hegyük és szimbolumuk, az Ararát Törökországban, akik 1915-ben kiirtottak 600 000 örményt, az évszázadok során hol szétosztották, hol felszabadították az országot, vagy egyszerűen csak elfoglalták, 80 év szovjet elnyomás, mellesleg Tbiliszi két évszázaddal ezelőtt még virágzó örmény kulturális központ volt, ők boldogak, fejlődnek -igaz, hogy kicvsit háborúznak Azerbajdzsánnal Karabahért -, csodálatos világ, természet, emberek, a város él, pörög, itt van rotácia, az már biztos.

Geghard után Garni [http://en.wikipedia.org/wiki/Garni], egy első századi római templom, fürdő, hihetetlen kilátás, persze könnyű sör az árnyékban, beszélgetés sofőrünkkel, immár barátunkkal. Jövedelme kb. 120e HUF havonta, kemény élet, kis gyereke van, imádja a hazáját, de nehezen boldogulnak. Megpróbálkozott Németországgal, nem sikerült, bízik benne, hogy nemsokára jobb lesz. Visszafelé a városba elmegyünk a helyi rózsadombra, kik laknak itt? - kérdezzük. Üzletemberek, parlamenti képviselők, kommunisták, a teljes maffia, mondja, érti a dörgést. Kis kanyarral elvisz magukhoz, kemény szocialista lakótelep, várjunk, mondja - beszalad és nyolchónapos kisfiával tér vissza. Tiszta apja, mondja: együtt nevetünk. 

Minden remény megvan, hogy ez - Grúziával együtt - a világ egyik legjobb helye legyen, ha már nem az.

Megyünk vacsorázni, egyetlen kérdésem magamhoz: mit tegyek, hogy ne egyek annyit? 

Kutaisiben igen kellemes délelőtt, előtte Giorgi homestay éjszaka+reggeli amint az várható volt nagyon kellemes, bár Andráséknál a műszálas ágynemű okozott némi álmatlanságot. Robi's Lonely Planet azt tanácsolja, hogy ha valaki Giorgi-hoz vetődik, akkor ne a bejárattal szembeni, hanem az oldalsó szobát válassza, ott csak matracügyi nehézségek vannak, de alapvetően cool hely. Reggeli hibátlan, vettünk hozzá kaukázusi kefírt - hol máshol? - de egyáltalán nem volt szénsavas, vélhetően valahol át vagyunk verve. Délelőtt Kutaisi, kávézás a belvárosban, lanovka a hegyre - lanovkasofőr nagyon örült magyarságunknak: Ikarus, Ikarus, hajtogatta -, majd újabb meglepetés off-Lonely Planet: hegytetőn vidámpark, könnyű dodzsemezés után remek ebéd egy grilles helyen, szokásos helyi nyelvű étlap, ezúttal saslik, khinkali, dinnye, chacha persze.

Taxi vár kettőkor, indulás Tbiliszibe, alig 4 óra tömény életveszély, előzéstechnikailag dráma, út szintén, amúgy gyönyörű táj és igazi poszt-szovjet vidék, mérhetetlenül lepattant gyárak, vonat, igazi látható szegénység, közben persze megálláskor tömény kedvesség, a drámai előzések kapcsán nagy együttműködés, mindenki húzódik, ahova tud. Rendes magyar ember ilyenkor dudál, villog és marad az út közepén, itt mindenki ismeri a közös szabályokat: működik. Gori mellett csak el, Sztálin szobor ledöntve, rendszerváltás itt is, forradalom szinte, csak Papcsák úr hiányzik [http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/07/15/halallista_keszult_az_mnv-nel/], talán örömmel fogadnák, megkérdem majd valahol van-e neki hely. Tbiliszibe megérkezni szívet melengető, (meg)ismerjük a várost, ez melengeti szívünket, szinte hazaérünk, aztán persze tovább.

