brbeszél

Hétfőn fél egy körül Stump Etelka Kolontáron éppen ebédelni készülődött. Fél egy után öt perccel hatalmas robajjal beszakadt az ajtó és vörös iszap öntötte el a házat. Negyvenöt percig tartott, míg kimenekült, a ház, benne a család teljes vagyona odaveszett. A MAL Zrt. tulajdonában álló zagytározó fala átszakadt, az alumíniumgyártás mellékterméke, a vörös iszap elöntötte a környéket. A világ rendje helyreállt.

Annak a vagyonnak, amely a MAL tulajdonosait a leggazdagabb magyarok listájára helyezte, részben Stump Etelka háza, értékei, élete a forrása. Egyszerű matek, még ha a számtan időrendje itt fordítva is működik. A MAL ZRt. tulajdonosai Stump Etelka – és még néhány ezer kolontári, devecseri lakos – házát ajánlották zálogba. S bár erről elmulasztottak Etelkának és a többieknek szólni, a hitelt adó természet most lehívta a fedezetet.

Egyszerűbben: e házakat, vagyont, jövőt előre elvették, csak eddig senki nem tudott róla. A helyzet még rosszabb: Etelkát és a többieket nagyobb fedezetrész sújtotta, ám kisebb részben mi magunk – ajkaiak, győriek, budapestiek – is ott állunk mögöttük vagyonkánkkal. Halak pusztulnak, földet kell cserélni, adóforintokból fedezett kártalanítás és környezet helyreállítás következik majd, az állásukat vélhetően elvesztők közterhei hiányoznak a közös költségvetésből, ráadásul szociális támogatásukért is közösen felelünk majd. A MAL tulajdonosai ebből a pénzből gazdagodtak meg. Bár az időrend felcserélődött, a MAL tulajdonosai tőlük vették el házukat, értékeiket és ebből lehetnek különlegesen gazdagok. Kegyetlenül hangzik, mert az is. 

Mindez azonban megelőzhető lett volna úgy, hogy a MAL tulajdonosai is jól járjanak – ha nem is annyira jól, mint hétfő délig jártak – és ház, tiszta föld, közpénz is megmaradjon.

Amint azt Hargitai Mikós a Népszabadságban pontosan írta le, a magyar alumínium előállításnak a rendszerváltás idején ki kellett volna halnia. A magyarországi alumínium kis sűrűségű, rossz minőségű, drágán kitermelhető, aligha lehetett versenyképes a világ alumíniumpiacán.

Miközben azonban másutt az alumínium előállítás során termelődő veszélyes anyagok biztonságos tárolásával, semlegesítésével, a környezetterhelés csökkentésével kapcsolatos gyártói költségek – annak érdekében, hogy a devecserihez hasonló katasztrófa és egyéb, ma még nem felmérhető környezetkárosítás ne történhessen – radikális megemelkedtek, Magyarországon ezen költségek nem épültek be az előállítás árába. Így maradt a magyar alumínium Stump Etelka és sorstársai élete árán versenyképes.

A gazdaság működése tízezer méterről nézve nem agysebészet: vagy van hozzáadottérték-teremtés – és fenntartható haszon –, vagy a résztvevők nulla összegű játszmát folytatnak. És, ha a játszma nulla összegű – mint történik ez a magyar alumíniumipar esetében –, akkor, ha valaki keres, akkor valakinek veszítenie is kell. Most már tudjuk, ki veszített.

De hiba lenne azt gondolni, hogy a MAL tulajdonosai az egyedüli felelősök. A devecseri eset pontosan mutatja meg, hogy a gazdaság felelős működése és működtetése – a nulla összegű játszma elkerülése – közös feladat.

A MAL tulajdonosainak az állam – hivatalnokai és politikusai – tették lehetővé, hogy ne kelljen alkalmazkodniuk olyan szabályozókhoz, melyek előírták és ellenőrizték, hogy a szükséges beruházások megvalósuljanak. A helyi önkormányzat befogadta a MAL-tól származó, az évek során nyilván milliárdos helyi iparűzési adóbevételt, ám nem járt el annak érdekében, hogy közös erővel vegyék elejét a veszélynek.

Kolontárról sokan vélhetően életükben először hallanak, pedig civil szervezetek, watchdogok feltárhatták volna, ismertethették volna a veszélyeket, követelhették volna a beruházásokat vagy a zagytározók bezárását. Tiltakozhattak volna, akár ellehetetlenítve az üzemszerű működést. A sajtó nem csupán a katasztrófa kapcsán írhatott volna Kolontárról, Stump Etelkáról és családjáról, hanem azalatt a harminc év alatt is, amíg Etelka a bauxitgyárban dolgozott és kockáztatta mindazt, amit most elvesztett.

És persze a MAL tulajdonosai behívhattak volna környezetvédelmi szakembereket, tanácsadókat, hogy miként lehetne minimalizálni a kockázatot, hogyan lehetne a nem létező előírásokon túl is megfelelni a tisztesség és a fenntarthatóság feltételeinek.

Nincs ingyen ebéd, idézhetem a gazdaság közhelyet. Ám az a feneség, hogy itt más fogyasztja az ebédet és más fizet. Fizetnek a kolontáriak és devecseriek, fizet valamennyi adófizető, és fizetnek a még meg nem születettek, mert a most kiömlött vörösiszap az ő jövőben életminőségüket befolyásolja. A fenntarthatóság és a társadalmi felelősség elvont fogalmak, általában nem sokakat érdekel. A fogalmak mögött álló életek, a pénz és a kockázat most előttünk áll, itt van. Nem adományozásról, környezettudatosságról, érintetti párbeszédről beszélünk, hanem Stump Etelka életéről.

A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának szisztematikus, a vállalatirányításba és az üzleti alapértékek közé történő beépülése másutt is – sajnos – katasztrófákkal, botrányokkal kezdődött. A Union Carbide mérgesgáz-katasztrófa Bhopalban, az Exxon Valdez nevű hajójának széttörése Alaszka partjainál, a „sweatshopok” Kambodzsában és Kínában megmutatták, hogy ha valaki nyer, akkor valaki mindig veszít.

Lehettünk volna okosabbak az elmúlt években és nem kellett volna a saját kárunkon tanulni. Még most sem késő, mert ezernyi Kolontár van szerte az országban, és a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának hiánya miatt mindannyian elzálogosítjuk vagyonunkat, esetleg életünket a felelőtlen üzleti szervezetek fedezet nélküli hitelfelvételéhez. A vállalatok mindezt önmagukban nem tudják megoldani. Sokan kellünk hozzá.

Az állam, hogy legyenek szabályozók és ösztönzők, a civilek, hogy merjenek és tudjanak megszerveződni és nyomást gyakorolni, a média, hogy feltárjon és rámutasson, és persze vállalatvezetők és tulajdonok, akik – éppen úgy, mint ahogyan azt az egyetemen számvitelből tanulták – az ún. puha kockázatokra és passzívákra is odafigyeljenek és azt beépítsék az üzleti működésbe.

A kockázatkezelés másik oldalán pedig jelentős és tisztes haszon állhat, hisz, ha elég sokan megértik, hogy minden értékteremtés nélküli árelőny mögött emberi életek vannak – néha közeliek, mint Stump Etelkáé és családjáé, néha távolabbiak, mint a rabszolgasorban tengődő kínai és vietnámi munkások, néha pedig még távolabbiak, mint meg nem született gyermekeink – akkor jelentős és tisztes előnyhöz juthatnak.

Az pedig, hogy Devecser beépül-e a hétköznapi közbeszédbe és az ottaniak nem önként vállalat áldozata csupán lábjegyzet lesz-e a magyarországi korakapitalizmus történetében, vagy elindítója a fenntartható, a felelős, átlátható, egyenrangú üzleti működésnek, csak rajtunk múlik. A tragédia és a válság lehetőség arra, hogy másképp csináljunk dolgokat és ezzel kicsit hozzájárulhassunk ahhoz, hogy jobb és boldogabb országban éljünk.

A múlt héten meghalt Wermer András, a Fidesz korábbi stratégája. Fájdalmasan rövid ideig élt.

George W. Bush Karl Rove-ot 2004-es győzelmi beszédében „the architect of victory- nak”, a győzelem mérnökének nevezte. Wermer András a Fidesz 1998-as győzelmének mérnöke volt, ám sokkal többet tett ennél. Elfogadottá és elismertté tette Magyarországon a politikai marketinget, pontosabban azt, hogy a stratégiai marketing/kommunikáció szabályai, eszközei, megalapozása érvényes a politika világában is. Nem ő volt az első, aki csinálta a politikai marketinget. Előtte Bruck Gábor Demszkynél, külföldi tanácsadók Antall-nál és a kezdeti SZDSZ-nél, Ron Werber Hornnál már alkalmazták mindazokat a technikákat, amivel a nyugati kampányipar szerte a világon dolgozott. Mindez akkor még azonban eszköz volt a politikusok számára, szükséges és gyakran lenézett rossz, amivel a sikert el lehetett és gyakran kellett is érni. A kampány csinálói technikusok voltak, akik működtették a masinériát, siker esetén kaptak pénzt, elismerést, vállveregetést. Ám nem voltak alkotó és egyenrangú részesei a politika világának.