Rövid repülés Jerevánba, vízum, majd irány a város. Erős poszt-szovjet beütés, autóparkcsere alig-alig, amúgy tervezett város - még a szovjet korszak elején helyi nagyság - Alexander Tamanian [http://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Tamanian] tervezte, neki se könnyű, történelmi emlékek kampo, ehelyett szerinte modern város, kinda szép körút, kisebbfajta birodalmi tudat, éjszaka nagy élet. Újabb meglepetés, vacsorázni indulunk, Caucasus nevű helyi vendéglő sétatávolságra szállodától - Ani Palace, igazi szovmodern -, zseniális kaja. Kérjük a szokásos kaukázusi startereket, oliva, padlizsán, khinkali, majd a főételek bárány saslik és a legzseniálisabb: szív, máj, tüdő ragú: hagyma dinsztelve, kis paprika, só, bors, lágyan főzve kevés folyadékban, majd rengeteg koriander. Alig van szó, grúz borok, helyi gyümölcsvodka, has tele, Jereván csodálatos.  

 Nekiindultunk a nagykalandnak: masrutkával Batumiból Kutaisiba. Előbb persze taxi a szállodánál, kis merci hosszú élete során sok mindent látott már, befészkelődés, majd a hirtelen ötlet a lányoktól: mi lenne, ha megkérdeznénk, mennyiért visz el Kutaisiba. Rövid alku – nem voltunk jó helyzetben Andrással, hisz a döntés már megszületett -, irány taxival, masrutka marad. Az persze kicsit minket is elbizonytalanított, hogy a Ford Tranzit masrutkába épp 200-an szálltak föl, egyiküknél egy komplett PC – András szerint korai GPS, még a fejletlenebbek közül –, maradt a taxi. Sofőrünk a nagy lehetőségtől felbátorodott, s bár az utak és előzéstechnikai képzettsége ezt nem indokolták, jelentősebb sebességre kapcsolt. Nekünk nem maradt más, egy-egy korty vodka a tartalékból, egymás és az ülés markolászása, néha szemben egy kamion emelkedőn, hajtűkanyarban, de látszik nem először csinálta meg az utat, és a mi jelenlétünk a bizonyíték, hogy mindig sikerrel visszatért szeretteihez. Kb. 100 km és két óra után álltunk meg először az út mentén, nagy lelkesültség, mindent el akartak adni, ami volt – mi ellenálltunk. Tovább Kutaisiba, újabb órák, amúgy gyönyörű tájakon, jól karbantartott házak és falvak között, nagyobbrészt jobb állapotban, mint a magyar vidék, nyomor nem látszik, sőt, inkább csendes közép-lét, néha jólét, alig van szovjet érából származó autó, vegyesen jobb és balkormányos viszonylag új dzsippek, ezt persze az utak állapota indokolja. Láttam már ezt Kazahsztánban is, a magánimport nem válogat, Japántól Németországig jön autóban minden, szépkorukat az aútók kellemes mediterrán környezetben töltik.

Kutaisi érdekes, egy rossz állapotú Toscana, hegyek, dombok között, ugyanaz a mediterrán, kissé trópusi hangulat, mondhatatlan korú – háromszáz és ötven között bármi – balkonos házak, mosolygós emberek. Itt igazi bekpekkerlét, Georgi’s homestay fenn a hegyen, Georgi vár, lelkes, körbemutat, igen ő is itt lakik, együtt eszünk, iszunk majd. Georgi itt végzett egyetemet, jelenleg a Motorolánál dolgozik, kiválóan beszél angolul és jól ismeri Kutaisi-t. Itt egy kicsit fesleni kezd a Lonely Planet szövete, kiderül, a Lonely Planetesek is nála laknak, háromévente jönnek, szállásért, kajáért elhallgatják Georgi beszámolóját a városról, majd odébbállnak. Ezért némileg mi is szívóágra kerültünk, végigjártuk a három említett vendéglőt – megszűnt, valójában nem is vendéglő, és egy kifőzde, pizzával. Sebaj, ékes orosz nyelvtudásunkkal tájékozódunk, előbb persze irány a piac – úgy tűnik Kutaisiban mindenki vagy taxis vagy paradicsomot és uborkát árul a piacon – zseniális, helyi, van minden, Jabulanitól pacalig, utána séta a főtéren, kissé kihalt, merre a pörgés kérdezzük magunktól? András már indul is megkérdezni – Ggye rotacia? -, ám rálelünk egy Benetton boltra, ez megnyugtatja a kedélyeket.Utána vendéglőkeresés, nincs, bezárt, nem is volt, de ha jót akarunk enni, menjünk az Imperiálba, tanácsolja egy helyi erő. Irány a taxi, ablak kissé spidermen-es, visszapillantó nincs, hosszú út, 2 lariban (240 HUF) megállapodunk, tényleg elvisz messze, majd megáll egy tegnap épült kastély előtt, timpanon, nagy kert, márványok mindenütt, belépünk és feltárul a grúz valóság. Boldog emberek buliznak, mi valakit kérdezünk, lehet-e enni, persze,vendéget nem zavarunk el, épp egy születésnap, ha akarunk táncolunk – ez külön vonzó nekem -, amúgy „különterem”, kinyit, megterít, étlap – grúzul, ami nem sokat segít -, ékes orosz és grúztudásunkkal: jázik, salat, saslik, vodka természetesen, málenkij (ez fél literre sikerült), barbidzsani (padlizsán – ez könnyű), hrén nincs – köszönöm a kommentet a facebookról –, szir – pillanatok alatt terülj-terülj asztalkám, csodálatos kaja, a második legjobb – Batumi után -, amit itt ettünk, utána még marozs, majd szuszogás, számla, nem hiszünk a szemünknek, 61 lari, talán 7000 HUF, degeszre ettük magunkat. Tánc elmarad, ám jön értünk taxi, ezúttal Grúzia legintrovertáltabb sofőrje, vélhetően ő a taxisok doyenje, a grúz taxiszövetség tiszteletbeli elnöke, nem kapkod, viszont nem is beszél vagy mozog, néha ránézünk, hogy él-e, élnie kell, mert a gázt nyomja finoman, megérkezünk a hegyre, pénzt leszámoljuk, többször kérdezzük, ok?, semmi mozdulat, ez a hosszú élet titka, ökonomikusan élni.

Este még kapunk kóstolót Giorgi borából, gyümölcsös, félédes vörös, egynek jó, csend, hegyek, néha egy-egy volga föl a hegyre, amúgy homestay, mint zimmer feri mindenütt, jó.   

 Kihasználom a luxusbekpekkerség értékeit, van internet és légkondi, így a blogírás feltételei adottak. Tegnap körséta a városban, hihetetlen fejlesztések: minimálprojektek, mint az utcakő és burkolatok, a tizenkilencedik századvégi épületek felújítása mellett drámai ingatlanberuházások, a parton egy washingtoni építésziroda által tervezett, osztrák tulajdonban lévő, török kivitelező által épített megaresort, hullámot formáló épület, képeken gyönyörűnek látszik.  Van a városirányítás részéről - mármint Batumiban - hosszútávú gondolkodás, a leendő szálloda előtt a közinfrastruktúra már kiépített, lámpák, kis pálmák elültetve a leendő boardwalk mellett. Érdemes lesz visszajönni tíz év múlva. Közben persze még albánia is itt van, a helyiek a kis lepukkant kikötő mellett fürdőznek, nagy betontömbökről ugrálnak a gyerkőcök, felnőttek a bakon álló elhagyatott Lada árnyékában ejtőznek, szétesőfélben lévő lakókocsiból osztják a chachát és a helyi sört, múlt és jövő egyben.

Végre megtanultuk mi a köszönöm - madluba - szép szó, el is gondolkoztunk kinek melyik a legszebb külföldi szava. Épp naplementét néztünk egy teraszon, így Kriszta a Götterdämmerungot javasolta, nekem örök kedvencem a Vergangenheitsbewältigung, András - focivb, ugye - citta del capo, míg Marossy Kriszta a magyar lány: a legszebb mégiscsak a vajassütemény. A helyi szavak között aligha lehet keresgélni, elolvasni se tudjuk persze - hihetetlen, hogy a grúzok török hódoltság, szovjet megszállás ellenére megőrizték saját írásképüket -, a mássalhangzók viszonylagos túlcsordulása nemigen teszi lehetővé a mi hangképző szerveinkkel, hogy beszálljunk a közbeszédbe. 