Wermer András volt az, aki a politikusokkal felismertette, hogy a politikai kommunikáció és cselekvés befogadója fogyasztó, aki épp úgy gondolkodik, érez, dönt, mint a fogyasztó általában. A kampányok nem a választó- vagy állampolgároknak szólnak, hanem a politikai fogyasztóknak. Ők pedig nem a terméket keresik – egy jobb porszívót, ami jobban porszív, mint a régi, nem a finomabb italt, ami édesebb, mint a Pepsi – hanem egy érzést, jobb jövőt, boldogságot, nyugalmat, békét. Saját maguk és gyermekeik álmait vetítik bele a politikusba és pártjába, és ezen álmokat féltik az ellenféltől. A politika világa a közösségi szimbólumok világa, az életvilág elképzelt terepe és nem a rögvalóság küzdelme. A politikai csatákat nem a hétköznapok kézzelfogható nyomorúságában, hanem a fejekben, a szabad szárnyalás és vágy világában kell és lehet megnyerni. A politikai csaták elképzelt világokban zajlanak, melyeket szabadon – de persze nem korlátok és akadályok nélkül - lehet formálni. A formálás eszköze a szó, a (köz)nyelv, a fogalmi terep meghatározása és a helyes kérdés kijelölése, melyből a helyes válasz már következik. Eszköze nem az információ eljuttatása a megfelelő befogadóhoz, hanem az ismétlés, ahogy Bill Clinton mondta volt, „ha elmondtad egyszer, akkor mondd el még egyszer, majd harmadszor és negyedszer is, és mikor már nagyon unod, akkor tudhatod, hogy még mindig nem mondtad elégszer.” András mindezt tudta, ám, ami a legnehezebb, képes volt minderről meggyőzni azokat a politikusokat is, akikkel együtt dolgozott. És hittek neki, elhitték, hogy teremthetnek egy új világot, ahol az általuk és híveik által elképzelt jövő elkezdődött. Sőt: nem csupán hittek neki, hanem csinálták, ismételték, új nyelvet tanultak, új szavakat és fogalmakat használtak és ismételték, míg mindenki, akit szerettek volna meghallotta, megérezte, ismerte és saját álmait látta bele. András persze tudta, hogy a politika, bár a tömegkultúra része, nem (csak) Hollywood: az álmok álmodása csak addig működik, ameddig az álmok politikai cselekvéssé, a hétköznapi életet befolyásoló, ott is megélhető, tapintható változássá alakulnak. Az álom különben rémálommá változik, a szép szavaknál csak egy rosszabb van: az üres szó.

Wermer András azt is tudta, hogy a kampány nem ér végett a választóurnák lezárásának vagy az eredmény kihirdetésének pillanatában. A politikai fogyasztót körülvevő tömegkultúra forrong tovább, az álmokért újabb hősök jelentkeznek, és az új kampány az előző kampány végének pillanatában kezdődik. Az álmokat előbb vissza kell kicsit nyesni, majd új és még újabb álmokat kell építeni és kínálni, közben megőrizni a kényes egyensúlyt a politikai lehetőségek és a szabad szárnyalás, egyéni vágyak és közösségi célok között. Ez, mint sokaknak, néha sikerült, sokszor nem. Wermer András persze nem politikai kommunikációs ember volt, hanem marketingstratéga. Tudta azt is, hogy a politika fogyasztója és a kereskedelmi termékek/szolgáltatások fogyasztója ugyanaz az ember; él, szeret, dolgozik, vágyódik és elvágyódik, kapcsolatokat ápol és mindezt – saját kultúráját és identitását – vetíti bele márkákba, termékekbe, szolgáltatásokba. Ugyanazokon a csatornákon érhető el, hasonló eszközökkel mozgósítható annak érdekében, hogy ne pusztán belevetítse álmait a politikába, hanem vágyait fogyasztói döntésekké, identitássá, saját életévé változtassa. Néha szavazzon, máskor boltba menjen, vásároljon, utazzon, szórakozzon. A marketing stratégia a fogyasztói kultúra – mai, késő modern világunk – és benne saját életvilágunk alakítása, formálása. Néha politikával, máskor termékkel, szolgáltatással, szóval, képpel, hanggal. András ismerte a kommunikáció lehetőségeit és ismerte a korlátokat is. Mert és tudott ellentmondani, tudta mit lehet megvalósítani és tudta azt is, hol húzódnak az álmok, az elképzelt világok határai.

Wermer András ebben a világban, ezért a világért élt. Álltunk szemben, volt, hogy ő volt a győztesekkel, másszor én. Később sokszor vitatkoztunk egymással, mosolya megnyugtató, kisugárzása átható volt akkor is, mikor nem értettünk egyet. Kritikusai – köztük én is – sok apróbb és nagyobb tévedést rótak a szemére, döntései, saját szerepének értelmezése nem mindig állta ki az idő próbáját, erkölcsi zsinórmértékünk nem volt azonos. Ám a nagy, közös életünk kereteit meghatározó dolgokban igaza volt. Mindannyian, akik e szakmában – a politikai és üzleti marketing-stratégia területén – dolgozunk, az ő köpönyegéből bújtunk ki. RIP.

A nyár, mint mindig, ezúttal is arra volt jó, hogy eltávolodva a hétköznapoktól távolabbra is lehessen tekinteni.  Kiszakadva a megszokott környezetből, más országokban járva, többet olvasva lehet merengeni megint, hogy miért épp ott tartunk, ahol tartunk. Miért van az, hogy a boldogságlistán [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.htm] a 103. helyen tanyázunk, hogy a WWS-ben miért tértünk le a nyugatias fejlődődés trendvonaláról [[http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf], miért van az, amit Török Gábor is ír ma, hogy sokan képtelenek lelassítani ott, ahol lassítani kellene [http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/08/23/232_ki_gepen_szall_folebe], hogy miért van az empátia teljes hiánya azzal kapcsolatban, hogy én is lehetek a másik helyzetében, aki nem az előnyben (kocsi, motor, hatalom, közért bármi), hanem a hátrányban van épp.

Távolról fogom kezdeni. Lehet és érdemes siránkozni a politika nyomorúságán, a gazdaság sanyarúságán, az autoriter és paternalista társadalmi strukturák iránti vágyon, a pénzügyi kultúrával vagy az adók felhasználásával kapcsolatos tudatlanságon, a társadalmi szövet és közbeszéd roncsoltságán, a hétköz- és mindennapokat megkeserítő, a közjó megvalósulását megakadályozó jelenségeken. Mindez nem a magyar néplélek vagy nemzetkarakterisztika (bármi is legyne ez) ármánya, hanem annak a kulturának a terméke, amiben élünk, és amiben a mindket körülvevő és bennünk meglévő kulturális értékvilág vált. A politika kultúra, írtam már sokszor és máshol, ahogyan a politika nem egy másik - a gazdaságtól és üzlettől, a hétköznapi személyesen viszonyoktól, értékektől, a szakmától /?/ [na ettől mindig felháborodom] elkülönböző dolog -, hanem mindezek és még sok más összessége. Nem lehet "kívül" lenni a politikán, nem lehet "szakmaiságot" képviselni, nem lehet csinálni valamit és várni, hogy a "politika" távol maradjon tőle és egyéb blődségek. Politika mi vagyunk, egymás közötti interakcióink, kulturánk szervezője, közös céljaink és értékeink megjelenítője és mindennek megvalósítója, ideiglenes és időleges konszenzusaink terepe. Gazfickóink és jófickóink is mi vagyunk -- nem azért mert választottuk őket, hanem, mert nem kerülhettek volna oda, hogy válasszuk őket, ha mi (együtt) mások lennénk.

Ennek a közös kultúrának a lenyomata és egyszersmind szervezője a nyelv, a közösen használt kulturális kód arra, hogy (el)boldoguljunk vagy (el)bánjunk egymással. Inkább szervezője, mint lenyomata, hisz amiképp a mai filozófia/társadalom-elmélet mainstreamje állítja, "nincs semmi a nyelven kívül" (Derrida), nyelvjátékaink (Wittgenstein), nyelvi "Állami Elnyomó Aparátusaink" (Althusser), a társadalmat alkotó interperszonális "tér" (Arendt), narratív strukturák (White), nyelvileg is meghatározott intézményeink (Foucault) mind-mind azt mutatják, későmodern világunkban közös nyelvünk formálja kultúránk és nem közös nyelvünk tárja fel kultúránk elsüllyedt mélyrétegeit, valódi társadalmi valónkat.

Vagyis, ha változtatni akarunk a nyelvvel, közös anyanyelvünkkel kell kezdeni. Itt van a kutya elásva [http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/030217/kutya.htm], a nyelvünkben tettenérhető elnyomás, türelmetlenség okozza (részben) mindazt, amiről fentebb írtam. Azt javaslom hát, előbb gyűjtsük össze azokat a köznyelvi szavainkat, amelyek szimbolikus jelentés-auráját (hú ez szép) e kultúra alakítójának, formálójának tartjuk, majd keressünk rá alternatívákat, ami egy kivánatosabb irányba terelheti nyelvünket, ezen keresztül köz- és magánbeszédünket, kultúránkat, politikánkat -- életünket. Viccesnek hangzik, de valahol el kell kezdeni, mert, ha nem kezdjük el, akkor bizony nem lesz elkezdve :)

Tehát az én első szavaim: 

"szabadság" -- mint "szabadságra mentem", "most jöttem vissza a szabadságból" [vagyis: mindaz, ahol élek, amit csinálok évi 50 héten keresztül az a szabadság ellentéte, börtön, ahonnan elvágyódunk, amit  nem szeretünk, ami bezár, korlátoz, megfoszt].

"adóbevallás -- mint "benyújtottam az adóbevallásomat", "ma van az adóbevallás határideje" [vagyis: én eleve bűnös vagyok, vallanom kell, elkövettem valami adóügyi bűnt és erről most a hatóságnak beszámolnom kell, vagy valami bűneset történt -- kerestem pénzt -- és most erről kell vallomást tennem]

"terhes" -- mint "a feleségem terhes", "terhes vagyok, kérem adja át a helyét" [vagyis: szörnyű dolog történt velem, gyerekem lesz, egy újabb elkárhoztatott sorsot hozok e szörnyű világra, ami ráadásul nekem is csak nyűg s baj, az odavezető út meg szörnyű..]

Szóval így, várom a kommenteket, javaslatokat facebookon vagy itt, aztán meglátjuk, hogyan tovább. 

 Visszatértem. Addig, míg nem voltam itt, egy - többé-kevésbé - másik Magyarországban voltam. Ott, ahol mitológia nélkül nyaldosta sok víz a partjainkat, ahonnan elindulni és megérkezni is öröm. Ahol - kevés kivételtől eltekintve - csak azokkal találkoztunk, akivel akartunk, és nagyon örültünk nekik. 