Amúgy béke és nyugalom, rá is szóltam magamra, mikor sokat emaileztem a medence partjáról, hogy hagyjam már abba, hisz szabadságon vagyok. Ám épp ekkor értem Seth Godin [http://www.ted.com/talks/lang/eng/seth_godin_on_the_tribes_we_lead.html] Tribes című könyvében az alábbi részhez, ez is egy "idea worth spreading", úgyhogy idemásolom:

"It's four am and I can't sleep. So I am sitting in the lobby of a hotel in Jamaica, checking my emails. A couple walks by, obviously on their way to bed [...] < Isn't that sad? That guy comes hereon vacation and he is stuck checking his email. He can't even enjoy his two weeks off.> I think the real question - the one they probably wouldn't want to answer - was, < Isn't it sad that we have a job where we spend two weeks avoiding the stuff we have to do fifty weeks a year?>" Hát így.

Este persze a szokásos vacsora, ezúttal kis kompromisszumot kötve a turistico tengerparti naplemente és az autentikus kaja között, kis vita a számlával, András - a vodka segíti a nyelvi képességeket - "kalkulata jiso raz", ám sajnos csökkenti a matematikaiakat, így fizettünk mint az egyszeri orosz turista, ezzel is harcolva a megszállás ellen.

Ma újabb kísérlet: masrutkával Kutaisiba, két és fél óra út a hegyeken keresztül, majd Giorginál - from Lonely Planet - reménykedünk egy homestayben, meglátjuk. 

 Továbbra is van élet az EU-n kívül: most épp Batumi, a Fekete tenger partján, apró üdülőváros, partisétány, kövespart, hotel Inturist -- valaha katedrális volt, aztán úgy alakult, hogy Sztálin lerombolta és '36 óta szálloda. Sztálinból itt mára a múzeum maradt, 1904-ben élt itt egy évig, és - a legendárium szerint -- a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a helyi azbesztmunkásokon tesztelte: emlékeznek rá. A helyben van valami abbázia fíling, közben meg albánia és dubai között félúton, építkezés mindenütt, meg a legszebb épületek között legdurvább panel, két lépésre a tengerparton már jelentősebb szegénység -- ok ez Törökországban is így van. Tegnap nagykaland: átvergődtük magunkat a városon, hogy Lonely Planet-et követve a legjobb helyi vendéglőbe menjünk, és tényleg. Tulaj ajtóban köszönt: "no problem" (hisz ebben az évben mi vagyunk az első turista), és még hozzáteszi: super gosti -- jó kiszolgálásra számíthatunk. Kaja isteni, padlizsán, kebab, töltött tészta, saláták, saslik, hozzá vodka (menüt kiszótáraztuk, csak grúzul, meg oroszul volt, sokév tanulás nem sokat segített) -- malenkijt kértünk, így  csak kétdekás üveget hoztak, szomszéd asztalnál literesből nyomták. András revelációja rendelés közben -- vajon mi lehet a főtt nyelv? -- beszarsz mondja: "jázik", mint a "ruszkij jázik" -- megrendeljük, isteni, puha, csípős paradicsomszósszal (szótárunkban nincs torma). Közben nyolcvanas évek zenéje szól, hihetetlenül kedves mindenki, az Opus zenekar nevén sokáig gondolkozunk, de a vodka segíti az emlékezést. Utána tenger, majd a helyi Che Gevara csajokkal körülvéve, biztonsági őr el akarja kergetni, de mi nem hagyjuk, eltapsoljuk onnan, Che pedig tiszteletünkre a "No woman, no cry-t" játsza, elismerése a társaság legszebb lányának szerelme -- itt tényleg lehet és érdemes élni, majd mesélünk lányainknak, ahogy Batumiban ültünk a tengerparton, hallgattuk a hullámok csobogását, kétdecis üvegből ittuk a vodkát és barátai voltunk mindenkinek.

Mellesleg itt, Batumiban a Grúz alkotmánybíróság -- nyilván rendesen választják, nem úgy mint majd otthon -- Kósa képviselő javaslata otthon persze megbukott a közintézmények vidékiesítéséről. Ebben is lehet példát venni, Grúzia nyilván messze, idáig nem terjed a szemhatár, ott van viszont Csehország, Legfelsőbb Bíróság Brünnben, Alkormánybíróság Osztravában, ha jól emlékszem, Versenyhivatal is vidéken. Lehet így is.

Ja: negyven fok árnyékban, fröccs jó, nincs miért aggódni.