Vitorláztunk a Balatonon. Gyerkőceink önfeledten ugráltak a vízbe, mi sokat fröccsöztünk, reggeliztünk a cockpitben, Kriszta majdnem körbefutotta a Balatont (ha Tihanynál nem esik jól hasra :), ringatóztunk, és csoda helyekkel és emberekkel ismerkedtünk meg. A révfülöpi volt pénzügyminisztériumi kikötő apró ékszer, vörösköves épülettel, alig 50 hajóhellyel, ősfás parkkal, hatalmas terasszal és ott vendéglővel - bundás kenyér és rántotta hosszúlépéssel reggelire -, olyan kikötőmesterrel, aki ha hajó érkezik, kikerekezik a mólóra, hogy segítsen kikötni - mindig -, és mesélik, ő már egy mogorva, mert az elődje, az volt az igazán kedves. A tihanyi hajóegylet kikötője a félszigetcsúcson, a móló végén bárral, előtte kis stranddal a gyerekeknek, a látvány jobbra-balra olyan, mint bárhol a világon, ahol öröm és élvezet élni. És Szigligetig el se jutottunk most. De jártunk Bogláron, ami olyan,mint amilyennek egy balatoni kikötőnek lennie kell, 50-es és 70-es régi hajókkal, balaton 31-esekkel és szépen felújított házzal, Füreden, a Silver-ben, bár háromágú az árambekötés, de ez legyen a legnmagyobb bajunk, mert víz felől megérkezni pont olyan, mint amilyennek lennie kell és a Sekli nevű vendéglőben mindig friss a pizza és a saláta, és akkor még nem is említettem a világ leglassabb, ám kedves és édes, valamint nagyon finom tai vendéglőjét, a Snidlinget Almádiban, épp a volt Videoton kikötővel szemben.

Találkoztunk vizen és földön jó barátokkal és kedves vitorlástársakkal, akik rohannak egymásnak segíteni elindulni-kikötni, kölcsönadnak mindent, amilyük van, kedvesen köszönnek egymásnak reggel, és figyelnek egymásra éjszaka. Egyszer találtam az egyik helyen egy három napos Blikket, belenéztem, nem volt jó.

Persze ide is türemkedik be a másik Magyarország, például Almádiban, Nobilis Kristóf kikötőjében, ahol az úri közönség táncol, és épp ötször annyit kérnek a kikötésért, mint bárhol máshol - és nem is titkolják, hisz a kikötő biztonsági őre mondta - azért, hogy ne is jöjjön oda senki. És, tette hozzá már a kikötőmester, a külsős vacsoravendégeknek se örülnek, ő inkább a Liget vendéglőt ajánlja két lépéssel arrébb. Vihar, szél nem számít, pedig csak annyit kellene kiírni a víz felől: magánterület, csak klubtagoknak. Ez egyértelmű beszéd, nem kell sunnyogni és eloldalogni. Persze, lehet, hogy csak mindenkinek rossz napja volt.

Hát így. Napbarna, kisimult, nemideges. Reggeli hosszúlépésről le kell csűrödni, az ágy se ringatózik, de lehet nevetni rajtuk. 

Nemrégen jelent meg a Forbes listája a különböző országokban élők boldogságáról [http://www.forbes.com/2010/07/14/world-happiest-countries-lifestyle-realestate-gallup-table.html]. Nincs benne meglepetés, Magyarország 103. helyen, Kirgizisztán, Azerbajdzsán, Albánia mellett. Az összes környékbéli ország jóval előttünk. Mindez nem gazdagság, nem fejlettség, nem demokrácia, nem jövőképfüggő. Nincs semmi "valóságalapja": nem attól függ, mennyi pénzünk, milyen életkörülményeink vagy -kilátásaink vannak. Vagy nagyonis valóságos, hisz ez mutatja igazán saját társadalmi valóságunkat.

Miközben épp a "Nemzeti Együtműködés Rendszerét" építik, az ok -- szerintem -- az együttműködés és a közösségi szolidaritás teljes hiánya. Egyszerű dolgokról van szó: az utakon való viselkedés jó indikátor. Azért előz valaki az autópályán dugóban a leállósávon, mert azt gondolja, hogy nekem előre kell jutnom, mások nem érdekelnek. Azért nem áll meg senki a zebrán átigyekvő gyalogos előtt, mert az autós azt gondolja, én vagyok az erősebb, én sietek, nekem jogom van menni. Magyarországon dugóban nem működik a "zippzár elv", egy megy, egy besorol, mert aki a főáramban van, azt gondolja, neki már joga és lehetősége haladni. Hiányzik az a képesség, mely el tudja képzelni, hogy én is lehetek a másik helyzetében, ezért - ha előnyöm van, lemondok róla, mert bízhatok abban, hogy más is ezt teszi majd. Ha nincs előnyöm, akkor nyugodt vagyok, hisz bízhatok abban, hogy valaki majd lemond az előnyéről a javamra, mert tudja, máskor majd ő kerül hasonló helyzetbe. Nincs közösségi szolidaritás, akin segítenek, az utána nem segít a másikon, hisz a segítség neki "járt", ezt nem kell viszonoznia. Nem is lehet, hisz hiányzik a tudat, hogy a biztonságot, a boldogságot, a szabadságot nem más - az állam, a hatalom, az intézmények -, hanem mi magunk - a bátor és szolidáris, szilárd értékviláűggal rendelkező én - teremtjük. Hiányzik az, amit Marcell Mauss francia szociológus a harmincas években rögzített maori törzseknél: az a felismerés, hogy nem azért érdemes ajándékot/hozzájárulást vinni a közös étkezéshez a közösség egy másik tagjának, mert az majd közvetlenül nekünk viszonozza, hanem azért, mert az majd másnak ad ajándékot, és ez előbb-utóbb visszaér hozzám, és ez építi fel a közösséget, mint hálózatot [http://en.wikipedia.org/wiki/The_Gift_%28book%29].

Hiányzik a közösségi és egyéni elismerés kultúrája - a valós teljesítményt értékelni és elismerni tudó közösségi tudás -, hiányzik a szilárd közösségi értékvilágon alapuló önálló véleménynyilvánítás bátorsága. Mindez széttépi a közösségi összetartás szövetét, ez pedig növeli az egyéni szorongást. Vagyis a közösségi összetartozás nyújtotta enyéni biztonság és az ezen alapuló boldogság helyett az egyéni "angst" az úr. Bizonytalanság, idegesség, jöjjön valaki, aki megvéd. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

Ez a lista együtt értelmezendő a Tárki World Value Survey eredményével, mely Magyarországnak a nyugati útról (nyitott és szekuláris, magabiztos és non-autoriter) való fokozatos és folyamatos letérését mutatja [http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/osszefoglalo_kepviselok_091026.pdf].

A boldogsághiány következmény, az értékvilág romlása, a közösség végletes roncsolódása az ok. Ma úgy tűnik, a közösségben nemigen bízhatunk, marad az, amit Bibó a szabadság kis köreinek nevezett, már ha marad. Mert ez sem lesz magától, rajtunk múlik, mennyit őrzünk vagy teremtünk meg magunknak.

Az elmúlt napokban egy autós üldözés közben meghalt egy rendőr [http://index.hu/bulvar/2010/07/23/halalra_gazoltak_egy_rendort_budapesten/] A konkrét eset pontos történéseit nem ismerve bár, fontos lehet az, amit Malcolm Gladwell Blink című könyvében ír az ilyen esetekről. A könyv a "nem gondolkozva születő döntések" helyességéről, az implicit és tudattalan döntési folyamatok előnyeiről szól. Ugyanakkor számos olyan esetet említ - és ezek között több rendőrökről szól - ahol a tudattalan döntések drámai, sőt tragikus eredményhez vezettek. Az egyik ilyen példa épp az autós üldözés, ahol az üldözők a hatalmas adrenalin sokktól, az életveszélytől, a drámai feszültségtől olyan tudatállapotba kerülnek (175 feletti szívveréssel), ami az agyközpont döntési részeinek összeomlásához vezet, a külvilág hangjai és így orientációs támpontjai megszűnnek, a fókusz beszűkül, a döntések előítélet alapúak lesznek és gyakran - mint vélhetően a magyar esetben is - tragédiához vezetnek. Az egyetlen lehetőség az "időnyerés" vagyis az üldözés végének, a megállás pillanatában az agynak tudatosan időt adni arra (ez pár másodperc), hogy visszanyerje tájékozódási képességét, visszakapcsoljanak a tudattalant is segítő agyi részek, és ezzel adjunk időt magunknak, hogy helyes döntéseket hozzunk. A másik lehetőség természetesen a gyakorlás, az olyan helyzetek mechanikus begyakorlása (és aztan e tanult folyamatok lépésről-lépésre történő elismétlése vészhelyzetben is), amelyekben akkor is működni tudunk, ha az agyunk nem mindenben engedelmeskedik.

Két érdekes szempontot ad Gladwell: az egyik, hogy tesztek és külső megfigyelés alapján a rendőrök hibárlanul és eljárásszerűen működnek a letartóztatás utáni pillanatokban, és 20% alatti eljárásteljesítés figyelhető meg a letartoztatás előtt pillanatokban (vagyis ekkor összevissza csinálnak mindent). Félek, itt is ez történhetett. Ebből az következik a magyar rendőrségre nézve is, hogy gyakran nem több pénzre, és különösen nem újabb börtönökre van szükség ahhoz, hogy nagyobb legyen a közbiztonság, hanem több gyakorlásra és több gondolkodásra. A másik, amit Gladwell említ, az az, hogy mindezen kutatások alapján Amerikában bevezették az egy rendőrös járőrszolgálatot (vagyis, hogy egy rendőr és nem kettő ül az autóban), és ezzel radikálisan csökkent az ilyen tragédiák száma. Ok: az egyedül lévő rendőr megfontoltabban cselekszik, kivár, tovább marad az őt védő rendőrautóban, mint, ha lenne társa, akivel "hamis" biztonságot adnak egymásnak.

 Immár itthon, de hát aligha kell mondani, hol jobb. Ezért kis emlékezés, és a szavak ereje után a képek élménye: http://picasaweb.google.hu/104136793207946408948/Gruzia#

Utolsó nap: lányok maradnak Tbilisziben strandolni, mi felkerekedünk, hogy megnézzünk egy másik Grúziát. Reggel még nagy az eltökéltség, hogy kipróbáljuk a marsrutkát (helyesírási kommentet [http://www.facebook.com/home.php#!/profile.php?id=808120969&v=wall&story_fbid=143813252296837&ref=notif¬if_t=share_comment] köszönöm), leintünk egy taxit, minimum huszonöt éves golf, elindulunk a masrutkaállomás felé, ám útközben elgyengülünk - csak kérdezzük meg az árat, miheztartás végett. 150 larival nyit a sofőr - a szállodában 220-at mondtak -, gyors alku, 130-ért mehetünk. Kiderül sofőrünkről, hogy Kazbeghiből származik, mindent ismer, ráadásul agrármérnök, kedves, értelmes ember, jó dolgunk lesz. Nekiindulunk a hegyeknek, lassan mászunk 2500 méterre és elénk tárul egy másik ország. Háromezer méteres hegyek körben, hatalmas tavak, szakadékok, csodálatos vegetáció, minden zöld, nem sziklás, hanem élő és gyönyörű. Közben az idő megváltozik, hűvös lesz, az út elgyengül, itt már simitás sem segít, vélhetően nem nyúltak hozzá azóta, hogy német hadifoglyokkal megépítették, és alagutakat csináltak hozzá. Hadifoglyok temetőjét is megtaláljuk, legtöbben odavesztek. Közben beérünk Grúzia síparadicsomába, bizonyos szögből nézve tiszta Ausztria, alpesi házak - már amelyik új -, felvonók a csúcsokon, közben persze elhagyott szovjet épületek, itt lehetne helisízni szinte mindenhol, utána folytatódik a csodálatos táj, majd benne egy szovjet kilátó, három méter magas félkör, szakadék fölé nyúlik, viszont az egyetlen a világon, ahova autóval is be lehet hajtani.

És akkor tovább Kazbeghibe [http://en.wikipedia.org/wiki/Stepantsminda], álmos és lepusztult hegyi falu, az utolsó az orosz határ előtt, a hotel előtt két szürke koca röfög csendesen, fölöttük nagy betűvel: internet connection. A főtéren egy angol dzsip, korábban láttunk két lengyel motorost és egy hős - láthatóan nyugati - kerékpárost. Ennyit a turizmusról. Mi megyünk tovább, megnézzük az orosz határt, grúzoknak zárva, csak örmény kamionok mennek át rajta, és néhány vízummal rendelkező orosz, a határ mellett közvetlenül új építésű kolostor néz bátran szemben Oroszországgal: ez a határ, eddig és ne tovább. A huszonöt éves golf, a német ipar dicsőségére remekül bírja, visszafordulunk, újra megcsodáljuk a természetet, pásztorokat, akik évszázadok óta élnek itt, ez az út lehetett az egyetlen keresztül a kaukázuson, régi elpusztult kastélyok, bástyák, őrtörnyok és templomok maradványai, legtöbbjük a negyedik századból - bárhol Európában erre önálló iparágat építenének. Újabb három óra alatt visszaérünk a nyárba, újra harminc fok, sofőrünk elvisz még minket enni egy helyi csodába, grúzok törzshelye egy hegyi patak mellett, már közel Tbiliszihez. A rendelés egyértelmű, saslik van, meg khinkali, lavas természetesen, vodkát minimum literes üvegben adják - mi most kihagyjuk -, bort ötliteresben, egy hatalmas téren műanyag asztaloknál nagy társaságok, és végre tósztot is látunk, hallunk, tényleg minden korty előtt, körben boldog családok és barátok esznek, isznak, tósztoznak. Fogalmunk sincs, honnan tudják, ki mit rendelt, sofőrünk bemondja egy pultnál, fizetünk, majd keresünk egy asztalt és várunk. Később megjön minden, kazbeghi sör, saslik remek papadicsomszósszal (paradicsom, paprika, kis hagyma, koriander), körülöttünk a hegyek, mellettünk tósztok, ez itt a világ, ennyi volt, ennyi van. Nem kevés.

Megyünk haza.    

 Reggel Ararát a szállodaszobából, hibátlan ébredés, séta a városon keresztül, hatalmas kínai piac, innen öltözködik a város, mellette stadion, kicsit szebb mint Puskás, pedig neki milyen jobb lába volt... Utána megszenvedés a hegyre, Jereván közepén hegyen emlékmű, nyilván mi vagyunk az egyetlenek, akik gyalog megyünk, de legalább fizikailag is megszenvedünk a lelkiekért.

Az örmény genocídium drámai elfeledett eseménye a világnak, 1915 és 1923 között másfél millió örmény kiirtása -éppenúgy iparilag és a helyi törökök támogató együttműködésével, mint a Holocaust, Attatürk támogatásával és Enver Pasa utasítására - drámai képek és a teljes világ tudomása mellett, persze nem előzmények nélkül, New York Times címoldalon, borzalmas szenvedés, megerőszakolt, éhező, deportált emberek, a múzeumban képek minderről, sok-sok mikrotörténet, családok, akik már nincsenek. Az 1967-es múzeum maga is zseniális építészetileg, emlékmű és emlékhely, kiállítótér a föld alatt, megrendítő és megdöbbentő, a végén az emlékezés csarnoka, mindez 1967-ben épült, százezeres tömegtüntetés hatására. Tudatlanságunk az égig nő, tankönyveinkben minderről semmi, és a múzeum nem kronológiát ad, ahogy várnánk, hanem arcbavág a szenvedés, az értelmetlenség, az abszurditás bemutatásával, nincs időrend, nem érdekesek a 1880-as évek pogromjai, a korai Adanai mészárlás - mint Kamenec Podolsk -, majd a törvényessé váló gyilkolás és kiírás a történelemből, később a gyilkolás és emberhiány tagadása török oldalon, felfoghatatlan és érthetetlen. Hitler mondása '939-ből - ...és ki emlékszik még az örményekre? - előkép a holocausthoz, borzalmas, szörnyű huszadik század. Mi emlékszünk és ők emlékeznek - április 24, 250 örmény értelmiségi kiirtásának napja '915-ben emléknap minden civilizált nemzetnél, Magyarországon nem, bárcsak -, érdemes lenne facebookon megpróbálni, megérné. 

És persze mindez után 70+ év szovjet uralom, előtte a török elnyomás, az örményeknek minden szenvedés megvolt, mit mondhatnánk, ma boldog emberek, csodás város, riszpekt a legkevesebb, amit mondhatunk. Szerénységre és miheztartásra int, ha saját szenvedéseinkről beszélünk, és ők boldogak, élő város, gyönyörű szövet, távol az Ararát, közelebb a csodálatos táj és kultúra. Örülök, hogy itt lehetek, tényleg.

Este vissza Tbiliszibe, szálloda a hegyoldalban, szemben a domb tetején évezredes templom, itt minden szerénységre int - kik vagyunk mi, miért vagyunk, hol vagyunk? -, ez a világ egyik közepe, főhajtás a csodálatos középázsiai kultúra és mindezek mellett a borzasztó szenvedés előtt, alázatot, hitet, belső meggyőződést tanulni érdemes, riszpekt ismét.

Vacsora persze ismét csodás, vodka megszépíti az emlékezést, kilátás a folyóra, hegyen minden kivilágítva, ez a kép lefényképezhetetlenül a miénk, bennünk van, ide kell jönni, látni kell.

Yerevan calling. Aki nem tudja, annak mondom -- hihetetlenül jó hely. Andrásék szerint kicsit Barcelona, ez talán túlzás, de semmi esetre sem abszurd összehasonlítás. Vannak persze izgalmak: Robi's Lonely Planet szerint ne bízz a hivatalosságban, bízz az utca emberében. Taxit leinteni, hosszú útra bérelni csak az utcán szabad, szállodában megkérdezni tilos. Reggel ez történt, gyors alku, majd irány Geghard [http://en.wikipedia.org/wiki/Geghard], viszonylag modern hely, a harmadik században éltek itt az első keresztények, a mai templom 1215-ben épült. Odavezető út csoda, hegyek, szakadékok, kis falvak, megcsodáljuk az Ararátot, út nem hibárlan, símítóbiznisz jól menne. Előzések eseménytelenek, sofőrünkkel számos nyelven beszélünk, de megértjük egymást.

Csak úgy mellékesen: a világ egyik legrégebbi kultúrájában vagyunk, Örményország elsőként vette föl a kereszténységet a negyedik században, nem a lakosság egy részét vesztették el az elmúlt évszázadokban, hanem a háromillió örmény mellett nyolcmillió él külföldön, szent hegyük és szimbolumuk, az Ararát Törökországban, akik 1915-ben kiirtottak 600 000 örményt, az évszázadok során hol szétosztották, hol felszabadították az országot, vagy egyszerűen csak elfoglalták, 80 év szovjet elnyomás, mellesleg Tbiliszi két évszázaddal ezelőtt még virágzó örmény kulturális központ volt, ők boldogak, fejlődnek -igaz, hogy kicvsit háborúznak Azerbajdzsánnal Karabahért -, csodálatos világ, természet, emberek, a város él, pörög, itt van rotácia, az már biztos.

Geghard után Garni [http://en.wikipedia.org/wiki/Garni], egy első századi római templom, fürdő, hihetetlen kilátás, persze könnyű sör az árnyékban, beszélgetés sofőrünkkel, immár barátunkkal. Jövedelme kb. 120e HUF havonta, kemény élet, kis gyereke van, imádja a hazáját, de nehezen boldogulnak. Megpróbálkozott Németországgal, nem sikerült, bízik benne, hogy nemsokára jobb lesz. Visszafelé a városba elmegyünk a helyi rózsadombra, kik laknak itt? - kérdezzük. Üzletemberek, parlamenti képviselők, kommunisták, a teljes maffia, mondja, érti a dörgést. Kis kanyarral elvisz magukhoz, kemény szocialista lakótelep, várjunk, mondja - beszalad és nyolchónapos kisfiával tér vissza. Tiszta apja, mondja: együtt nevetünk. 

Minden remény megvan, hogy ez - Grúziával együtt - a világ egyik legjobb helye legyen, ha már nem az.

Megyünk vacsorázni, egyetlen kérdésem magamhoz: mit tegyek, hogy ne egyek annyit? 

Kutaisiben igen kellemes délelőtt, előtte Giorgi homestay éjszaka+reggeli amint az várható volt nagyon kellemes, bár Andráséknál a műszálas ágynemű okozott némi álmatlanságot. Robi's Lonely Planet azt tanácsolja, hogy ha valaki Giorgi-hoz vetődik, akkor ne a bejárattal szembeni, hanem az oldalsó szobát válassza, ott csak matracügyi nehézségek vannak, de alapvetően cool hely. Reggeli hibátlan, vettünk hozzá kaukázusi kefírt - hol máshol? - de egyáltalán nem volt szénsavas, vélhetően valahol át vagyunk verve. Délelőtt Kutaisi, kávézás a belvárosban, lanovka a hegyre - lanovkasofőr nagyon örült magyarságunknak: Ikarus, Ikarus, hajtogatta -, majd újabb meglepetés off-Lonely Planet: hegytetőn vidámpark, könnyű dodzsemezés után remek ebéd egy grilles helyen, szokásos helyi nyelvű étlap, ezúttal saslik, khinkali, dinnye, chacha persze.

Taxi vár kettőkor, indulás Tbiliszibe, alig 4 óra tömény életveszély, előzéstechnikailag dráma, út szintén, amúgy gyönyörű táj és igazi poszt-szovjet vidék, mérhetetlenül lepattant gyárak, vonat, igazi látható szegénység, közben persze megálláskor tömény kedvesség, a drámai előzések kapcsán nagy együttműködés, mindenki húzódik, ahova tud. Rendes magyar ember ilyenkor dudál, villog és marad az út közepén, itt mindenki ismeri a közös szabályokat: működik. Gori mellett csak el, Sztálin szobor ledöntve, rendszerváltás itt is, forradalom szinte, csak Papcsák úr hiányzik [http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/07/15/halallista_keszult_az_mnv-nel/], talán örömmel fogadnák, megkérdem majd valahol van-e neki hely. Tbiliszibe megérkezni szívet melengető, (meg)ismerjük a várost, ez melengeti szívünket, szinte hazaérünk, aztán persze tovább.

Rövid repülés Jerevánba, vízum, majd irány a város. Erős poszt-szovjet beütés, autóparkcsere alig-alig, amúgy tervezett város - még a szovjet korszak elején helyi nagyság - Alexander Tamanian [http://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Tamanian] tervezte, neki se könnyű, történelmi emlékek kampo, ehelyett szerinte modern város, kinda szép körút, kisebbfajta birodalmi tudat, éjszaka nagy élet. Újabb meglepetés, vacsorázni indulunk, Caucasus nevű helyi vendéglő sétatávolságra szállodától - Ani Palace, igazi szovmodern -, zseniális kaja. Kérjük a szokásos kaukázusi startereket, oliva, padlizsán, khinkali, majd a főételek bárány saslik és a legzseniálisabb: szív, máj, tüdő ragú: hagyma dinsztelve, kis paprika, só, bors, lágyan főzve kevés folyadékban, majd rengeteg koriander. Alig van szó, grúz borok, helyi gyümölcsvodka, has tele, Jereván csodálatos.  

 Nekiindultunk a nagykalandnak: masrutkával Batumiból Kutaisiba. Előbb persze taxi a szállodánál, kis merci hosszú élete során sok mindent látott már, befészkelődés, majd a hirtelen ötlet a lányoktól: mi lenne, ha megkérdeznénk, mennyiért visz el Kutaisiba. Rövid alku – nem voltunk jó helyzetben Andrással, hisz a döntés már megszületett -, irány taxival, masrutka marad. Az persze kicsit minket is elbizonytalanított, hogy a Ford Tranzit masrutkába épp 200-an szálltak föl, egyiküknél egy komplett PC – András szerint korai GPS, még a fejletlenebbek közül –, maradt a taxi. Sofőrünk a nagy lehetőségtől felbátorodott, s bár az utak és előzéstechnikai képzettsége ezt nem indokolták, jelentősebb sebességre kapcsolt. Nekünk nem maradt más, egy-egy korty vodka a tartalékból, egymás és az ülés markolászása, néha szemben egy kamion emelkedőn, hajtűkanyarban, de látszik nem először csinálta meg az utat, és a mi jelenlétünk a bizonyíték, hogy mindig sikerrel visszatért szeretteihez. Kb. 100 km és két óra után álltunk meg először az út mentén, nagy lelkesültség, mindent el akartak adni, ami volt – mi ellenálltunk. Tovább Kutaisiba, újabb órák, amúgy gyönyörű tájakon, jól karbantartott házak és falvak között, nagyobbrészt jobb állapotban, mint a magyar vidék, nyomor nem látszik, sőt, inkább csendes közép-lét, néha jólét, alig van szovjet érából származó autó, vegyesen jobb és balkormányos viszonylag új dzsippek, ezt persze az utak állapota indokolja. Láttam már ezt Kazahsztánban is, a magánimport nem válogat, Japántól Németországig jön autóban minden, szépkorukat az aútók kellemes mediterrán környezetben töltik.

Kutaisi érdekes, egy rossz állapotú Toscana, hegyek, dombok között, ugyanaz a mediterrán, kissé trópusi hangulat, mondhatatlan korú – háromszáz és ötven között bármi – balkonos házak, mosolygós emberek. Itt igazi bekpekkerlét, Georgi’s homestay fenn a hegyen, Georgi vár, lelkes, körbemutat, igen ő is itt lakik, együtt eszünk, iszunk majd. Georgi itt végzett egyetemet, jelenleg a Motorolánál dolgozik, kiválóan beszél angolul és jól ismeri Kutaisi-t. Itt egy kicsit fesleni kezd a Lonely Planet szövete, kiderül, a Lonely Planetesek is nála laknak, háromévente jönnek, szállásért, kajáért elhallgatják Georgi beszámolóját a városról, majd odébbállnak. Ezért némileg mi is szívóágra kerültünk, végigjártuk a három említett vendéglőt – megszűnt, valójában nem is vendéglő, és egy kifőzde, pizzával. Sebaj, ékes orosz nyelvtudásunkkal tájékozódunk, előbb persze irány a piac – úgy tűnik Kutaisiban mindenki vagy taxis vagy paradicsomot és uborkát árul a piacon – zseniális, helyi, van minden, Jabulanitól pacalig, utána séta a főtéren, kissé kihalt, merre a pörgés kérdezzük magunktól? András már indul is megkérdezni – Ggye rotacia? -, ám rálelünk egy Benetton boltra, ez megnyugtatja a kedélyeket.Utána vendéglőkeresés, nincs, bezárt, nem is volt, de ha jót akarunk enni, menjünk az Imperiálba, tanácsolja egy helyi erő. Irány a taxi, ablak kissé spidermen-es, visszapillantó nincs, hosszú út, 2 lariban (240 HUF) megállapodunk, tényleg elvisz messze, majd megáll egy tegnap épült kastély előtt, timpanon, nagy kert, márványok mindenütt, belépünk és feltárul a grúz valóság. Boldog emberek buliznak, mi valakit kérdezünk, lehet-e enni, persze,vendéget nem zavarunk el, épp egy születésnap, ha akarunk táncolunk – ez külön vonzó nekem -, amúgy „különterem”, kinyit, megterít, étlap – grúzul, ami nem sokat segít -, ékes orosz és grúztudásunkkal: jázik, salat, saslik, vodka természetesen, málenkij (ez fél literre sikerült), barbidzsani (padlizsán – ez könnyű), hrén nincs – köszönöm a kommentet a facebookról –, szir – pillanatok alatt terülj-terülj asztalkám, csodálatos kaja, a második legjobb – Batumi után -, amit itt ettünk, utána még marozs, majd szuszogás, számla, nem hiszünk a szemünknek, 61 lari, talán 7000 HUF, degeszre ettük magunkat. Tánc elmarad, ám jön értünk taxi, ezúttal Grúzia legintrovertáltabb sofőrje, vélhetően ő a taxisok doyenje, a grúz taxiszövetség tiszteletbeli elnöke, nem kapkod, viszont nem is beszél vagy mozog, néha ránézünk, hogy él-e, élnie kell, mert a gázt nyomja finoman, megérkezünk a hegyre, pénzt leszámoljuk, többször kérdezzük, ok?, semmi mozdulat, ez a hosszú élet titka, ökonomikusan élni.

Este még kapunk kóstolót Giorgi borából, gyümölcsös, félédes vörös, egynek jó, csend, hegyek, néha egy-egy volga föl a hegyre, amúgy homestay, mint zimmer feri mindenütt, jó.   

 Kihasználom a luxusbekpekkerség értékeit, van internet és légkondi, így a blogírás feltételei adottak. Tegnap körséta a városban, hihetetlen fejlesztések: minimálprojektek, mint az utcakő és burkolatok, a tizenkilencedik századvégi épületek felújítása mellett drámai ingatlanberuházások, a parton egy washingtoni építésziroda által tervezett, osztrák tulajdonban lévő, török kivitelező által épített megaresort, hullámot formáló épület, képeken gyönyörűnek látszik.  Van a városirányítás részéről - mármint Batumiban - hosszútávú gondolkodás, a leendő szálloda előtt a közinfrastruktúra már kiépített, lámpák, kis pálmák elültetve a leendő boardwalk mellett. Érdemes lesz visszajönni tíz év múlva. Közben persze még albánia is itt van, a helyiek a kis lepukkant kikötő mellett fürdőznek, nagy betontömbökről ugrálnak a gyerkőcök, felnőttek a bakon álló elhagyatott Lada árnyékában ejtőznek, szétesőfélben lévő lakókocsiból osztják a chachát és a helyi sört, múlt és jövő egyben.

Végre megtanultuk mi a köszönöm - madluba - szép szó, el is gondolkoztunk kinek melyik a legszebb külföldi szava. Épp naplementét néztünk egy teraszon, így Kriszta a Götterdämmerungot javasolta, nekem örök kedvencem a Vergangenheitsbewältigung, András - focivb, ugye - citta del capo, míg Marossy Kriszta a magyar lány: a legszebb mégiscsak a vajassütemény. A helyi szavak között aligha lehet keresgélni, elolvasni se tudjuk persze - hihetetlen, hogy a grúzok török hódoltság, szovjet megszállás ellenére megőrizték saját írásképüket -, a mássalhangzók viszonylagos túlcsordulása nemigen teszi lehetővé a mi hangképző szerveinkkel, hogy beszálljunk a közbeszédbe. 

Amúgy béke és nyugalom, rá is szóltam magamra, mikor sokat emaileztem a medence partjáról, hogy hagyjam már abba, hisz szabadságon vagyok. Ám épp ekkor értem Seth Godin [http://www.ted.com/talks/lang/eng/seth_godin_on_the_tribes_we_lead.html] Tribes című könyvében az alábbi részhez, ez is egy "idea worth spreading", úgyhogy idemásolom:

"It's four am and I can't sleep. So I am sitting in the lobby of a hotel in Jamaica, checking my emails. A couple walks by, obviously on their way to bed [...] < Isn't that sad? That guy comes hereon vacation and he is stuck checking his email. He can't even enjoy his two weeks off.> I think the real question - the one they probably wouldn't want to answer - was, < Isn't it sad that we have a job where we spend two weeks avoiding the stuff we have to do fifty weeks a year?>" Hát így.

Este persze a szokásos vacsora, ezúttal kis kompromisszumot kötve a turistico tengerparti naplemente és az autentikus kaja között, kis vita a számlával, András - a vodka segíti a nyelvi képességeket - "kalkulata jiso raz", ám sajnos csökkenti a matematikaiakat, így fizettünk mint az egyszeri orosz turista, ezzel is harcolva a megszállás ellen.

Ma újabb kísérlet: masrutkával Kutaisiba, két és fél óra út a hegyeken keresztül, majd Giorginál - from Lonely Planet - reménykedünk egy homestayben, meglátjuk. 

 Továbbra is van élet az EU-n kívül: most épp Batumi, a Fekete tenger partján, apró üdülőváros, partisétány, kövespart, hotel Inturist -- valaha katedrális volt, aztán úgy alakult, hogy Sztálin lerombolta és '36 óta szálloda. Sztálinból itt mára a múzeum maradt, 1904-ben élt itt egy évig, és - a legendárium szerint -- a Nemzeti Együttműködés Rendszerét a helyi azbesztmunkásokon tesztelte: emlékeznek rá. A helyben van valami abbázia fíling, közben meg albánia és dubai között félúton, építkezés mindenütt, meg a legszebb épületek között legdurvább panel, két lépésre a tengerparton már jelentősebb szegénység -- ok ez Törökországban is így van. Tegnap nagykaland: átvergődtük magunkat a városon, hogy Lonely Planet-et követve a legjobb helyi vendéglőbe menjünk, és tényleg. Tulaj ajtóban köszönt: "no problem" (hisz ebben az évben mi vagyunk az első turista), és még hozzáteszi: super gosti -- jó kiszolgálásra számíthatunk. Kaja isteni, padlizsán, kebab, töltött tészta, saláták, saslik, hozzá vodka (menüt kiszótáraztuk, csak grúzul, meg oroszul volt, sokév tanulás nem sokat segített) -- malenkijt kértünk, így  csak kétdekás üveget hoztak, szomszéd asztalnál literesből nyomták. András revelációja rendelés közben -- vajon mi lehet a főtt nyelv? -- beszarsz mondja: "jázik", mint a "ruszkij jázik" -- megrendeljük, isteni, puha, csípős paradicsomszósszal (szótárunkban nincs torma). Közben nyolcvanas évek zenéje szól, hihetetlenül kedves mindenki, az Opus zenekar nevén sokáig gondolkozunk, de a vodka segíti az emlékezést. Utána tenger, majd a helyi Che Gevara csajokkal körülvéve, biztonsági őr el akarja kergetni, de mi nem hagyjuk, eltapsoljuk onnan, Che pedig tiszteletünkre a "No woman, no cry-t" játsza, elismerése a társaság legszebb lányának szerelme -- itt tényleg lehet és érdemes élni, majd mesélünk lányainknak, ahogy Batumiban ültünk a tengerparton, hallgattuk a hullámok csobogását, kétdecis üvegből ittuk a vodkát és barátai voltunk mindenkinek.

Mellesleg itt, Batumiban a Grúz alkotmánybíróság -- nyilván rendesen választják, nem úgy mint majd otthon -- Kósa képviselő javaslata otthon persze megbukott a közintézmények vidékiesítéséről. Ebben is lehet példát venni, Grúzia nyilván messze, idáig nem terjed a szemhatár, ott van viszont Csehország, Legfelsőbb Bíróság Brünnben, Alkormánybíróság Osztravában, ha jól emlékszem, Versenyhivatal is vidéken. Lehet így is.

Ja: negyven fok árnyékban, fröccs jó, nincs miért aggódni. 

 Az van, hogy itt: jó. Kaja, italok elsőrangú, Léderer nem is mondta, hogy csodálatos fekvésű város, domboldalon erőd, benne

 templom, ma épp - hisz vasárnap - istentisztelet - külön erre szakosodott taxis viszi fel az embereket. Nyilván kocsiban kevés kilométer, ha majd eladja, úgy hirdeti, "csak templomba jártam vele" - ez valójában Wiszkidenszky András poénja, egyszerűen elloptam -, igaz, hogy templom egy 80%-os emelkedőn van felfelé, földút, szakadékok benne, lengéscsillapítót naponta kell cserélni. Grúzia infrasturkturálisan Bulgária és Törökország határán, kajailag legjobb mediteráneum, sok kiülős hely, még több templom, két zsinagóga (a nagyobbikat 1904-ben építették, még kb. ötezer zsidó van, többiek jól kivándoroltak Izraelbe a hetvenes években).

Orosztudásunk csekélyke, grúz betűket nem ismerjük, így tájékozódási képességünk elsősorban vizuális, de az is elég. Néha térképnézegetés közben odalép valaki, legutóbb két rendőr, és jó angolsággal segítséget ajánl -- tiszta skandinávia. Meccseket kivetítőn, hangoskodva, mohito és hatalmas szöcskék között, meleg komoly, alig több mint 45 fok árnyékban. Ásványvíz sós, ez volt Lenin kedvenc itala, én azért a chachát jobban szeretem (60 fokos pálesz, a tölgyfahordós különösen jó). Fröccsöt nehéz elmagyarázni, nomeg, hogy ne a sós vizet hozzák hozzá, de már megy, úgyhogy az élet kerek, otthon messze és ez jó így. Valakinek szabadnak is kell maradni, mint a szöcske :)  

 nálam legalábbis. Tehát kis szünet a blogírásban, meglátogatom Grúziát és Örményországot, megízlelem a szabadság levegőjét :) Majd írok.

Ez most itten klasszikus blogbejegyzés, semmi politika, inkább magánközlét. Életem első vitorlásversenye véget ért. Kicsit idő előtt, kicsit drámaian, de hősies küzdelemben. A verseny hetekkel ezelőtt kezdődött és hatodik csapattagként asszisztensem és irodavezetőnk, Réka érdeme, hogy a versenyrészvétel egyáltalán összejött – ezer papír, szervezés, keverés-kavarás után – érkeztünk meg a füredi kikötőbe csütörtök este. A csütörtöki vitorlázás és csapatépítés – a fedélzeten három ős-kékszalagossal (barátaim, a Horváth testvérek korábban egy 70-es cirkálón versenyeztek, míg Zolnai Gyuri barátom a moszkvai GE Bank vezére általában Asso-val indul, Ron pedig a navyblue-tól a tengerek nagy ismerője, vagyis itt is érvényesült régi elvem, hogy csak nálam jobbakkal érdemes kapitányként versenyezni) – már jelezte, kemény versenynek nézünk elébe, ugyanis a vitorlázás egy fontos kelléke, a szél hiányzott. Elsőrangú helyet kaptunk Füreden, mellettünk egy 40-es katamaránnal és az egyik Liberával – minden jó startot ígért. Nyolckor kinn voltunk a vízen – három napi élelem és italtartalékkal – taktikát egyeztetünk, sőt, a kis spinakkerünk helyett még Zolnai Gyuri utolsó pillanatos telefonálásának eredményeképp az egyik Asso-ról átdobták nekünk az ő hatalmas spinakkerüket. Taktikánk az volt, hogy partközelből indulunk, felkreuzolunk és tóközépről támadjuk a kenesei bóját, abban bízva, hogy ha valahol lesz szél, az csakis a tó közepe felől jöhet. 9-kor elstartoltunk, rövid ideig az első tízben, majd egy fordulóval keresztbe indultunk a mezőny előtt. Röviden mondom: hiba volt. Legbelül haladtunk, szépen csúsztunk vissza, szél egy szál sem, 40 fok viszont igen, de lelkesek voltunk, bíztunk taktikánkban – stratégaként én erősködtem, hogy stratégiát nem váltunk, hanem hiszünk benne – és haladtunk vesztünk felé. A szél persze a part felől jött, a mezőny jól elhúzott mellettünk, 4 felé értünk Kenesére a bójához – szélben Füred-Kenese kb. 3 óra, ez most 7 órába telt –, ahol persze a fiúk rutinja segített, hogy legálabb három hajót lenyomjunk (ezzel biztosan bekerülve az első hatszázba). Kérlelhetetlen lelkesedéssel sodródtunk tovább Siófok felé, újabb órák a tűző napon, még mindig remény, ezúttal jó takkon, kb. 100 helyet hoztunk a mezőnyön, Siófoknál forduló, este 6 felé vagyunk, irány Tihany. Körülöttünk kb. 200 reménytelen hajó, közben sokakkal telefonkapcsolatban, barátaink valamivel előttünk, más barátaink Tihanyhoz közeledve egy gyors Nauticon, az Asso-k ekkor haladnak át a szoroson, a vezető katamarán most indul vissza Keszthelyről. Közben a mezőny egyre fogy, körülöttünk is sokan adják föl, mi elhatározzuk: kitartunk. 8 körül sms: Nauticos barátaink feladták, nem látnak reményt, hogy 48 óra alatt befutnak. Mi is elgondolkozunk – egyeztetés a még versenyben lévő ismerősökkel – ők már közel Tihanyhoz. Sebaj, jön egy erősebb hátszél bríz, spinakker föl, hirtelen 3 csomóval száguldunk. A spi-t jókor húztuk, újabb hajókat hagyunk el, már látjuk a tihanyi kikötő fényeit. Visszatér a lelkesedés, a hátszél átránt minket a szoroson, a túlsó medencében a hajnali széllel száguldunk majd. És tízkor elhal a szél, helyére százezer szúnyog érkezik, a víz tükörsima, kb. száz hajóval együtt sodródunk ide-oda, Tihany semmit nem közeledik, állunk reménytelenül. Itt nem segít sem a felelős magatartás, sem a reputáció, nincs brand, lobbizni nem lehet: a szél az úr. Ő dönt, mi a nagy eszünkkel, rengeteg szendvicsünkkel kis, jelentéktelen és tehetetlen pont vagyunk a végtelenségben. Egyre többen kapcsolnak motort, mi ülünk, csapkodjuk magunkat, éjfél, reménység, reménytelenség váltakozik. Szél nincs. Ekkor Ron gyors fejszámolása: ha eddig 15 óra alatt tettük meg az út egyharmadát, reggelre sem leszünk túl Tihanyon, onnan még az út kétharmada hátra: nincs esélyünk negyvennyolc óra alatt beérni – ez a szintidő. Szomorú döntés: vége. Motor, forduló, pár perccel éjfél után irány Aliga. Körülöttünk még néhányan kitartanak, mi telefonálunk a versenyirodára, már több mint 200-an adták föl. Fél háromra érünk vissza, közben beszélünk még barátokkal, ők fél kettőig bírták. A győztes ekkor ér be, a rekord ’55 óta 10 óra 40 perc, ezúttal a világbajnok 40-es katamarán közel 17 óra alatt csinálja meg. 632 indulóból negyvennyolc óra alatt 238-an értek be. Mi 239-ikek lettünk. Kb :)

Hogy egyik szavamat a másikba fűzzem, Szőcs Gézával történt első találkozásom áttételes, ám izgalmas volt. 1989. december 21-én felhívott Ara-Kovács Attila, hogy azonnal indulnunk kell Romániába, kitört a forradalom, és tudósítanunk kell a Szabad Európa rádiót. Béreltünk autót, vettünk elemózsiát, és másnap reggel épp átcsusszantunk a később lezárt határon. Voltunk Kolozsvárott, Váradon, volt mindenféle háborús kalandunk, megható találkozásunk és félelmetes élményünk, féltünk és merengtünk, néha unikumot ittunk és megnyugodtunk, majd hosszas vonalravárakozás után felhívtuk Münchent, a Szabad Európa központot, hogy tudósításunkat Attila leadhassa. Alig másfél nap - ha jól emlékszem - kolozsvári várakozás után egyszer csak megszólalt a telefon, volt nemzetközi vonal, lehetett tudósítani. Akkoriban Szőcs Géza volt a müncheni iroda irodavezetője, a hívás kora reggel vagy késő este, vagy talán épp ebédidőben érkezett, így Géza azt közölte velünk, hogy egyedül van az irodában. Attila próbált neki instrukciókat adni, ám Géza a stúdióba lépve a keverőpultut túl bonyolult szerkezetnek találta, így közölte: "Én sajnos ehhez nem értek, technikus most nincs itt, hívjatok később" és ezzel letette a telefont. Mi pedig ott álltunk a kész tudósítással, saját szemünkkel láttuk, amit látni lehetett, ám erről - legalábbis a Szabad Európán keresztül - akkor a világ nem értesült, Géza nem értett a keverőhöz és a magnóhoz.

Végül is államtitkár lett, nem pedig stúdióvezető, technikus mindig akad, ha kis késéssel érkezik is és addigra már Géza letette a telefont, de hát úgyis az a cél, hogy a forradalmat elkerüljük, vagy más eszközökkel vívjuk meg :)  

 A korábbi posztban emlegetett Demokrata cikk egy másik velem kapcsolatos legendája, ami persze már említett úton Czike+Csurka szivárgott át a Demokratába (ami persze azért mégis a mainstream határain belül van), hogy "1982-ben, l6 évesen Amerikába disszidált. Ennek keretében dzsungelharcos kiképzésben részesült Srí Lankán. (Ezt most hasznosítja az MNB-ben?) Húszévesen hazajön, és az ELTE-n folytatja a tanulmányait, nyilván a dzsungelharcos érettségivel. Komoróczy – a magyar őstörténet és a nemzeti hagyományunk megszállott ellensége – tanszékén tanul hebraisztikát. 89-ben Bukarestbe rohan, és részt vesz a Ceausescu-rendszer megdöntésében és Tom Lantos stábjába, a romániai forradalmat vizsgáló bizottságba kerül. Az egyik fő kifogása az új romániai rendszer ellen, hogy Bukarestben nincs kóser hús." http://www.miep.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3185:braun-robert-es-neje&catid=41:hirek&Itemid=63

Ismét csak leleplezem magam: 1988-ban, Ara-Kovács Attila közvetítésével turistaként mentem Amerikába, ahol megismerkedtem Hámos Lászlóval és az általa vezett HHRF-el [A Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) -- eredetileg Committee for Human Rights in Rumania -- 1976 óta nemzetközi erőket mozgósít a Kárpát-medencében kisebbségben élő hárommilliós magyarság megsegítésére, támogatására és emberjogi helyzetének javítására. A HHRF folyamatosan tájékoztatja az Egyesült Államok kormányát, a fontosabb nemzetközi emberjogi, kulturális és társadalmi szervezeteket valamint a sajtóközvéleményt. Bő negyedszázados munkássága első felében (1976-1989), a HHRF legfontosabb célja volt a kisebbségben élő magyarság elleni jogsértésekre irányítani az amerikai és nemzetközi döntéshozók figyelmét] Attila segítségével Hámosék New York-i lakásában laktam és László kérésére tanuskodtam az amerikai képviselőház Emberi jogi bizottságában, a romániai falurombolásról, a magyar kisebbség elleni jogsérelmekről, amiről Temesvárott élő nagybátyámnál tett gyakori látogatások okán személyes tapasztalataim is voltak.

Tom Lantost is ismerem persze, először a nyolcvanas évek végén - valamikor valóban a romániai forradalom környékén - találkoztam vele, én épp a Wallenberg Egyesület egyik vezetője voltam. Meghívásunkra Budapesten járt Per Anger, Wallenberg segítője, és szerveztünk egy vacsorát a tiszteletére Lantosékkal, hisz feleségét Wallenberg mentette meg. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor a vacsorára "véletlenül" meghívott Isaac Stern - aki épp Budapesten vette föl egy lemezét - a vacsora után elővette hegedüjét és spontán eljátszott egy hegedűszólót Angernek, csak annyit kért, utána ne tapsoljunk. Én ilyen csendet még nem hallottam soha. Hat éve találkoztam vele utoljára, épp Líbiába indult Bush elnök kérésére Kadhafival tárgyalni, és indulás előtt nagyon kedvesen meghívott reggelizni és beszélgetni a magyarországi helyzetről, nagyon komoly, ritka befolyásos ember volt, mindenki - republikánusok és demokraták egyaránt - hallgattak rá és figyeltek a szavára.

A romániai forradalomról persze eszembe jut Szőcs Gézával való "találkozásom", következő posztban majd erről...

Itt az idő néhány legendát eloszlatni. Az elmúlt napokban ismét a jobboldali média egyik kedvenc témájává váltam, és itt-ott dzsungelharcosi múltam is pertraktálva lett. Bár nyilván megtisztel mind a médiafigyelem, mind a lassan legendává cizellálódás, itt az idő, hogy leleplezzem saját magam.

Az eheti Demokrata két teljes kolumnát szentel szerénységemnek, benne mindennel, ami legendámat építi, dzsungelharc, amerikai disszidálás, Tom Lantos barátsága és még sok más. A dzsungelharc mítosz nyilván azért kerülhet elő, mert a Demokratában valóban csak legenda vagyok, hús-vérként nem ismernek, ezért szegény Balogh Endrével (a Prae portál szerkesztőjével) kevernek össze [http://mandiner.blog.hu/2010/06/24/braun_elvtars]. Ha ismernének, tudnák, piknikus alkatom aligha mehetett volna át a dzsungelharc kiképző felvételi bizottságon. A mítosz eredete a Magyar Fórum egy rólam szóló cikke http://mandiner.blog.hu/2010/06/24/braun_elvtars, sőt előzményét volt feleségem Czike Klára méltatlanul Miépessé vált édesapja blogjában kell keresni http://www.czl.gportal.hu/gindex.php?pg=2932111&nid=882421, már ha érdekel ez egyáltalán valakit. És mint minden legendának, ennek is van némi köze a valósághoz.

A nyolcvanas évek közepén, talán '86-ban egyszer szólt a telefon - nem nálam, mert akkor én Pesterzsébeten laktam egy telefon nélküli kis lakásban - hanem a szüleimnél, hogy egy filmhez azonnal tolmácsot keresnek. Rövid hezitálás után igent mondtam, mert kiderült, hogy a forgatás Sri Lankán lesz. A film Kabay Barna és Gyöngyössy Imre Cirkusz a Holdon című produkciója https://www.youtube.com/watch?v=yN3DREppQoc volt, s bár a film méltán nem szerepel a film annales-kban, én kellemes közel három hónapot töltöttem Sri Lankán, előbb mint tolmács, majd rendezőasszisztens három (az ő feladata a statiszták ide-oda terelgetése, a forgatás helyszínének biztosítása, sok kiabálás, sok rohangálás, nagy izgalom és sok tanulási lehetőseg filmezésről. Dzsungelharc is igaz persze, mert egyszer elefántot mentünk bérelni a dzsungel mélyére, ahol skorpiókkal kellett megküzdenünk; helikoptert pedig attól a cégtől béreltünk, aki az Indiana Jones filmeket is kiszolgálta. A film elkészült, szegény Gyöngyössy Imre meghalt, a legenda maradt. Baloldali gyökereim nyilván Sri Lankán szökkentek szárba: azokban az években Sri Lanka épp szovjet befolyási övezet volt, rossz nyelvek szerint a tamil-szingaléz konfliktus mögött is nagyhatalmi érdekek álltak. Azóta is vágyom vissza, emlékeimben egy gyönyörű érintetlen ország él, fantasztikusan kedves, mosolygós emberekkel, eszelősen finom és borzalmasan erős ételekkel, budhákkal, templomokkal, tiszta tengerrel. Ám hazai dzsungelharcaim miatt még nem jutott időm a visszatérésre.

Maradjon még némi izgalom a jövőre is: mesélek még majd amerikáról, "disszidálásom" történetéről, meg Tom Lantosról is.

A gyűlölködő Braun közpénzből segített az MSZP-s Tóthnak?
5 190 000 forintot fizetett a XIII. kerület a brandépítőnek
2010. június 17. 11:23  

MNO - PL 
Braun Róbert baloldali brandépítő, kommunikációs szakember cége tavaly jelentős összegű pénzt kapott a XIII. kerületi önkormányzattól – írja az angyalfold.blog.hu. Az internetes fórum városházi forrása szerint a B&P Social Branding Kft.-nek „márkastratégiai tanácsadás” néven kifizetett összesen 5 190 000 forint nem a kerület érdekeit szolgálta, hanem valójában Tóth József 2010-es tavaszi kampányának megtervezését fizették ki ezen keresztül. [http://www.mno.hu/portal/719596?searchtext=braun]

Comment ezúttal Tóth Józseftől:

Magyar Nemzet online

Néző László

főszerkesztő

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Önök 2010. június 17-én 11.23 órakor megjelent közleményükben ismét nemtelen eszközökkel, hazug módon, durva támadást intéztek Budapest Főváros XIII. Kerülete és polgármestere ellen. Ezúton kérjük, hogy az alábbi tényekkel olvasóikat ismertessék meg.

XIII. Kerületi Önkormányzat a B&P Social Branding Kft-t bízta meg egy márkaépítési feladattal, melynek tényét nyilvánosságra hozta. A folyamat hónapokon keresztül, nyilvánosan, sokak bevonásával, köztük gazdasági élet vezetői, közéleti személyek, politikusok – a FIDESZ országgyűlési képviselő jelöltje - diákpolgármester, díszpolgárok részvételével zajlott. A hírben említett Tóth Péterrel a cég vezetője - az érintettek egybehangzó állítása szerint - sem a program során, sem a kampány időszaka alatt nem találkozott.

Az önkormányzat visszautasítja azon állítást, hogy az elvégzett szakmai munka mögött politikai tartalom lenne. Nyilvánvaló, hogy az őszi önkormányzati választásokra készülve próbálják egyesek az értékteremtő munkát negatív színben feltüntetni. Elfelejtették, hogy az alaptalan vádakkal korábban sem értek el eredményt.

Tájékoztatom, hogy amennyiben helyreigazítási kérésünknek nem tesznek eleget, úgy az illetékes bíróságon sajtó-helyreigazítási eljárást kezdeményezünk.

Budapest, 2010. június 17.

                                                                                Tisztelettel

                                                                   Gellért Lajos sajtóreferens

Érdekes, ami körülöttünk zajlik, és nagyon tanulságos is. Tehát a jelenlegi kormány támogatta MKP (Csáky Pál) nem került be a szlovák parlamentbe, ezzel szemben a Magyarországon szinte agyonhallgatott, Bugár Béla vezette Híd viszont igen. Fico szerezte meg a legtöbb szavazatot, ám minden valószínüség szerint elvesztette a kormányzást; visszatér a hatalomba a volt reformpárt, Dzurinda Kereszténydemokrata Uniója. A kampány során Bugárék szinte végig a bejutási küszöb alatt voltak, Csákyék fölötte. A világ nem akarat és képzet, hanem társadalmi folyamatok pontos értékelése és befolyásolása. 

Románia után Szlovákiában is kormánypárt lehet egy - itt: liberális - magyar párt; a parlamentbe - és vélhetően kormányra - került SaS és a Híd együtt Európa egyik legerősebb liberális parlamenti erejét jelenti. Kiegészülve a reform és nyugat-elkötelezett kereszténydemokratákkal Szlovákia ismét a régió egyik mintaországa lehet. Külön nagyszerűség, hogy Meciar bal-nacionalista pártja nem jutott be, a Szlovák Nemzeti Párt éppenhogy.  

Rengeteg tanulság, ami talán a legfontosabb: ismét látható, hogy körülöttünk nagyobbrészt a nyugatias, demokrata, a liberális minimum értékeit magukénak valló pártok szerzik meg a választók bizalmát; különösen igaz ez a kisebbségi kérdésre. Ismét: két országban is kormányalkotó erő lesz a magyar párt. Emellett e két országban erős nyugatias, liberális párt(ok) vannak, Romániában erős harmadik a korábban Tariceanu miniszterelnök, ma Antonescu pártelnök által vezetett - konzervatív-liberális - román Nemzeti Liberális Párt, Szlovákiában a korábban Dzurinda gazdasági miniszterének tanácsadójaként és a szlovák gazdasági reform egyik atyjaként tekintett Richard Sulik - alig pár éve alapított - liberális SaS pártja lesz vélhetően kormányalkotó tényező. Azt már csak alig merem mondani, hogy a SaS egyik fontos programpontja a könnyű drogok dekriminalizálása... 

Tanulságos hetek, hónapok. Ehhez már csak annyit: Lengyelországban a konzervatív-liberális miniszterelnök Tusk Marek Belka korábbi szocialdemokrata miniszterelnököt jelölte a lengyel jegybank élére - hat évre -, vannak példák körülöttünk, érdemes körbenézni. 

 Megint kis magánnyavalygás, csak for the record:

Magyar Nemzet, 2010. június 10. 7. o. Szabó Anna: A kettős beszéd korának alkonya -- "Csak hát úgy látszik, az új irány nem pusztán egy éles kanyart jelent. Aki nem látta tisztán Simor szándékainak jellegét, azt eligazíthatta egy aprócska tény: bizonyos Braun Róbert, Gyurcsány Ferenc egykori hűséges politikai főtanácsadója, aki éppen az őszödi beszédben említett „végighazudtuk az elmúlt másfél-két évet” periódusban állt a volt kormányfő szolgálatában, a jegybank alkalmazásába került. Az, hogy Simor éppen egy ilyen nagy múltú embert vett magához, erősen megkérdőjelezi az elnök kooperációs szándékának komolyságát, amelyről az új kormánynak amúgy sem voltak illúziói. Nem tudni, mit keres Braun a független jegybankban, mire ad tanácsokat, ha egyszer egy valóban profi sajtóosztály segíti évek óta a kommunikációt? Miféle együttműködés várható egy olyan MNB-alkalmazottól, horribile dictu az elnök személyes tanácsadójától, aki saját blogján „újundokoknak” nevezi a Fidesz-kormányt, nyilvánvalóan sértve ezzel a jegybank saját etikai normáit?"

A szerző nem mond igazat és ezt ő is tudja, mert korábban telefonon beszéltünk egymással minderről. Tehát: Nem vagyok "hűséges politikai főtanácsadó", hiszen a miniszterelnök kinevezését követően 6 hónappal, 2005 április 6-án lemondtam, és azóta nem beszéltem Gyurcsány Ferenccel. Hasonképpen: nem igaz, hogy "az őszödi beszédben említett „végighazudtuk az elmúlt másfél-két évet” periódusban állt[am] a volt kormányfő szolgálatában", hiszen lemondásom a fenti időpontban, az un. 100 lépés program bejelentése előtt történt, épp azért, mert nem értettem egyet azzal, amit Gyurcsány Ferenc tenni tervezett. Ezen túl az elmúlt öt évben politikai kommunikáció helyett mással foglalkoztam, aki tudja, tudja - www.braunpartners.hu - Szabó Anna épp ilyen, hisz erről is beszéltünk.

Szerintem ahhoz, hogy valaki egy, a jegybankelnökkel kapcsolatos politikai állítást igazoljon, felesleges az általa is ismert igazságot előítéleteihez igazítani. 

Brown gyönyörű lemondása után [http://www.mediaite.com/tv/gordon-brown-to-resign-as-uk-prime-minister/] nyilván a következő lépés az új Labour vezető megválasztása. A jelölési folyamat most zajlik, érdemes követni. A két kiemelkedő jelölt a Miliband testvérpár, különösen David, a volt külügyminiszter, aki a legtöbb jelölést kapta. A "mozgalom" megújításáról van szó: twitter és facebook a minimum. A két Miliband testvér a legprofibb, náluk már most teljes kampányengine működik (Diane Abbot - aki nő és az első fekete képviselő volt 1987-ben - csak ma kapta meg a jelöltséghez minimálisan szükséges 33 képviselői jelölést), saját honlap, elvek és program pontosan, testimonial-ek, a szlogen mi más lehetne mint a változás, a jelölés június 10-én zárul, utána kampány teljes hévvel, szeptember 22-én a választás és 25-én a bejelentés - ki lesz a Labour új vezetője, aki - ahogy David fogalmaz - visszaviszi a Labour-t a hatalomba.

A Miliband-ek igazi politikai família, lengyel és belga zsidók leszármazottjai, anyai nagyszülők a varsói zsidó negyedben laktak, apai ágon a huszas években vándoroltak ki Lengyelországból Belgiumba, papa jelentős marxista gondolkodó lett, Highgate-ben a temetőben a sírja nem messze van Marx-étól. Két fiú korán elkötelezte magát a politikával és a századelő óta esetükben fordult elő ismét, hogy egy testvérpár egyszerre volt kormánytag, David külügyér, Ed kancelláriaminiszter.

Az új Labour vezető feladata nem kicsiny, nem csupán szervezeti, hanem ideológiai és politikai (policy) értelemben is meg kell újítsa a baloldalt, le kell zárni vagy másképp kell folytatnia a Clinton/Blair/Schröder harmadik utas korszakot, hasonlítani és elkülönbözni kell az Obama kínálta poszt-Bush alternatívától, példát és mintát kell mutatni Európa valaha erős baloldali pártjainak Franciaországtól Dániáig.    

Nekem persze David a kedvencem, ki más is lehetne, hisz a kedvenc könyve: a Graffalo :)

Pali halála - drámaisága és kegyetlen befejezettsége mellett - szép és közös emlékeket idézett fel, így lehet a közös boldogságra emlékezés "helye", ahogy Pierre Nora írta volt a Les Lieux de mémoire című sok kötetes művében. 

Palival Heller Ágiékhoz voltunk hivatalosak vacsorára. Találkoztunk a Broadway-n, vettünk virágot és kerestünk borárust, de nem találtunk - ekkor még ifjak voltunk New Yorkban [1992-ben vagyunk], és nem tudtuk, hogy vasárnap az alkoholboltok (bort csak itt lehet venni) vasárnap kötelezően zárva tartanak. Ezért bor helyett egy nagy és gyönyörű ananászt vettünk és ahogy kifordultunk a boltból, egyszercsak Woody Allen állt előttünk. Szemüveg, szokásos szembehúzott sapka-kalap, zakó könyökfolttal - mintha az Annie Hall forgatásán látnánk. Álltunk földbegyökerezett lábbal, ő persze megvette, amit akart a koreai árustól - neki semmi földbegyökér, hisz számára napi élmény lehetett, meg talán nem is volt fontos - mi meg egy pillantra megéreztük New York csodáját: itt minden megtörténhet és meg is történik. Utána vacsora, jó beszélgetés négyesben, Ágiék  haza/visszatérése, szép emlékek, Pali így emlék és örökké valóság, blogon innen és blogon túl.